Csepergő esővel és fülledt meleg levegővel indult a délután a 27. Sziget fesztivál csütörtöki napján. Lézengő külföldiek, kígyózó sorok, a legfrissebb fesztiváldivat szerint öltözött, csillámló arcú és színes hajfonatú lányok, trendi horgászsapkás fiúk és rengetegnél is rengetegebb színpad, sátor és stand fogadta a fesztivál területére érkezőket. A nagyszínpad előtt még csak elég visszafogott létszámú ember hallgatta a magyar alternatív-rock nagyágyúit, a majd’ 30 éve zenélő Quimbyt, de mire a délután első nagynevű fellépője, a Franz Ferdinand a húrok közé csapott, már jóval jelentősebb tömeg gyűlt össze a színpad előtt.

Franz Ferdinand. A 2000-es évek elején alapított skót indie rock banda, bár már kissé kiöregedőfélben van, mégis sikerült a stílusukat a korukhoz idomítani. Az énekes, Alex Kapranos ugyanis egy elegáns öltöny-nyakkendőben állt színpadra a régi, fiatalkori színes-mintás ingjeihez képest. Látványvilágban is igazodtak ehhez az új, letisztultabb stílushoz: aki nem tudott a színpadhoz közelebb férkőzni, az egy elegáns fekete-fehér szűrőn keresztül élvezhette a koncertet a kivetítőkön, ami tökéletesen illeszkedett a dalok néha ’60-70-es éveket idéző hangzásához. A táncolható rockzene fülbemászó gitárriffekkel még azokat a csillámos arcú lányokat is megmozgatta, akik talán azt se tudták, mi fán terem az a Franz Ferdinand, csak véletlenül tévedtek a nagyszínpad környékére. A koncert zárásaképpen pedig felcsendült az együttes legnépszerűbb száma, a várva várt Take Me Out is.

Pale Waves. Az A38 sátrában pár szám erejéig belehallgattam egy viszonylag fiatal, feltörekvő angol együttesbe, a Pale Waves-be is. Dalaikra enervált indie szintipop-rock hangzás jellemző, aminek szintipop jellege élőben kevéssé dominált, enerváltsága annál inkább. Hiába nézett ki az énekesnő, Heather Baron-Gracie úgy, mint Joan Jett trendi, modern verziója, és hiába adott bele mindent a dobos, Ciara Doran is, csak egy középszerű koncert kerekedett belőle. Többször is előfordult, hogy akár percek is elteltek anélkül, hogy bármi inger érte volna a közönséget – a színpad és a kivetítő is sötétbe borult, amíg az együttes átállt két szám között. A dalok pedig hiába jók, ha kevésbé energikus hangzásuk nincs kompenzálva legalább egy érdekes előadásmóddal. Az utolsó és egyben legismertebb dalukra, a There’s a Honey-ra legalább egy kicsit összekapták magukra, és zárásképpen sikerült átmozgatniuk a színpad körül összegyűlt tömeget.

YUNGBLUD. Az A38 színpadára a Pale Waves alacsony energiaszintje után szinte bombaként robbant be pontban 20:15-kor a szintén brit, 22 éves énekes-dalszerző YUNGBLUD (polgári nevén Dominic Harrison), aki 21st Century Liabilty című számával azonnal felpörgette és megőrjítette a közönséget. YUNGBLUD 2018-ban jelentette meg első és eddig egyetlen nagylemezét, így viszonylag friss előadónak számít, a közönség mégis kívülről fújta az összes dalát.

YUNGBLUD hatalmas sikerének és népszerűségének talán két fő oka van. Az egyik, hogy a fiatal énekes magát a fiatalság szószólójának tartja, így dalai is a fiatalokat érintő témákról szólnak: meg nem értettség, különcség, kirekesztettség, társadalmi és politikai visszásságok. Zenei stílusa pedig leginkább a korai 2000-es évek emo zenekarait idézi, így mondhatjuk, hogy YUNGBLUD képes továbbvinni a My Chemical Romance feloszlásával leáldozott szubkultúrát sajátjára formált, néhol nu-metált, néhol punkot idéző hangzásával és nagyon erős brit akcentusával.

