Az emberben mindig egyszerre munkálkodik az izgalom és az aggodalom, ha először készül élőben hallani valamelyik nagy kedvencét. Egyrészt alig várja, hogy az oda-vissza rongyosra hallgatott és megunhatatlan dalokat láthassa húsvér valójukban életre kelni, másrészt megjelenik azért az a félelem is, hogy mi történik akkor, ha túl magasra tesszük a mércét, és végül csalódást fog okozni a produkció.

A rockcsapat, amelynek már az ötödik lemeze van előkészületben, számtalanszor rácáfolt azokra a sztereotípiákra, amelyekkel a vintage műfaj kortárs képviselőit szokták illetni. Ilyen az a szokásos kritika, mi szerint ezek a zenekarok már nem tudnak újat mutatni, sem hangzás, sem zenei megoldások terén, mert már mindent megírtak, mindent kipróbáltak, és elérkeztünk a rock’n’ roll határaihoz – viszont, ahogyan arra korábbi cikkeim esetén is reflektáltam, ha kellő hitelesség, elszántság, vitalitás és energia áll egy banda mögött, és képes újraértelmezni a régi sablonokat, akkor az továbbra is egyedi színezetet adhat a zenéjének.

Az Airbourne esetében pedig mindenképpen erről van szó, és bár folyamatosan (és jogosan) hasonlítják a zenekart a legendás honfitársakhoz és példaképekhez, az AC/DC-hez, az új srácoknak is megvannak azok a stílusjegyeik, amelyek alapján azonnal be lehet őket azonosítani. Sokszor már-már az az érzésünk támadhat, hogy ez az együttes rájött a hard rock univerzális receptjére, annyira találóan vegyíti egymással a főbb attribútumokat. Ha nem is erről van szó, mindenesetre a zenészek valamit nagyon jól csinálnak, mert úgy tesznek szert egyre szélesebb rajongótáborra és egyre komolyabb turnéhelyszínekre (Rock am Ring, Wacken Open Air), hogy nem volt szükségük semmiféle imázsváltásra vagy stílusbeli fordulatra.    

Egyszerűen ugyanazt a kiszámítható színvonalat hozzák dalírás terén, mint a kezdetekkor, és talán éppen az is lehet a népszerűségük kulcsa, hogy hűek és őszinték maradtak a hőn szeretett zenei világhoz, és ugyanazzal a töretlen lelkesedéssel játsszák el modern klasszikusokká vált számaikat immár több, mint egy évtizede. Tisztában vannak vele, hogy hol az ő terepük, mihez értenek igazán, és ha ezt komfortzónaként vagy biztonsági játékként is értelmezik sokan, teljes mértékben bocsánatos bűnnek tekinthetjük ezt, ha megismerkedünk a banda diszkográfiájával.

A termést megvizsgálva ugyanis megállapíthatjuk, hogy kifejezetten letisztult és egységes az a kompozíció, amelyet a dalok képviselnek: nincsenek kötelező jellegű balladák vagy akusztikus szerzemények, a rádiócsatornáknak szánt populáris motívumok és töltelékdarabok pedig ugyancsak idegennek számítanak az Airbourne számára. Ez is alátámasztja, hogy egy rétegzenekarról van szó, de ezen belül mindenképpen a sikeresebbről, amely hatékonyan szólítja meg a saját szubkultúráját, és amely alapvetően a klubokban és a fesztiválokon, azaz a színpadon van igazán elemében, és ott tudja a legnagyobb katarzist kiváltani a rajongóiból.

