art&design

Markó Barbara

2008. 04. 28.

A szabadság súlya

Interjú Baglyas Erikával

Baglyas Erikával kapcsolatban sokaknak az jut eszébe először, hogy olyan szabadon alkotó művész, aki tartózkodik attól, hogy kompromisszumot vállaljon és áruba bocsássa a művészetet. De vajon mennyire tudatos ez az "outsider“ imázs? Az egzisztenciális szabadság és a művészeti szabadság kérdése örök téma.

Először is arra lennék kíváncsi, hogyan álltál hozzá a pályád elején, és hogyan állsz hozzá most ahhoz, ha egy művész úgymond "eladja“ magát. Miből ered az elutasítás? Esetleg megkerestek galériák erős kompromisszumokat ajánlva Neked?

Sosem akartam piacra termelő művész lenni, de a műkereskedelmet nem tartom negatív jelenségnek, sőt. A pályám elején fel sem merült, hogy a munkáimat pénzzé tegyem. Úgy gondoltam, mindent megteszek azért, hogy megteremtsem a feltételeket ahhoz, hogy művészileg szabadon működhessek, de mára árnyaltabbá vált a véleményem. Akkoriban úgy láttam, jó megoldás az, ha valami teljesen mást csinálok, mikor pénzt keresek, ami mellett szabadon, tiszta fejjel tevékenykedhetek. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert nem léteznek ideális állások, amelyek annyit jövedelmeznek, hogy nem csupán a megélhetésedet, hanem a művészi önkifejezésedet is könnyedén finanszírozhatod, és mindemellett szellemileg is el tudsz határolódni attól, amit "pusztán“ a pénzért csinálsz. Éveken át tudatosan így működtem, és ezáltal talán kialakítottam egy stabil képet magamról, amely tartalmazza azt, hogy kint is vagyok, bent is vagyok, de inkább kint vagyok. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy sokak szemében olyan ember lettem, aki nem szorul segítségre, mert láthatóan teszi a dolgát, eltűnő, megszűnő műveket készít, így aztán amikor műkereskedelemről van szó, a neve fel sem merül és talán ezt a képet erősíti a műkritikusi tevékenységem is. Feltehetően ezért nem kerestek meg soha a galériások - persze, a műveim egy része is eleve kizáró ok lehet, senki nem vesz performanszot vagy egy Duna vizén elhelyezett feliratot.

Nem volt feléd egy olyan elvárás, hogy a kreatív energiáidat, amelyek így nyilvánultak meg, esetleg olyan alkotásokban manifesztáld, ami egy galéria számára is értékesíthető?

Lehet, hogy volt, mindenesetre nem árulták el.
Ha engem kompakt módon át lehetne helyezni egy másik rendszerbe - pl. egy kereskedelmi galéria szárnyai alá -, és ott zavartalanul folytathatnám a tevékenységemet, akkor nem lenne olyan aggályom, hogy árucikké válik, amit létrehozok. Nincsenek ilyen jellegű prekoncepcióim. Csakhogy nem tudom elképzelni, hogy amit én csinálok, az áthelyezhető lenne, és ezt a gyakorlat is bebizonyította. Úgy tűnik, a tevékenységemmel karakteresen megrajzoltam a saját imázsomat, úgyhogy szerintem soha nem került szóba, hogy bekerüljek a "piacra“, legalábbis nem tudok róla. Ez a művészeti működésemre nézve bizonyos értelemben pozitív, másfelől nézve katasztrofális, hiszen egy idő után teljesen ellehetetlenedik az ember működése - évek óta küszködöm egzisztenciális problémákkal. A Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj, mint sok más művésznek, nekem is segítség volt, az albérletemre éppen elegendő, persze mellette sokat kellett dolgozni. És ha az embert megosztják a feladatai, kötelezettségei, nehezebben tud arra koncentrálni, ami igazán érdekli.

Ez a küzdelem nem köti meg jobban a kezed, mintha áruba bocsátanád a szellemi termékeidet, mintha elköteleződnél?

