A nap az őszinteség és a tudatosság jegyében telt. A konferencia öt napirendi pontból állt, két nagy blokkra tagolhatóan. Az első három esemény az osztályok bemutatkozása volt az egyes csapatok képzési szintjét figyelembe véve. A „kicsik” kezdték, az első egyetemi évüket záró hallgatók, osztályfőnökeik Neudold Júlia és Gyombolai Gábor. Először egy bemutató filmet vetítettek le az osztályközösségükről. Innen tudtuk meg, hogy osztálytermük nem más, mint az egyetemi menza omlófélben lévő helyisége adja. Majd egyenként a pódiumra álltak, és néhány mondatban felrajzoltak egy ötletet, amelyet játékszervező minőségükben az egyetem közössége számára létre hoznának. A társasjáték klubot szervezni szándékozó sráctól tudtuk meg, hogy ez egy kurzusfeladatuk volt. Egyéni ötletek mellett, mint az egyetemi barangolás, a mesedélután, a számháború, kollektív, nagyobb ívű programok is felmerültek. Volt, aki az egyetem FACT-fesztiválján működött közre, volt, aki táncszínház-nevelési programba csatlakozott be, és voltak, akik az Örkény Színházhoz kötődő workshop-sorozat megszervezésébe.

A színes egyéniségekből, jó kedélyű fiatalokból álló osztályt egy másik hasonlóan kreatív csapat követte, a most második egyetemi évüket befejezők. Gáspár Máté és Golden Dániel osztálya azt a feladatot kapta, hogy a filmes pitch műfajában hét percben adják elő szakdolgozatuk kutatási témáját. A témák gazdagságát mutatja, hogy többek között az improvizáció, a csoportdinamika, a provokáció, a bevonódás, a sajátos nevelési igényű gyerekek pedagógiája került terítékre. Általános jellemzőjük volt a beszédeknek a személyes motivációk kibontása akár terápiás mélységig. Míg az első osztály inkább játékos, ők sokkal inkább elemző, önelemző attitűdöt vettek fel.

A harmadik osztály, a komoly nagytestvérek (osztályfőnökeik szintén Gáspár Máté és Golden Dániel voltak anno) arról beszéltek kérdezz-felelek formában, hogy a diploma megszerzése után két évvel hol tartanak, milyen lehetőségük van elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Kiderült, hogy a szakmában dolgoznak, többnyire színházi intézményekben, legyen az kőszínház vagy alternatív színházi közösség. Nyíltan és őszintén beszéltek a mindennapok nehézségeiről, legyen az tevékenységük szakmai elfogadottsága, a pályakezdők általános elismeréséért való küzdelem vagy a vállalkozóvá válás kényszere. Arról is egyenesen beszéltek, hogy tudják, a későbbi osztályoknak nehezebb lesz elhelyezkedni, mert ők maguk már most telítettséget jelentenek a szakmában.

Az őszinteség és az önvizsgálat jegyében két kerekasztal-beszélgetés tette fel az i-re a pontot, ahol a diákság után az intézmény tanárai, potentátjai, a témával évtizedek óta foglalkozó szakemberek vették át a szót. A két beszélgetésnek a „színházi nevelési képzés fejlődési irányai” és a „művészet és művészetközvetítés viszonyai” fantázianevet adták. Akik részt vettek benne: Golden Dániel, Betlenfalvy Ádám, Gyombolai Gábor, Győrei Zsolt, Patonay Anita és Upor László, majd Gáspár Máté, Bagossy László, Karsai György, Kiss Csaba, Láposi Terka és Neudold Júlia. Majd e népes kompánia együttesen, a színpadra kiülve fogadta a kérdéseket. Jó dramaturgiával a nap legizgalmasabb, legfeszítőbb pillanatai a kerekasztal-beszélgetések utáni vita volt. Az első beszélgetésben definíciós kísérletet tettek olyan nehezen körvonalazható fogalmak, mint a színházi nevelés, a színházpedagógia vagy a drámainstruktorság jelentésének tisztázására. Azt is kimondták, hogy pedagógiai képesítés igazán fontos volna a hallgatók számára. Az egyéni beszámolókból tényleg kiderült, hogy a pedagógiai ismeretekkel a hallgatók csak véletlenszerűen rendelkeznek. Kiderült az is, az egyetemen létező másik drámainstruktor szaknak, a színjátékos szakirányúnak nincs köze a drámajáték szakirányúhoz. Az ugyanis csupán csak arra hivatott, hogy a diplomával nem rendelkező színházi emberek diplomához jussanak. 

A második beszélgetés aztán robbant. Bagossy László, az egyetem Színházművészeti Intézetének vezetője elmondta, hogy véleménye szerint a drámainstruktor-drámajáték szaknak sem szó szerinti sem átvitt értelemben nincs helye az intézményben. Elmondása szerint Radnai Annamáriával, aki sajnos már nem lehet közöttünk, az egyetem Elméleti és Művészetközvetítő Intézetének vezetőjével, ahova a szak tartozik, nagyon sokat csatáztak azon, hogy létrejöjjön a képzés. Bagossy mindvégig ellene volt. Véleménye szerint az egyetem elit művészképző hely, művészetet közvetítő külsős emberekre nincs szüksége. Éles szavaira termékeny vita kerekedett a teremben, felnőtt módjára beszéltek olyanról az intézmény tanárai, vezetői és a külsős szakemberek, amelyről egymás között nagyon sokat szoktak vitatkozni. Ennek biztosan tisztító és termékenyítő hatása lesz. Ezzel együtt a lelkes diákságnak nem lehetett könnyű ezeket a szavakat végighallgatni, gyakorlatilag a „nem kívánt gyerek” szerepkörébe sodródtak, ahogy „szüleik” vitáztak létezésük létjogosultsága felett.  

Még ha sokféle benyomással és inspiráló élményekkel távoztunk is az eseményről, nyitott kérdés maradt a definíció, hogy miként lehetne nevezni azt, ami egyértelműen él és helyet követel magának, amit ez a bizonyos drámainstruktor szak drámajátékos szakiránnyal a Színház- és Filmművészeti Egyetemen magába foglal.

Színház- és Filmművészeti Egyetem, Padlás

Budapest, 2019. május 29.

Fotó: Illyés Zoltán