A stúdiómunkák közül a másodikat, a No Guts. No Gloryt, illetve az utolsót, a Breakin’Outta Hellt érdemes megemlíteni, ugyanis ezeken az albumokon érződik leginkább a banda védjegyévé vált eleven, nyers és színtiszta varázs. Egyikük sem nyújt forradalmi dolgokat a nosztalgián és a bevált formulákon kívül, de ezt mégis olyan jellegzetes szájízzel és dallamvilággal tálalják a közönségének, hogy az elejétől a végéig magával rántják a hallgatót ezek a korongok egy végtelen és dinamikus rock’n’roll-hullámba, ami főleg a ritmusközpontú, könnyen megjegyezhető (és eljátszható) riffeken és a minimalista akkordokon keresztül nyilvánul meg. Utóbbiaknak pedig mindig volt számomra egy olyan implicit üzenete, hogy talán nincs a túl bonyolult és monumentális dolgokra szükség az életben, hanem elég, ha kitartóan, önfeledten és szerethetően csináljuk azt, amiben megtaláljuk annak értelmét, ahogyan a formáció is teszi.

Mi sem bizonyítja a kiegyensúlyozottságot jobban, mint az, hogy az ausztrál rockereknek nincs (pusztán néhány) olyan számuk, amelyet halhatatlan slágerként ki lehetne emelni, vagy ami minden koncertjükön kihagyhatatlan lenne, bár akadnak olyan darabok, amelyeket a mozifilmek és a videójátékok révén talán szélesebb körben ismernek. Az Airbourne-nál inkább az egész életművet egyben érdemes boncolgatni, és éppen ez az, ami miatt egy olyan magyarországi vidéki fesztiválon is, mint a Fezen, rekordidő alatt teljesen meg tudta tölteni nézőteret – hiszen bárhogyan is állítják össze a setlistet, garantáltan visszaadják azt a robbanékony show-t és azt koncertélményt, amire számítani lehet egy ilyen kaliberű bandánál.

A feszes és dübörgő rockhimnuszok azonban önmagukban még a legnagyobbak esetén sem elegendőek egy emlékezetes fellépéshez: az érem másik oldala mindig az, hogy milyen maga a produkció. Korábban csak felvételen volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az ausztrál négyes színpadra áll, és noha ezúttal kimaradtak az olyan hagyományos elemek, mint a nézők közötti fel-alá rohangálás vagy az állványzatra való felkapaszkodás, néhány extrém mutatványra ezúttal is sor került a whiskysüvegekkel begördülő zsúrkocsin át egészen a fejrázással való sörnyitásig. A hangulatos fesztiválsátor, a fénytechnika és az együttes profiljához passzoló horizontális elrendezés pedig még inkább kiemelte és különlegessé tette a koncertet az aznapi programok sorában.

A legszimpatikusabb a zenekar egész megjelenésében számomra az volt, hogy láthatóan nem tesznek különbségek kis - és nagy helyszínek, illetve az egyes turnéállomások között, hanem valóban gőzerővel, teljes szívből és izomból nyomják le a bulit mindenhol, és a fáradtság, a kiégettség vagy az unalom leghalványabb jeleit sem lehet felfedezni rajtuk. Maximálisan áradt a bandából a műfaj iránti tisztelet, ugyanakkor a kellő lazaság és lendület is, aminek tényleg csak a töredékét ismeri az ember, ha élőben nem találkozik ezzel az életformával – mert érezhető volt, hogy az ausztrál fiúknak ez nem pusztán a hírnévről vagy a kalandról szól, hanem szilárd meggyőződés és akaraterő áll a tevékenységük mögött.

Az is közelebb hozta a nézőhöz a műsort, hogy az egyik pillanatban a nemzetközi zenei fesztiválokra emlékeztető teátrális légkör volt a jellemző, ami az arena rock hőskorának a hangulatát idézte, a másikban viszont az alternatív és punk zenekarok klubkoncertjeire hajazott az előadás. Utóbbinak főleg a közönséggel folytatott közvetlen kommunikáció az oka, amit a frontember Joel biztosított, lelkesítve az összegyűlteket és kommentálva a műsort. Az énekes-gitáros egyébként is „első az egyenlők között” módon a zenekar kulcsfigurája, aki mellett a többiek némileg háttérbe szorulnak, de ez a szerep egyáltalán nem derogált nekik, így Justin, Ryan és Harri ugyancsak otthonosan, rutinosan, kötetlenül mozgott a színpadon.