Eddig úgy gondoltam, biztos, hogy nem. Mostanra elbizonytalanodtam - hiszen a másik szituációban még nem voltam. Sosem próbáltam átalakítani a gondolkodásomat annak érdekében, hogy amit létrehozok, eladhatóvá váljon. Attól tartok, hogy nem alkalmas rá a személyiségem. Mindenesetre az utóbbi időben gondolkodtam már azon, hogy milyen dolgot tudnék létrehozni, ami abszolút én vagyok, de anyagban és formában manifesztálódik - és ezáltal akár eladhatóvá is válhat. De ez nem lehet szempont és amúgy is állandóan megfoghatatlan dolgok jutnak eszembe - lehet, hogy ez a keresztem. Nyilván ezen az úton kell haladni, ha ennyire erősen ez munkál bennem. Vannak régi munkáim (pl. fotósorozatok), melyekről azt gondoltam, hogy soha nem fogom eladni őket, jelenleg nem látom akadályát. Pollágh Péter sorai jutnak eszembe: "Van olyan szintű fájdalom, amiért te is eladó vagy.“ Az életben nincs más lehetőség: mindig ilyen jellegű megalkuvásokba kényszerülünk. Ha mindeközben tiszta a fejed, fenntartható ez a működés - más kérdés, hogy nem mindenki képes erre.

Nézd meg, hogy egyes galériákban milyen kiállítások vannak időnként, sok képet adnak el elég sok pénzért, vannak közöttük igen rossz művek is. De ebben nem ítélkezhetem, nincs ember, aki megmondhatná, hogy mi a jó művészet. Attól még lehetsz jó művész, hogy megveszik a munkáidat, sőt valószínű, hogy épp az a legjobb művészet, ami kereskedelmi értéket is képvisel. Ha innen nézzük, akkor elképzelhető, hogy amit létrehozok, nem eléggé átütő erejű.

Valaki hazaviszi, és örül neki…

Ebből a szempontból én rossz művész vagyok.
Épp mostanában vettem elő a fotósorozataimat néhány év után, megmutattam valakinek. Érdekes, hogy azokat akár folytathattam is volna, de úgy éreztem, hogy nem lenne értelme még néhány tucat ilyen képet készíteni. Mikor már nem találod meg benne az erőt, ami sodor, unalmassá válik.

A galériák felől meg lenne egy elvárás, hogy legyél koherens - mint egy termék imázsa, hiszen a "vevőid“ azt keresnék, nem?

Nem tudom, de valószínűleg így van. Egyik kedves művész ismerősömmel kapcsolatban épp ezt érzem, hogy az utóbbi időben belecsúszott egy termelési kényszerbe, ami nagy súllyal nehezedik rá. Pontosan az a helyzet, amit mondasz, hogy az illető branddé vált, lett egy gyűjtőköre, bizonyos értelemben csapdába került, amiből csak radikális döntés árán tudna kiszabadulni, sok mindent fel kellene adnia. Talán szeretné, talán nem.

Amikor Birkás Ákos abbahagyta a Fejek-sorozatot, a gyűjtők pánikba estek, és minden maradék képet felvásároltak, azaz még jobban felértékelődött a váltás után.

Nagyon összetett jelenségről van szó, hogy a piac miként hat a művészeti működésedre, és a tetteid hogyan mozgatják az árakat. Egyáltalán, mi az a tényező, amiért érdemes beléd invesztálni. Szerencse is kell hozzá, valamint gondolom az is, hogy jó helyen legyél, jó időben. Illetve, hogy legbelül igazán akard. Gyakran úgy érzem, nem pusztán a művész tehetsége mérvadó ebből a szempontból, a kommunikálhatósága, fogyaszthatósága, aktualitása, divatossága is lehetséges szempont. És itt nem Birkás Ákos munkáira gondolok.

El tudod képzelni, hogy ebbe a mókuskerékbe te is belecsússz?

Nem tudom elképzelni, hogy ebbe a mókuskerékbe kerüljek, de azt igen, hogy abba a dobozba, amiben ez a mókuskerék pörög. A falának támaszkodom, nézem a pörgést és várom a vásárlókat.

Ez nem olyan praktikus dolgokon múlik, hogy például milyen médiumot választ az ember?

Néhány évvel ezelőtt talán még ez is benne volt, de ma már videóművészetet is vásárolnak. A performasz és az installáció kicsit más kérdés. A festőknek ebből a szempontból talán könnyebb dolguk van, más szempontból pedig nehezebb.

A magyarországi gyűjtők azért konzervatívabbak, nem?

Amennyire rálátok erre a területre, úgy gondolom igen, de
már akadnak kivételek. Nemrégiben volt a Videospace Galériában egy tanulságos beszélgetés, amire sajnos nem tudtam elmenni, mások elbeszéléseiből tudom, ott volt Spengler Katalin műgyűjtő és Bálványos Anna, a Ludwig Múzeum Gyűjteményi Osztályának vezetője, és többek között a videóművészet műkereskedelmi szerepéről is szó esett, amivel kapcsolatban, állítólag egyre bizakodóbbak lehetünk, pl. a Somlói-Spengler Gyűjteményben is van már videómű. A technikától függetlenül, tehát a videó esetében is lehet korlátozni a művek számát, így nem merül fel az a probléma, hogy a videó azért kevésbé értékes műkereskedelmi szempontból, mert könnyedén sokszorosítható. Nyilván a festészet örök médium, a technika túlszárnyalja az életet, a festészet pedig túlél mindent.

