Lépten-nyomon látom a városban, hogy a Fővárosi Közterület-fenntartó Zártkörűen Működő Nonprofit Részvénytársaság (magyarul a Főkefe) mostanában munkatársakat toboroz, miszerint Velünk rajtol a város. Csatlakozz te is! Bátor szlogen ez egy országban, ahol havi háromszázért sem találni fiatalokat büfés idénymunkára, felnőtteket is alig. Mindehhez egy frankó kampányfotó is tartozik, kicsit még irigylem is, bár elvileg ilyen nem fordulhatna elő: egy vagány hölgy áll hajnalban a tök üres Erzsébet hídon, patikatisztaság, anktartiszi frissesség, aszfaltszag még sehol, azt majd csak az első beütő napsugár csalogatja a felszínre. Ez egy párhuzamos dimenzió valóságát mutatja, amit persze egy percre sem hiszünk magunkénak, de szeretünk eljátszani a gondolattal. Viszont én most kontráznék.

A tegnapi fotómon egy, a napját a Klauzál térnél levezető hullafáradt utcaseprő, nagyon kedves, simán engedi, hogy fotózzam, akár az arca is látszódhat, nincs mit szégyellnie rajta, köszönöm, mondom, de nincs rá garancia, hogy fog. Hogy-hogy? Hát, ez egy béna kis analóg gép, egyszerre két kockára exponál, még a perforációra is, a keresője pontatlan, ráadásul ma van először a kezemben. Vagyis, mint régen a sztereo-képek korában? Nem, de hasonlóan. Tudja mit? Bonyolítsuk tovább, menjünk az árnyékba, és lőjünk két képet egymásra. Rendben, adjuk meg a módját.

Megadtuk a módját, ezzel zártuk a napunkat. A Kis Diófa utca most már örökre aszfaltszagú marad.