Peer Krisztián előző könyve, a 42 talán az elmúlt évek egyik legmegosztóbb kortárs magyar kötetének számít, részben a keretet szolgáltató tragédia és interjúk, részben az innovatív megoldások, részben pedig a megjelent visszhangok miatt. Peer Krisztián mára azzá a figurává vált, akiről minden irodalomban jártas személynek megvan a maga véleménye. Szinte nem tudok úgy egyetemi irodalmi szemináriumra menni, hogy legalább egyszer ne említsék a nevét a félév során ilyen vagy olyan kontextusban.

De mi történik két évvel később? Hogy alakul a Peer-költészet, ha lehull róla a „nagy visszatérés” címke? Vagy, ha úgy tetszik, mi lesz a költőnkkel, ha meghalt a barátnője és úgy érzi, legszívesebben szarrá piálná magát valahol vidéken? – tehetnénk fel a kérdést magunknak az előző könyv olvasása után. Szerencsére Peer esetében nem kell úgy gondolkodnunk, mint egy többrészes tiniregény kapcsán. A Nem a sajátod, bár alapvetően a versek alanyiságából és cselekményességéből eredendően olvasható a 42 továbbgondolásaként, mégis interpretálható attól függetlenül is, ha olvasóként nem próbáljuk meg beleerőszakolni a két éve kialakított képünkbe (és itt most gondoljon mindenki a sajátjára).

A Nem a sajátod számomra a kérdések és az átmenetek lírája. Olyan kötet, amelyben folyamatos megkérdőjelezés (magánéleti, szerelmi, költészeti, földrajzi) zajlik, miközben valami felől valami felé kellene haladunk, úgy, hogy egyáltalán nem magunktól akartunk elindulni, de még csak lökni sem löktek minket. Csak a sors (vagy valami kevésbé giccsesen hangzó dolog) kényszere az, ami miatt mozdulnunk kell. Az elindulás a legnehezebb Peer verseiben is, ami egy ponton, némi várakozás után, mégis megtörténik, talán a kérdések feltevését követően, de még a válaszok megkapása előtt (ha vannak olyanok egyáltalán). Mert bár egyértelmű válaszokat ugyan nem minden esetben kapunk, a kérdések (néhány kivételével), legyenek bármennyire ironikusak vagy banálisak a versekben, önmagukban is megállják a helyüket. „Előre nem tekinthetek, arra halál./ Hátra nem pillanthatok, arra halottak./ Marad a jelen,/ bújj ide.” ‒ a kötet egyik utolsó versének (Erre a versre fogsz ébredni április másodikán, 56.) nyitóversszaka pedig lényegében megválaszolja a könyv alapdilemmáját, miszerint mire kell figyelnünk és mire vagyunk képesek figyelni, ha mögöttünk a gyász, előttünk pedig a saját halálunk víziói lebegnek.

Ha a legelső versekből nem is (bár feltehetően igen), a kötet egyik, több helyen idézett versét, a Gyászmunka új szerelemben-t (17.), vagy A dobogó torta (18.) című kétsorosát olvasva evidenssé válik az alapszituáció, miszerint a lírai én a szerelme halála után bűntudatot érez a jelenlegi párkapcsolatában. Ez önmagában egy újabb már-már klasszikus téma lehetne egy verseskötethez, a gyászversek után, azonban – a néhány elhasznált mondat és közhelyre hajazó sor ellenére – a szövegek egymásra való reflektáltsága és a kötetkompozíció viszonylagos komplexitása izgalmassá teszi a könyvet. Például a Gyűjteményeim (53.) című versre (ami talán az egyik legkiemelkedőbb a kötetben) a Továbbállni  (57.) válaszol nagyon szépen, és a Nagymarosról Kismarosrával együtt alakítják ki a kötet egyébként felfelé ívelő (ha ilyen esetben lehet ezt mondani), bizakodó zárlatát. „Leszedek egy régi fészket,/ ne foglalja el az alkalmas ágvillát./ Kilombosodik a régi gondolat./ Öregszőlő- Alma sarok:/ szaporodás ígérete.”(Nagymarosról Kismarosra, 58.)