Népszerűségének másik oka maga YUNGBLUD személyesen: a fiatal fiú igazi jelenség a színpadon. A Szigetes fellépésére is egy fekete csipkés kombinéban, rózsaszín térdzokniban, frissen festett, összevissza kócolt fekete hajjal és rózsaszín gipszbe burkolt törött kézzel érkezett. De őrültsége nem merült ki pusztán a külső megjelenésben: YUNGBLUD egy igazi energiabomba, aki a másfél órás koncert alatt egy pillanatra se állt meg, többször körbefutotta a színpadot, fel-le ugrált, táncolt, a zenészeivel incselkedett és törött kézzel gitározott. A közönség pedig imádta a másfél óra minden percét. Ha énekelni kellett, énekeltek, ha ugrálni kellett, ugráltak, ha le kellett guggolni, leguggoltak, sőt, a koncert végére még egy barátságosabb pogókör is összejött az énekes kérésére.

The 1975. Az A38 sátorban „átélt” Pale Waves és YUNGBLUD koncerteket a nagyszínpad fő fellépője, a nem meglepő módon szintén brit The 1975 koronázta meg. A 2013 óta töretlen népszerűségnek örvendő zenekar zeneileg ugyanis ugyanazt az enervált szintipop-rockot képviseli, mint a már korábban említett Pale Waves, karizmatikus és érdekes frontembere, Matty Healy azonban YUNGBLUD színpadi jelenlétét idézi, jóval introvertáltabb és kevésbé hiperaktív kiadásban. Hisz ki kell mondanunk: a The 1975 sikere a frontemberben rejlik. Hiába vannak jelen a színpadon klasszikus rockzenekari felállásban, két gitárossal, egy dobossal – ez igazából Matty show-ja. Főleg miatta is válhat az együttes elég megosztóvá, mert Matty úgy viselkedik, mint egy feltűnősködő rockzenész, aki ha úgy tartja kedve, elszív egy cigit a színpadon, ha úgy, akkor megtáncoltatja a vokalistalányokat, csavargatja a rendezetlenül göndör hajtincseit, Mick Jaggeresen vonaglik a színpadon – miközben a zene tulajdonképpen vegytiszta indie pop. De szerencsére az együttes egészséges mértékű öniróniával van megáldva, és Matty maga is többször reflektált a rocksztár-nem rocksztár problematikára a koncert során, ami végül a koncertet záró dal, a The Sound alatt teljesedett ki: a kivetítően ugyanis a dal alatt az éppen emiatt őket kritizálók kommentjei voltak olvashatóak.

De nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor kreatívan használta az együttes a vizuális lehetőségeket: az együttes mögött egy hatalmas led-téglalap volt felállítva, ami a self-titled bemutatkozó albumuk borítóját idézte, és ami különböző színekben pompázott a koncert során; valamint említésre méltó még a kivetítőn néha különböző betűtípusokkal felvillanó „Matty” felirat, ami még inkább alátámasztotta, hogy itt a frontemberen áll vagy bukik minden.

Míg a látványt és a színpadképet illetően elég fesztiválhoz méltóan jártak el, addig a setlist összeállítása nem sikerült éppen fesztivál-barátra. Bár az első sorokban álló elkötelezett rajongók láthatóan élvezték a koncert közepén elhelyezett melankolikusabb, érzelmesebb blokkot olyan dalokkal, mint az I Couldn’t Be More In Love vagy a Be My Mistake, addig a laikus tömeg hamar elunta magát, a színpadtól távolabb állva már hangosabb volt a fesztiválozók beszélgetésének zaja, mint az éppen zajló koncert.

A The 1975 nagyszínpados szereplése mutatja a legjobban, hogy a Sziget szervezői alapvetően nem a magyarok, sokkal inkább az idelátogató külföldiek ízlése szerint válogatják össze a fesztivál sztárfellépőit, mert ha a magyar rajongókon múlik, egy The 1975 típusú zenekar maximum egy Budapest Parkot vagy egy Akváriumot tud megtölteni, így viszont, a külföldieknek hála meghallgathattuk őket egy Sziget nagyszínpadon is.

Fotók: szigetfestival.com/hu/csutortok