Kessels ugyanis kamera és objektív nélküli fotós. Az Erik Kessels több élete 17 projekten keresztül, egy összesen több száz képből álló gyűjteményen át mutatja be a holland művész munkásságát. Igyekszem most (majdnem) a teljesség igényével bemutatni a tárlatot. Az egyes sorozatok leleményességének, sokrétű értelmezési lehetőségeinek felvillantásával ugyanis azt akarom bebizonyítani, hogy igenis, a gyűjtő lehet művész. Mert hogy Kessels az arcunkba nyomja mások arcát, melyek tükréből mi nézünk vissza – magunkra.

Az első teremben egy középkorú asszonyról készült képek sorozata fogad. Kessels a gyűjteményt egy barcelonai bolhapiacon találta. A hölgy minden fotón máshol látható, akár egy családi nyaralás pillanatai is lehetnek ezek. „Póza” egyszerre természetes, spontán és beállított. Tizenkét éven át utazunk vele helyszínről helyszínre, közben nyomon követhetjük, ahogy öregszik, változik a frizurája és az ízlése. Kampány is indult, hogy megtalálják a képek modelljét, amely során végül kiderült, hogy az nem más, mint Josephina Iglesias.

A következő teremben, a padlón, egy síró, szenvedő gyerekekről készült sorozat látható, és nyilván nem véletlenül kommentár nélkül. Kíváncsi lennék, hogy a gyermekjogi aktivisták mit szólnának hozzá. Ez a sorozat a személyes kedvencem, engem kimondottan ez a széria győzött meg arról, hogy Kessels esetében nem pusztán gyűjtőről, hanem művészről van szó. A szenvedés megnyilvánulásainak ilyen fokú érzékelhetősége több mint megrázó, katartikus. Hús-vér gyerekangyalok ezek, kicsit sem cukormázas, hanem véres-taknyos valóságukban. Nemcsak megörökítésük, felismerésük, hanem egybegyűjtésük is valódi alkotói teljesítmény. Hiszen tudjuk, a fotózás a látás művészete.

Ugyanezen teremben található a másik, számomra leginkább kedves projekt, a fekete kutyáé. Egy család mindent elkövet, hogy megörökítse kedvencét, akiből rendszerint csak egy fekete árnyék látszik. Az akkori fényképezőgépek nem tudtak megbirkózni a feladattal, így a kedves kutyusból rendszerint egy misztikus sötét folt lett. Ám a végén mégis megjelenik teljes valójában a mudiszerű „kis szörnyeteg”, amellyel véget is ér a ciklus. 

Egy másik bizarr, állatos sorozat: a montreali Au Lutin Qui étterem vendégei malacokat cumiztatnak. Épp akkora, amekkorát szilveszterkor fel szoktak szolgálni. Csak épp citrom helyett cumi van a szájában. Bájosan rémes látvány. Simogatják, kunkori farkincáját fogják vagy késsel-villával esnek neki, mintha… Ez az anyag 1938-tól 35 éven át készült. A vendégek bárgyú mosolyából ítélve a malac nem több, mint ártatlan szórakozás.

Végül még egy állatság, másutt: az egyik legkorábbi sikeres fotóblog anyaga, a profi modell, Oolung, a japán, lapos koponyájú nyúl. Különleges adottságát kihasználva gazdája mindenféle tárgyat tesz a fejére: süteményt, mogyorót, zöldségeket, gyümölcsöket, wc-papír gurigát, lemezt és még sok mindent. Vajon mi visz rá egy mezei nyúlgazdát ilyesmire? Önkifejezés? Állatszeretet? Kritikai készség?

„Az én húgom”. Mozgófilm, amatőr (vagy annak látszó) családi felvétel, olyan, amelyik mindegyikünkről készült és legszívesebben letagadnánk, hogy mi szerepelünk benne. Ha nem olvasom el a mellékelt feliratot, rá sem jövök, mitől érdekes az, hogy egy fiú és egy lány pingpongoznak. Ám Kessels húga 1977-ben, nem sokkal a film készülte után egy tragikus balesetben életét vesztette. 

A következő teremben mindjárt egy puskával találjuk szembe magunkat. Egy lányt látunk (a holland Ria Van Dijket), majd egy középkorú asszonyt, végül egy idős nénit, amint célba lő. Mi vesz rá egy nőt, hogy a céllövészetnek szentelje az életét? A jelenetek azt sugallják, hogy mindegy, mi tesz valakit boldoggá. 

A második emeleten, a földön egy kupac fotóalbum hever, halomra szórva, postai zsineggel átkötözve. Művészi rendetlenség – jut eszembe róla –, anyukámmal így magyaráztuk a szétszórt zoknijainkat. De hiszen nem lehet mindig minden kiállítva. Életünk pillanatai is kaotikusan egymásra halmozódnak. És vagy csomót kötünk rájuk, vagy nem… Néha pedig életünk szálai elszakadnak. Ahogy annak az ikerpárnak az esetében is, akik minden képen együtt, egyforma ruhában pózolnak. Szinte mindegyiken. A háború után már csak egy lány van a képen, helyet hagyva testvérének. Egy generáció tragédiájával szembesülünk néhány pillanatba sűrítve.

Ismét egy vidámabb téma: Fred, a fotós (a férj) a modellt (a feleséget) mindig kifogástalan öltözékben mutatja, csak épp a nő közben a csap alatt vagy a medencében áll. Fred szerint mentálisan felizgat minket, ha összevizezünk egy szép ruhát. Nem tudom, talán, mert az anyukánk azt mondta, hogy vigyázni kell az ünneplősre. Hiába, a fotókon elázni érzéki, már-már erotikus dolog.

A családi legendáriumban szerepel egy dédi, aki kivágta sógorának fejét a csoportképekről, mert haragudott rá. A következő sorozatnál egész más a helyzet. Bár sokáig találgattak, miért hiányzik a modellek teste (lábukon kívül), kiderült, hogy nincs szó itt semmiféle haragról, netán vudu szertartásról, csupán a hivatásos fotós üzleti fogásáról; ugyanis külön-külön, keretbe foglalva adta el a képek „belsejét”.

A Párok című sorozat egy elterjedt szokást mutat be, miszerint a pár egyik tagja lefotózza a másikat valahol, majd cserélnek. A helyszín azonossága jelképezi összetartozásukat. Kessels ezt két fél fal méretű képpel illusztrálta, véleményem szerint ezek túlságosan eldugott helyre kerültek itt, így nem kaptak elég figyelmet. Az Albumszépség című sorozat ezzel szemben egy egész termet elfoglal. Itt a világ különböző tájáról látunk arcokat. Gyerekképeket, szerelmespárokat. Hétköznapok, fehéringes ünnepek. Bevallom, a kiállítás ezen részét nem éreztem túl meggyőzőnek, a többihez képest nem volt sem túlságosan koncepciózus, sem elgondolkodtató.

Végezetül három nagy méretű, erdei, szarvasos fotóval zárul a kiállítás. Az állatok kíváncsian néznek a kamerába, szemük becsillan. Már nem ússzák meg, hogy megőrizzék őket az örökkévalóságnak. 
 

Az Erik Kessels több élete című kiállítás augusztus 18-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban (1065 Budapest, Nagymező utca 20.)

Enteriőrfotók: Kiss Imre