A Pókember: Idegenben cselekményére, pontosabban annak alaphelyzetére nagy hatást gyakorolt a Bosszúállók: Végjáték, illetve Tony Stark. Az Infinity Saga hivatalos epilógusa izgalmas felütéssel nyit, ugyanis a Thanos csettintése következményeként eltűnt, majd teljesen új életbe visszatért, „visszapittyent”, valamint az itt maradt emberek összecsiszolódásának bemutatásával veszi fel a fonalat.

Az élet tehát nem könnyű, a világ gyászolja az elvesztett hősöket, ahogy Peter Parker (Tom Holland) is. Az Amerika kapitány: Polgárháború óta az űrtől kezdve a halálon át szinte mindent megjárt Pókember már nem vágyik arra, hogy Bosszúálló legyen, így úgy dönt, hogy éli a korabeliek mindennapi életét. Azonban hiába hagyja el az országot, és megy egy európai túrára az osztályával, a gonosz (szó szerint) nem ismer határokat. Ezúttal azonban nemcsak kontinenseken, hanem világokon átívelő ellenségekről, elementálokról van szó, amik elpusztításában a velük együtt érkező Quentin Beck, vagyis Mysterio (Jake Gyllenhaal) a leginkább szakavatott.

A film sokat foglalkozik az önkéntes felelősségvállalás kérdéskörével, mivel szinte a Hazatérés ellentéteként is aposztrofálhatjuk: Peter már nem az akkor megismert lelkes újonc, akinek legnagyobb vágya, hogy Pókemberként a szuperhősök oldalát erősítse; Bosszúállóként már csak normális életre vágyik. Emiatt pedig nemcsak Parkernek, de a filmnek is nagyon jót tett, hogy kiszakították a megszokott környezetéből. Ugyanis, miután Peter többször is kinyomja Nick Fury (Samuel L. Jackson) hívásait, a kötelesség utoléri Velencében, és mivel barátai is közvetlen veszélyben vannak, a nyaralást félbeszakítva Mysterióval vállvetve harcol az idegen lények ellen, amelyek Velencétől Prágán át Londonig követik őket. A kirándulás nemcsak a tipikus coming-of-age filmek hangulatát idéző volta miatt volt jó ötlet, hanem mert meglepően üdítő látni, ahogy Pókember európai épületekre veti ki a hálóját, ráadásul a kiválóan megkoreografált harcjelenetek sem vesznek el a felhőkarcolók között, a pusztítás pedig erősebbnek hat, amikor kétszázadik New York-i monstrum helyett például a Sóhajok hídját látjuk leomlani. Ehhez hozzátartozik, hogy habár szerencsére ma már ritkán találkozunk a mozikban ellenpéldával, a Pókember: Idegenben látványvilága is kiváló, IMAX-ben nézve elképesztő, bátran sorolható a Marvel-filmek egyik legjobbjai közé.  

Az Idegeben alcím azonban nem csupán az akciók helyszínében történő változásra utal, hanem Peterére is. Coming-of-age filmként a karakter fejlődése egyszerre szép organikus, és mégis roppant jelentős – ez a kettő pedig sajnos ritkán szokott mozivásznon sikeresen találkozni. Tony Stark halálával Pókember nemcsak a mentorát, hanem a pótapját is elveszti, és ehhez még a Fury és Happy által sugallt „feladat” súlya is a vállára nehezedik: lépjen ő Vasember helyébe. Az elkeseredett, sebeit nyalogató Peter Mysteróval igyekszik kitömni a Tony után maradt űrt, Beck pedig az empatikus, gondoskodó báty szerepét magára öltve igyekszik is azt kitölteni. Habár nem a gyászé a főszerep, a veszteséget többször érezzük, ugyanakkor az új kihívások és a szereplők közti dinamika, a dráma és a humor gyakori váltakozása, a film remek ritmusa nem hagyják, hogy az emlékezés kissé keserédes atmoszférája uralja a cselekmény egészét. A jól érezhető hangulatváltás nem csupán a karakter fejlődése szempontjából szükséges, a forgatókönyv zsenialitásának tartópillére is, ugyanis ezúttal nem csupán a sokadik idegennel való harcot követő világmegmentés a koncepció, hanem Quentin Beck által egy sokkal kritikusabb és aktuálisabb történet, amely mára sajnos valós veszéllyé nőtte ki magát.

Tom Holland a tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Végjáték mennyire megváltoztatta a világot (legalább is a Marvel-moziuniverzumot): neki köszönhetően végleg elfelejthetjük, hogy előtte mások is megtestesítették Pókembert, egyben általa valóban méltó örökösre lel Vasember, mivel Holland Robert Downey Jr. utódja is: a színész személyisége szerves részét képezi a karakterének. Holland mellett fontos megemlíteni még Jake Gyllenhaalt is, aki Mysterio szerepében tökéletes alakítással tért vissza a blockbusterek világába. May néni (Marisa Tomei), Happy (Jon Favreau), Ned (Jacob Batalon) és M.J. (Zendaya), valamint Peter többi barátja mind fontos szerepet játszanak abban, hogy a történet valóban szerethető legyen, ráadásként a humor fő forrását is a köztük lévő dialógusok és a helyzetkomikumok szolgáltatják.

A Pókember: Idegenben tehát egy imádnivaló hibrid, egyszerre szuperhős- és tinifilm is. Könnyed, frappáns és üdítő, miközben nem felejtkezik el „küldetéséről” sem: így válik egyszerre méltó prológussá és epilógussá is (utóbbihoz az stáblista utáni jelenetek is nagyban hozzátesznek). Az Infinity Saga 2008-ban a Vasemberrel kezdődött, és vele is fejeződött be, azonban az örökségét tovább viszi egy végtelenül szerethető, emberi léptékű hős. Többé nem kérdés, hogy Tom Holland, A Pókember az MCU (Marvel Cinematic Universe) aduászává nőtte ki magát. És ha másért nem is, már csak miatta érdemes várnunk a következő nagy fejezetet.

Pókember: Idegenben (Spider-man: Far From Home). amerikai akció-vígjáték, kalandfilm. 129 perc, 2019. Rendező: Jon Watts. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Samuel L. Jackson, Marisa Tomei, Jon Favreau, Tom Holland, Cobie Smulders, Zendaya, Angourie Rice. Magyar bemutató: 2019. július 04. 12 éven aluliak számára számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott. Forgalmazó: Intercom

Képek forrása: InterCom