Összességében a kötet szerencsésen túlmutat a „Zsófi meghalt, Dóri él”-tengelyen. Inkább a lírai én halálhoz és élethez való hozzáállását és az ahhoz kapcsolódó diverz problémakört helyezi előtérbe. „Két évig nem volt halálfélelmem,/ de újra van. / Majdnem meghaltam, hogy majdnem belehalhass:/ sikerült nem érdekelni a halált.” A Majdnem- kanállal nem lehet levest enni (19.) című alkotás ezen kiemelt záró versszaka is a már említett „halál-élet-újraérzés” hármasát hordozza magában, úgy, hogy az őt megelőző szakaszokban a történetmesélés és a naplószerű leírás segíti a megértést az általános érvényű, klasszikus kérdésig. Mert ez a Nem a sajátod ereje, sajátoson és egyedin keresztül, párbeszédben a befogadóval, konstruálni valami azonosulhatót.

A halál magával a középkorúság kérdésével is összefüggésbe hozható a kötetben. A felnövés és az öregedés, a „végső költözés” motívumrendszere végigkíséri a verseket, és sokszor visszatekintő elbeszélővel találkozunk. Ez a Focivébé (7.) című versben különösen jól érződik, ahol a lírai én egyszerre gondolkozik a halál és a fröccsivás opcionális idején. Sőt, talán az úgynevezett ál-gyerekversek is többek között az ilyen értelemben vett köztes állapotra reflektálhatnak a maguk groteszkségükben, ironikusságukban. „Nyuszi Koma, hova futsz?/ Ezzel semmire se’ jutsz./ Nyuszi Koma, futni kár,/ sokkal gyorsabb az agár.” (Sajnálatos állapotok, 24.) Ezek azok a szövegek, amelyek bár stílusukban eltérnek a többi verstől, funkciójukban és hangulatilag kétségtelenül hozzáadnak a kötet értékéhez. Emiatt el tudom képzelni, hogy bizonyos olvasók a feldolgozási procedúra részeként vagy a nyelvi variabilitás reprezentációjaként való értelmezésen túlmutatót fedeznek fel bennük, annak ellenére, hogy én nem tudtam különösebb relevanciát tulajdonítani nekik a kötet értelmezésekor.

A gyerek- és a felnőtt hang érdekesen épül egymásra a könyv egészében, ami nem csak az említett ál-gyerekversekből, hanem más formai és stilisztikai jegyekből is jól látható. A gyakran banális rímek, bár egyes esetekben kihasználatlanok maradnak, néhol szignifikáns funkcióval bírnak. A férfi- és a gyerekhang tehát egyaránt jelen van a kötetben,hol az egyik, hol a másik, hol pedig mindkettő megszólal.„Ne lásd belém apukámat,/ abból lesz az önutálat./ Abból pedig- el se hinném,/ hogy mekkora- teljesítmény/ Ezzel, szegény, adós maradt,/ az élete nem szólt nagyot.” Az utóbbi esetet reprezentálja többek között az Életkor és társai (32.) című vers, amely a kötet más alkotásaiban is megjelenő költő-toposzt egy különböző, de szintén alanyi perspektívából közelíti meg, miközben vissza és a jövőbe tekint, számot vet, summáz és pozicionál.

Peer Krisztián új kötete tehát kérdez és mesél egyszerre, feleleveníti a múltat, megidézi a jövőt és megtanulja értékelni a jelent. Teszi ezt úgy, hogy ironizál, intertextualizál, de nem viccel el és nem feltétlenül tesz eleget az olvasói prekoncepcióknak. A Nem a sajátodnak íve van, nem lineárisan halad A-ból B-be, hanem sokszor kikacsint, mint mikor elkezdünk egy történetet, de a főcselekmény közben a mellékszálakat is elmondjuk. Számomra ezek a kikacsintások azok, amik fokozzák a líra autentikusságát, azonosulhatóságát és diverzitását, emiatt tudok elvonatkoztatni a néhány helyen felbukkanó már-már giccs felé hajló megoldásoktól és középszerű rímektől. És ez az, ami miatt úgy látom, hogy valami megújultat és izgalmasat kapok a szövegektől, és nem csupán a 42 folytatását olvasom.

Jelenkor, 2019, 1699 Ft