a felnőttek elszerették tőlünk a macit / elcsábították és megerőszakolták / esténként ők mondanak helyette mesét / meséik ocsmányak zagyvák / vér van bennük és kegyetlenség / követeljük vissza az álmainkat / nem tudunk már elaludni soha többé

Szeretik a meséket? Én nem. Boldog gyermekkorom volt, nagyapám felolvasta nekem télen Verne Gyula regényeit és a Nagy Indiánkönyvet. Félelmetes történetek voltak, de nem féltem – nekik köszönhetem, hogy ma sem félek a sötétben. Semmilyen sötétben.

Később sok mesekönyvet kaptam: Grimmet, Hauffot meg Benedek Eleket, de nem olvastam őket. A kertben játszottam, azután az utcán, azután a városokban. Kíméletlenül, kínosan, nevetségesen éltem – a mese elhagyott, nem volt mese, szembe kellett néznem a Zélettel. És közben megszerettem mesélni, életem sztorijait, másoknak, sebesen vagy lustán. Az emberek – barátok és szeretők – érdeklődéssel hallgatták történeteimet. Veled mindig történik valami érdekes! – mondta egy kis hülye, mikor autóbaleset után, hátamban maroknyi üvegszilánkkal hazavánszorogtam. Vagy az iráni utazás, a szegedi késelés, a mosztári játék. Hja, meggy a habon, hab a tortán, kés a tortában.

Most itt ülök a szerkesztőségben, kedvetlenül, emlékezem, előttem ez a gyönyörűséges könyv, magyarul-szerbül-angolul, amit nem fogok elolvasni soha, szintén, hátaztán. Bosnyák menekültek meséi, a nagyatádi táborban jegyezték fel, Naszrudin hodzsáról, a leleményes özvegyemberről, a nyomorúságról. Mert, van ilyen című is, tanúsíthatom: bijeda és myseri idegen nyelveken. A mesegyűjtők 1995 telén jártak az Átmeneti Szálláson, én 1994 tavaszán.

Szabadka és Gyergyó után, a jugó játszma vége (kraj igre) és a becketti székely végjáték (Endgame play) után, megint idegenben, Mrożek emigráns-drámáját akartam rendezni, szerb és horvát nyelven, a menekülttáborok lakóinak, micsoda naivitás. Annyi közöm volt hozzá, mint Miki egérnek a karóba húzáshoz. Minisztériumi engedélyt kaptam, és egy napon, hol volt, hol nem, Miroslav Mandić és Dévai Nagy Kamilla társaságában elautóztunk Nagyatádra. Irodalmi műsort vittünk, én titokban szondázni akartam a helyszínt, a várakozást, az elvárásokat. A táborvezető kávéval kínált bennünket, és a hangosbemondóban kihirdette az előadást. Nem fognak eljönni – mondta –, a férfiak nem akarják, az asszonyok nem merik elhagyni a nekik kiutalt szükséglakást. Megkeseredett emberek ezek, nem kell nekik a szórakozás. Kételkedtünk az ítéletében. Kétség, kétely. Gyötrő vágy az elérhetetlen után.

A rideg, hatalmas ebédlőben egy férfi és száz gyerek várt bennünket – a mosolytalan férfi a kolónia vezetője volt, a kölykök szemében ragyogott a várakozás. Nem erre számítottunk, komoly műsort hoztunk, „életről-halálról” szólót, felelősségteljes „felnőtteknek”. De, aztán ment minden a maga útján: Kamilla gitározott és tizenkét nyelven énekelt, Miroslav után végtelen sorban lépegettek a csintalanok, a megszeppentek. Első, igazi lépéseiket tanulták idegen földön, egy szerb művésztől, aki a békéért tíz évig (1991–2001), napi húsz kilométert gyalogolt Európa rózsamintáján.

Félrehúzódtam, fojtogatott a keserűség, mosolyogtam. Visszafelé autózva arról beszélgettünk, hogy zenét, mesét, képeket kellene hozni ezeknek a gyerekeknek, hogy feloldjuk a tábor sivár unalmát. De nem tettük meg. Nem tértünk többé vissza. Jöttek mások, mi elfelejtettük őket, és az álomszerű utazást. Az Emigránsok előadását elhalasztottam, jövőre, soha már...

Most itt van ez a könyv, benne a rajzaik, ezek után az évek után. A kiadó már tudta, teljes anyagi bukás, a háromezerből alig kelt el nyolcszáz. De nem bánja, Szarajevónak fog ajándékozni ezret, a többit a jó emberek megvásárolják. Én nem. És nektek sem mesélek tovább.

Menekülő mesék – Priče-izbjeglice – Fugitive Tales
Szerkesztette: Balázs Attila. Fordította: Denis Mohorović, Turi Márta, Turi Tibor. Kiadta a MASZK Egyesület, Szeged, 1996. - A kötet bevételét a Magyarországon élő menekültek megsegítésére fordították.

Könyvbemutató: Thealter Fesztivál, Szeged, 1997. július 31.

KLIKKELJ A KERESZTRE, HA ZENÉT AKARSZ