A felvezető melódiából a régi rajongók már sejthették, hogy a Ready to Rock fogja indítani a bulit, majd egy ismerős favorit, a Too Much, Too Young, Too Fast következett, ami már önmagában is erős kezdés, de azért a srácok hozzátették a szokásos koreográfiát is a biztonság kedvéért. Ezek után egy érdekes újdonság, a Boneshaker következett, amit az utóbbi időben gyakran játszik a zenekar, és aminek a groove-ja leginkább a második lemez dalaira emlékeztet, így tematikában teljesen illett a repertoár elejére.

Szokatlan módon már a koncert első harmadában elhangzott az új album néhány slágere, mint a komor hangvételű Rivalry és a címadó dal, amelyek valamivel gyengébbek ugyan a többi számnál, de sikeresen átkötötték a műsort a klasszikus anyagok felé, így a Girls In Black, a Heartbreaker és a Stand Up For Rock’n’Roll felé, amelyek közül külön öröm volt utóbbi kettő, amelyek talán ritkábban kerülnek terítékre.

Amikor a frontember feltette a kérdést, hogy tudjuk-e, ki az a Lemmy, egyértelmű volt, hogy az ő emlékére írt It’s All For Rock’n’Roll lesz a következő dal, hiszen a Motörhead énekese nem csak fontos példaképe a bandának, hanem személyes kapcsolat is összefűzte őket: az ikonikus zenész például egy apróbb szerepet is vállalt az Airbourne első videoklipjében. Ez volt az első olyan darab a koncerten, ahol megmutatta a zenekar, hogyan kell egy kiállást profin megoldani, hogyan kell úgy felpörgetni, hogy ne csak időhúzásnak vagy alibinek érezze az néző, hanem valódi tartalma is legyen. Több dalnál, így az emblematikus szirénázással induló Live It Up-nál is bevetették ezt a színpadi trükköt, de egyáltalán nem érezte a közönség, hogy túl sok lenne, hiszen minden másodpercben adott valami meglepőt vagy szórakoztatót a csapat.

A kellő arányok megtalálása mellett fontos volt az is, hogy a legkülönbözőbb érák különféle tónusú szerzeményei szólaltak meg, többek között a Raise The Flag vagy a Bottom Of The Well, és természetesen az első átütő siker, a sokak által már előre skandált Runnin’Wild mint záródal, ami ha messze nem is a legjobb, de az egyik legismertebb és legdögösebb műsorszáma a bandának. Ezek mellett viszont féltucatnyi potenciális sikerdarab volt még, amiket ugyanúgy be lehetett volna válogatni, és hasonló hatást ért volna el velük a zenekar, ami szintén azt mutatja, hogy szinte kifogyhatatlannak tűnik az a zenei erőforrás, amiből merítenek, és csak az időkeret miatt nem volt lehetőség egy még hosszabb produkcióra.

Az energikus tremolózások, a pengetődobálás és a szinte véget nem érő ráadások után a szervezőktől tökéletes választás volt, hogy egy AC/DC tribute banda, az AB/CD vezette le az estét, így a hard rock szerelmeseibe bizonyára mély nyomot hagyott a Fezen nyitónapja a szó pozitív értelmében. Ugyanakkor a magas elvárásokkal kapcsolatban is minden félelmem szertefoszlott, mivel még ebből az átlagosnak mondható repertoárból is kihozták a zenészek a száztíz százalékot, sőt, néhány váratlan közönségkedvenccel meg is fűszerezték azt. Vélhetően az érzés kölcsönös volt, és az Airbourne sztárjai is szívesen szórakoztatták a helyi nagyérdeműt, aminek az egyik jele, hogy ősszel visszatérnek hozzánk, amikor már talán az ötödik albumból is több ízelítőt hallhat a magyar közönség.

Képek forrása: twitter.com, mushroommusic.com, spotify.com, Török Hajni, Rajkai Ádám