A vonatról leszállva Szombathelynél először kicsit elszomorodtam, hogy lekéstem a csatlakozásomat, ám a végén mégsem bántam meg a plusz fél óra várakozást, mivel találkoztam két lánnyal, akik ugyanúgy, táskákkal felpakolva érkeztek a megállóba és szintén Kámba tartottak. Egyikük tavalyi táborozóként nosztalgiázott kicsit színpadon alvásról, előadásokról, és a tábor hangulatáról úgy általában. Aztán megérkeztünk Kámba. Bándi Máté, az f21.hu Kortárs rovatának vezetője, miután barátsággal üdvözölt, egyből sietett cipelni a sátram (nem sejtette, hogy a tok egyébként több téglanehézségű hálófelszerelést rejt magában). Nem sokkal később megismerkedtem Vincze Bencével (őt a táborozók csak Jézinek hívták), az f21.hu felelős kiadójával, egyben a tábor főszervezőjével, aki körbevezetett, majd egy kézzel (Bence kishúga kezével) készített karszalagot adott.

A nulladik napi sátorállító és bemutatkozó kört követően Bence megnyitotta a tábort, ismertette a házirend fő pontjait és köszöntötte a táborozókat, akik tapssal fogadták, majd a tábor Krisztusának nyilvánították (érthető módon). Az első, azaz nulladik estén főleg az ismerkedésé, a bulié és a hennáé volt a főszerep.

Annak ellenére, hogy szinte senkit nem ismertem, nagyon könnyen el tudtam engedni magam, hála a befogadó és a művészeti aspektusból sokszínű embereknek (akik nem sajnálták megosztani a mindenféle jó italukat egymással). Találkoztam írókkal, zenészekkel, színészekkel, táncosokkal, képzőművészekkel és költő-képzőművészekkel. Nagyon szimpatikus volt, hogy több tanár vagy tanáraspiráns volt a társaságban, akik közül páran ötleteket is csentek a programokból az osztálytermi munkájukhoz. Valamikor 10 körül kezdődött el a műalkotás biznisz, amely során a táborozók a saját alkotásaikat mutogatták egymásnak, én is kaptam jó pár verset.

Másnap, a reggeli után drámaworkshop kezdődött, amit az egyik szervező, Horváth Máté tartott nekünk. A bevezető játékokat követően kicsit nehezebb, több színészi skillt igénylő feladatokat kaptunk, melyek közül néhány annyira jól sikerült, hogy miután befejeztük a program formális részét, spontán folytattuk a játékot. Ebédre megkóstoltuk, milyen a helyi lecsó (finom), majd, miután a sörszerző túránk véget ért, átmentünk a régi iskola épületébe, ahol többek között Vancsai Lilla, a VadArt egyik szervezőjének festményeit tekinthettük meg. Lilla beszélt a képeiről és az éppen készülő sorozatáról, aminek 3 darabját magával is hozta, és a VadArtról is mesélt. A megnyitó után hallottam, hogy több táborozó művei is megjelennek majd a következő kiállításon. Ezután egy képzőművészeti workshop keretében Lilla segítségével újrahasznosítható anyagokból, például újságpapírból készíthettek képeket a táborozók, aminek eredményeképp kicsit trashebb, politikai tartalmú, vicces és szép alkotások is születtek.

A vagdosást és ragasztgatást a Németh Míra által moderált táncworkshop váltotta fel, ahol csoportokban, játszva alkottak egyéni koreográfiákat a résztvevők, majd bemutatták egymásnak és a közönségnek. Akinek ezután megjött a kedve az egészestés táncoláshoz, az folytathatta Doma Bence aznapi akusztikus koncertje alatt. Bár én nem ismertem Bence számait, többen említették, hogy valódi hírességnek számít a környéken. Ezt az is mutatta, hogy Rita című dalát a tábor nagy része teli torokból énekelte (üvöltötte).

Ezt követte Vincze Marci kiállítás-koncertje, amit valószínűleg csak maga Vincze Marci tudna adekvátan bemutatni bárkinek. De a lényeg, hogy láthattunk pendrive-okból, hajcsomóból és kartondobozokból álló, nehezen értelmezhető műalkotásokat, miközben Marci zenéjét hallgattuk és söröztünk. Bár kicsit meglepetésként (sokként) ért az élmény (naivan hagyományos kiállításra számítottam, mivel akkor még nem igazán beszélgettem a művésszel), egy idő után csak élveztem a zenét és figyeltem, hogyan reagálnak a táborozók Marci műtárgyaira. Aznap este, az előző napi csapatás miatt hamar kidőltem, de a sátramból még hallgattam a beszűrődő slágereket.