Magyarországon mennyire elterjedt, hogy installációkat vásároljanak - hogy később azt egy kevésbé reprezentatív helyen, raktárban dobozokban tárolják?

Hallottam, hogy egy magyar gyűjtőpáros kifejezetten installációkat vásárol, de erről keveset tudok, nem ismerem őket. Eddig inkább az volt jellemző, hogy az ilyen jellegű művek kis hányada közgyűjteményekbe került, ahol megoldható a tárolás és a mű gondozása. Alapvetően úgy gondolom, hogy néhány kivételtől eltekintve a gyűjtők nem is mindig műveket vesznek. A műkereskedelem is egy pénzügyi befektetés, úgy működik, mint a részvénypiac: maga a dolog szinte nem is létezik, csak az értéke. Gyakran még a személyes ízlésnek sincs szerepe, mert a gyűjtők inkább a műértők tanácsaira hallgatnak ez ügyben, azt nézik, mit érdemes megvenni, nem képet vesznek, hanem nevet.

Elég komolyan menedzseled magad és amit képviselsz. Határozottan jelen vagy a szakmában, és pont ez az érdekes, hogy ezért nem válsz mártírrá azzal az attitűddel, amiről a korábbiakban beszéltünk.

Mindig komolyan vettem azt, ami éppen érdekelt, ez az öntudat könnyen nevezhető önmenedzselésnek, ennek következménye pedig határozott jelenlétnek. Tény, hogy céltudatosan működöm, mindent hatalmas lendülettel csinálok, de mindent az adott dologért teszek, nem pedig a következményeiért. Minden lehetőség, amit eddig az élet kínált, megtalált, olyan nem volt, hogy kapcsolataim révén intéztem el magamnak valamit. Hagyom, hogy a dolgok bevonjanak. Valószínűleg a művészeti írói tevékenységem miatt érződik határozottnak a jelenlétem, mivel így több fronton vagyok jelen. Ha ezt kivonnánk, akkor talán kevésbé volnék látható. Az persze nagyon fontos, hogy az ember menedzselje önmagát, és ez alatt én azt értem: nagyon fontos az, hogy dolgozzon. Nekem az a dolgom, hogy műveket hozzak létre, amit mások is látnak. Írni pedig szeretek.

Mennyire kapcsolódik össze az a két folyamat, hogy írsz is a művészetről (mások műveiről), és az alkotási folyamat során pedig gondolkodsz a saját műved kapcsán?

Releváns kérdés, elméleti szinten is foglalkozom a szöveggel. De nem csak a saját munkáimmal kapcsolatban: a magyar művészeti szcéna egészére is érvényes, jónéhány képzőművész használ szövegeket is a műveiben. Jelentkeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetem DLA képzésére, ezzel a témával: kép és szöveg. A válaszom tehát, hogy számomra az írás elválaszthatatlan a vizuális önkifejezéstől, erősen kötődöm a szöveghez, a nyelvhez. Az írás nekem nem pusztán egy médium: az alkotófolyamat része. Ha egy kiállításról, vagy egy alkotásról írok, nem csak az adott dologgal lépek kapcsolatba, amiről írásban gondolkodom, hanem egy szöveggel is, ami éppen megszületik róla. Ilyenkor majdhogynem az adott mű vagy kiállítás válik médiummá, amin keresztül a nyelvhez kapcsolódom. Ezért sem szeretem, ha egy lap a korrektúrált szöveget megjelenés előtt nem küldi vissza elolvasásra, mert ez a szöveg is pont onnan jön, ahonnan bármelyik más munkám.

És mi a helyzet a műveiddel? Rengeteg szöveget használsz.

A vizuális gondolkodásom fogalmi alapokon áll. Mindig a szövegből bontakoznak ki a műveim, egy gondolatra, egy szójátékra fűződik fel a többi - amelynek szinte mindent alárendelek a gondolkodás során. A végeredmény pedig vizuális lesz. Ha megfordítanánk, talán nem is működne, azaz önmagukban, pusztán szövegként nem állnák meg a helyüket azok a gondolatok, amelyek elhangzanak például a videóimban. Szeretném jobban érteni a szöveg és kép viszonyát, eltalálni a megfelelő arányokat.

