Például a regényem utolsó fejezetein, és hogy hogyan tudnám úgy átalakítani őket, hogy ne akarjanak folyton eltávolodni a betűktől. Mert ez lehet a baj, felöltöttek egy olyan távolságot, amiben én is otthonosan érzem magam, ezért magamtól rá sem jöttem volna, hogy rajtuk van. Nézem a túloldalt, Ázsiát, ahogy ismerős pára vetül rá, és én mégsem érzem úgy, hogy elrejtőzött volna előlem – ez pedig azért van, mert már megtanultam benne minden látható házfalat, minden dombot, a tengerszorosban pedig minden sodrásirányt, minden felvonuló árnyalatot. Innen fogok kiindulni.

Arra a kérdésre, hogy melyik a kedvenc helyem a városban, először biztosan azt mondanám, hogy a szombati beşiktaşi piac. Onnantól kezdve, hogy először betettem a lábam a valamikori parkolóházban szombatonként berendezett, két és fél szintes piacra, valahol mindig úgy érzem, onnan dobog a város szíve, onnan áramlik kifelé és befelé minden. Ebben az elképzelésben az első furcsaság az, hogy nem tudhatom, milyen az a hely. Csak egy bizonyos napon, mindig csak szombaton láttam. Életének egy hetedével vagyok, valamennyire, tisztában. Nem köthetem össze ezt a városlelket a hellyel, de a hely nélkül mégsem tudom elképzelni, akkor sem, ha legalább négy további, hasonlóan letaglózó hangulatú piacon is megfordultam már Isztambulban. Talán azért, mert ez volt az első, talán azért, mert tényleg lakozik ott valami, meg fogom látogatni egy másik napon is.

A zöldségek, a gyümölcsök, a sajtok, a fűszercsokrok, a bizarr konyhai kellékek, rengeteg típusú olivabogyó, ruhák, sálak, ékszerek, táskák, többméteres szőnyegek, pisztáciahegyek és zoknik között sétálva, időnként megállva egy teára a tömegben óriási tálcáról áruló kölyöknél, elveszve a sorok között, valamiért mindig úgy érzem, hogy hazaértem.

Eleinte egyedül alig mertem felülni a buszra, akkorának tűnt a káosz, hogy nehéz volt elhinnem, ha tudja is a sofőr, éppen melyik irány van kiírva a busz elejére, mindenképpen oda is fog találni. Ez nem bizonyult alaptalannak, a felirat még egyáltalán nem száz százalékos biztosíték, egyszer például egy hajó indult el teljesen más irányba, mint azt a felirat (és a kérdésemre adott válasz) indukálta – és nemcsak én tévesztettem el ezt akkor, a hajón aztán sokan kérdezgették egymástól összezavarodva, hogy akkor most közelítünk-e tényleg az óváros felé. Nem közelítettünk, ugyanis.

És ezt a faktort valahol el kell fogadni. El is fogadják, úgy tűnik, mindannyian. Én is, bár egy egészen más irányt terveztem aznap meglátogatni, megvontam a vállam, egy véletlen folytán például te is éppen a „rossz irányban” tartózkodtál, úgyhogy eldőlt a program. Néha hagyni kell, hogy egy hajó döntsön helyetted, ez része annak, hogy mindig a helyzethez mért lehető legjobb döntés szülessen meg. Vagy, legalábbis, időnként.

Született a mi környékünkön is néhány macska tavasz óta, az egyikőjük itt tanyázik a szüleivel a ház bejárata előtt, mindig előbújik valahonnan, amikor leérek a lépcsőn, aztán bátran elkezd szaladni felém, és valahol mégis megtorpan. Már adtam neki leveshúst, sültkrumplit, mindent örömmel fogad, de még nem sikerült se megszelídítenem, se lefényképeznem. Csak figyelem, ahogy cseperedik, és várom, hogy egyszer majd nem torpan meg fél méterre tőlem.