A második hivatalos napon az irodalomé volt a főszerep. A reggelt Magolcsay Nagy Gábor líraműhelyével indítottuk, aki a megszokottól eltérő módon vezette a foglalkozást. Vitakör jelleggel érveltünk a szövegek mellett és ellen, szerepet kapott a jó zsaru, a rossz zsaru, a védőbeszéd, a közítélet és hivatalos ítélet (ez volt Magolcsay versekről alkotott véleménye). Mindezt nagyon élveztem, egyrészt azért mert a lírában érzem magam igazán otthon, másrészt pedig mert sokat megtudhattam a többiek versekről való gondolkodásmódjáról, sőt, egy olyan műhelyezési technikával találkoztam, ami újdonságot jelentett számomra. Magolcsay meglátásai szerintem építőek voltak, így sajnáltam, hogy nem tudtunk több szöveget megnézni.

Ebéd közben érkezett a táborba Fehér Renátó és Vajna Ádám, akik, miután elfogyasztották a pincepörköltjüket (ez is finom volt), bemutatták az általuk (is) szerkesztett Hévíz folyóiratot. A bemutatón szó esett többek között a folyóirat múltjáról, átalakulásáról és felépítéséről, valamint a szerkesztői és a szerzői munka fő kihívásairól. „Mindig a saját bőrünket visszük a vásárra, csak nem mindegy, hogy milyen színvonalon” ‒ mondta Renátó az utóbbiak kapcsán. Emellett a szerkesztők a verstrendekről és ezek alakulásáról is szót ejtettek a beszélgetés során. A moderátorok (Lutor Kata és dr. Czetter Ibolya) a saját pályájukról is kérdezték a költőket, akik a bemutató vége felé haladva, egy- egy verset is felolvastak.

A következő programpont a Land-art volt, amihez Petri- és Takács Zsuzsa-idézeteket kaptak a résztvevők. Az idézeteket valamifajta installációban kellett csapatokra osztva megjeleníteni. Az ezen való gondolkodást Székely Zoárd slamworkshopja szakította meg, amelyen az artikulációt és hangerőt/hangszínt fejlesztő praktikusabb feladatok mellett, asszociatívakat is játszottunk. Zoárd a slam és a művészetek viszonyát különféle idézetes játékok segítségével próbálta érzékeltetni. A Ki mondhatta? játékok  közül egyértelműen a Hitler vagy Nietzsche és a Petőfi vagy Beck Zoli edition voltak a kedvenceim. A workshop írással foglalkozó része alapvetően egy asszociatív játékból indult ki, ami során egy csomó jó sor született, mi például Bándi Mátéval megírtunk első közös versünket, amit a következő Hévíz-címlapra szánunk: „Azt akarom, úgy szeress, hogy meggyűlöljelek - csillagok az eget."  (NEM).

Sötétedés után az este utolsó formális programrésze egy irodalmi műhely volt a tábortűz körül, amit Lutor Kata és Kocsis Marcell, a Savaria Irodalmi Műhely tagjai vezettek. Ezen a műhelyen Renátó és Ádám mint Gmail-fiók mögött ülő szerkesztők vettek részt és látták el tanácsokkal a felolvasókat.

Amikor elfogytak a szövegek, elkezdődött az este lazább része. A táborozók csapatokban beszélgettek, kártyáztak, kockapókereztek, iszogattak vagy jammeltek. Ádámmal és Renátóval utolsóként zártuk aznap a tábort 4:30 fele, amikor is túl voltunk már pár Nádas vs. Esterházy-típusú beszélgetésen.

Harmadik nap, miután nagy nehezen felébredtem, csodálkozva konstatáltam, hogy Renátó frissen és üdén várja a délelőtti bortúrát. Ez volt az a program, amit sajnos nekem aznap ki kellett hagynom (rémített még az alkohol gondolata is), de a visszatérő arcokból meg tudtam állapítani, hogy elég jól sikerülhetett a túra iszogatás és bordalírás része is.

A zenei nap, mondhatjuk, hogy délután, a koncertekkel indult be, Hadik Ákos zenekara, a Grabovski nyitotta, stílusilag talán a magyar alterrel és a grunge-al hozhatóak rokonságba. Sikerült megteremteniük valamifajta minifesztivál- alaphangulatot a táborban, aminek hatására mindenki türelmetlenül várta a következő fellépőket. Rajtuk kívül még három zenekar, az Aurevoir, az Eticatt és az Idegen lépett színpadra. Ha Ákosék bemelegítették a közönséget, akkor az Aurevoir felgyújtotta azt. Nem ez volt az első koncertjük, amin részt vettem, de számomra kétségtelenül a legjobb. Hiába volt kisebb a színpad és a közönség, mint a megszokott, a srácok hozták a színvonalat, de emellett közvetlenséget és felszabadultságot is érzékeltem, sőt, a szokásos pogót se hagytuk elmaradni Csipszer Dorkával.