Épp most kaptam egy kritikát Beke Lászlótól, miszerint egyik videómunkámban a szöveg erősebb, mint a kép. A kritika úgy hangzott, hogy ha azt mondanánk, hogy én költő vagyok, és ez egy költemény, amihez mellesleg vetítek is valamit, akkor teljesen rendben van, de így, mivel egy képzőművészeti produktum részeként jelenítem meg, a szöveg tulajdonképpen majdnem ellenem dolgozik, gyengíti a vizualitást, és nagyon sok problémát vet fel. Meghatároz a nyelviség, valószínűnek tartom, hogy ha annak idején lettek volna olyan emberek körülöttem, akik az irodalmi pálya felé terelgetnek, akkor elképzelhető, hogy most nagyon más helyen lennék. Bár nem hiszek a véletlenekben, valószínű, hogy a vizuális érzékenységemből fakadóan a "képpel“ (is) dolgom van - és nem véletlenül érdekel a nyelv és kép koherenciája.

Mik a terveid?

Egyrészt az utóbbi egy évben kezdem azt érezni, hogy kinőttem a lehetőségeimet. Sokkal nagyobb profizmussal szeretnék dolgozni, mint amire lehetőségem van. Ez kezdetektől fogva erős motivációm, de most már nagyon zavar, és szenvedek attól, hogy belekényszerülök olyan helyzetekbe, amelyeknek nagy részével nem értek egyet (ez jelentheti a rendelkezésre álló pénz és/vagy az emberi figyelem hiányát), gyakran inkább lemondok egyes terveimről. Valaminek mindenképpen változnia kell. Például fontos volna belátni, hogy egy mű létrejöttéhez nem csak a művésznek kell keményen dolgoznia, többnyire ingyen, hanem azoknak is, akik intézményekben, galériákban töltik az idejüket, többnyire fizetésért. Másrészt mivel anyagilag is ellehetetlenedett a helyzetem, felmerült a kérdés, hogy jó úton járok-e. Mindent megtettem az utóbbi években azért, hogy nehogy véletlenül bárkinek is eszébe jusson pénzt adni azért, amit csinálok. A művészeti közegben minden résztvevő fizetésért dolgozik, kivéve a művészt, miközben az általa létrehozott produktum a rendszer egyik alapköve.

Nem tudok és nem is akarok így működni tovább. Májusban elmegyek Rómába két hónapra, ha Róma láttán nem halok meg, és Nápoly láttán sem, bizonyára más ember leszek, ami az életemre is hatással lesz. Szeretnék elmélyülni abban, ami érdekel.

Hogy élted meg, hogy megkaptad a Római Akadémia ösztöndíját? Ez a kívülállásod oldódását jelenti?

Ez volt az első hazai pályázat a művészeti működésem során, ami első nekifutásra sikerült. Amúgy folyton azzal szembesülök, hogy mivel nem a Képzőművészeti Egyetemen végeztem, kívülállónak tekintenek - a doktori képzésre most negyedszer felvételizem. Ezért boldog voltam, amikor megkaptam a római ösztöndíjat - bár tudom, hogy előbb-utóbb mindenkire "sor kerül“, számomra ez most szakmai támogatást jelent. Mindig átoknak éreztem a kívülállásomat, amiből erényt próbáltam kovácsolni úgy, hogy folytonosan reflektáltam önmagamra. A magyar (azaz budapesti) művészeti közeg olyan, mint falun lenni. Csak itt a lakosság elsősorban nem emberekől áll, hanem barátokból, mindenki ismer mindenkit, a baráti körök között alig van átfedés, és ha a barátok háza táján elsétál egy másik faluból érkező (azaz "idegen“), akkor nem karolják át segítő szándékkal - bár nagyon kíváncsiak rá -, csak megfigyelik. Egy fiatal művésznek ebbe a faluba szóló belépőjére egy név van írva, az, hogy kinek a tanítványa, nem a saját neve, és nem is a teljesítménye. Gyakran a tehetség és elkötelezettség sem olyan lényeges szempont. A boldogulásodnak az a feltétele, hogy legyen valaki (egy tanár, egy mester), aki átpaszíroz mások elképzelésein; így valakinek az "utánpótlása“ leszel. És mivel ebben a faluban én senkinek a tanítványa nem vagyok, csak az outsider-ségemből tudtam kiindulni, ez a nézőpont nagyon érdekes nézőpont volt. De idővel ez is megváltozott, ugyan házam még nincs, és nem is vágyom rá, a diploma óta eltelt 6-7 év alatt megszokták a falu lakói, hogy én is ezeken az utcákon sétálok. De néha megállok.

Az interjút Markó Barbara készítette