Utána muszáj volt egy kicsit megpihennem, így az Eticatt zenekart már ülve kezdtem hallgatni. Nem igazán ismertem őket, de a végére rávettek a zenéjükkel, hogy csatlakozzak a színpad előtt tomboló koncertezőkhöz. Az utolsó zenekarra, az az Idegenre nagyon kíváncsi voltam, néhány számot ismertem csak tőlük, és mindig terveztem, hogy elmegyek egy koncertjükre, de aztán sosem került rá sor. Pedig most levitték a fejem. De nagyon. Komolyan. Igényes dalszövegű, alternatív rock, full autentikusan. A kerámia bögrém összetört a pogóban, de így is imádtam, és miután felszedtem a cserepeket, ugyanúgy csapattam tovább, mert erre a zenére és előadásra nem lehetett nem... Amikor vége lett, egyszerre rohamozta meg a zenészeket kb. az egész tábor és Idegen-szeretetflessekbe' élveztük tovább a zenét, ami már sajnos nem élőben ment, de azért a jó kis Rage Against The Machine-ra muszáj volt ugrálni egy kicsit. Aztán leült a társaság, még egy-ketten várták a beharangozott második Vincze Marci-koncertet, de az ezúttal elmaradt.

A negyedik nap ismét barkácsolással indult. Balassa Klaudia segítségével a táborozók Laud zsákokat készíthettek nyomdával, „csomagolásmentesen”. A tábor egyik számomra legizgalmasabb (vagy legjobban várt) programpontja ebéd után kezdődött. A Trashről és lélekről címet viselő előadásában Marton Zita beszélt a trashkultúráról, a hozzá kapcsolódó lehetséges motivációról, fogalmakról és típusokról. Mesélt az ilyen témában írt szakdolgozatáról, a Böbe-Mozgó KÉPEI rajongói klubról, kiállításokról és más érdekes trash alkotásokról. Estefelé egy befejezetlen épülethez sétálva a Herkules sarok – avagy egy szobor élete című felolvasószínházi előadást tekintettük meg Sipos László és Horváth Nóra előadásában. Nagyon feelinges volt az erdőben, szalmazsákokon elhelyezkedve várni, hogy kezdődjön. Még sosem láttam felolvasószínházi darabot, így először kicsit szokatlannak hatott, de aztán magával ragadott az érző szobor karaktere és az azt kísérő zene. Maga a darab szerkezetileg és szövegileg is nagyon meg volt csinálva, ami, mint az elején kiderült, Sipos László érdeme. Miután vége lett, mindenki kicsit magába nézve sétált vissza a tábor területére, ahol később a Retro party kezdődött, amely közben Jézi és a többi szervező lezárta a tábort. Én már csak bólogatni tudtam az amúgy nagyon nem csak bólogatós számokra, de a táborozók nagy része azért hajnalig ropta az Álomhajókra és Csókkirályokra.

Másnap, amikor felszálltam Szombathelyen a vonatra, arra gondoltam, hogy Vincze Bence valamit nagyon jól csinál, mert furikázik, pakol, telefonál, kulcsot keres, az idegesítő kérdéseimre válaszol, szóvicceket hallgat, lábast sikál és közben mindig mosolyog (nem a szóviccek miatt). Pedig nehézségek, csúszások, balesetek minden táborban vannak. A kérdés csak az (amellett, hogy már megint hol van a kulcs), hogy hogyan állsz hozzájuk, hogyan kezeled őket. Szóval vissza szeretnék jönni jövőre is, mert tanulni akarok Vincze Bencétől, mert nagyon jófejek az emberek, mert zseniális a hangulat és élvezetesek a programok, na meg mert szeretném, hogy Kocsis Marcell megtanítson íjászkodni, Deák Noémi csillámtetkózni, hogy Cserményi Zsombort megverjem kockapókerben, hogy összeröhögjek Moór Vivivel tánc közben, hogy csináljak egy újabb Bándi Máté-mémet, hogy együtt tapsoljak Csipszer Dorkával, hogy bepótoljuk az elmaradt Vincze Marci-koncertet, hogy megnézzük A torinói ló című filmet... nagyon sokáig tudnám ezeket sorolni. De nem fogom. Mert aki ott volt, érzi, aki pedig nem, az jöjjön el jövőre és tapasztalja meg maga, milyen is, amikor egy csapat művész öt napra elfoglalja Kámot.

A képeket Lutor Kata és Vincze Márton készítette