(A személyes – a társadalmi – az átdolgozás)

Hogyan válik műalkotássá – jelen esetben multimediális installációvá – egy olyan személyes tapasztalati anyag, amely egyben közügy, társadalmi jelenség, valamint az elmúlt évtizedben a büntetőperek kapcsán komoly nyilvánosságot kapott folyamat is egyszerre? A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design mesterszakos hallgatója, Erdély Jakab által készített diplomamunka több szempontból is rendhagyó módon állítja elénk a személyes és a társadalmi viszonyát, miközben a traumatapasztalat színrevitelének lehetőségeivel igyekszik megbirkózni.

Erdély installációja úgy dinamizálja, szövi össze az esztétikait az etikaival, a személyest a társadalmival, hogy egy sok szempontból fókusz nélküli, töredékes, elhallgatásokkal teli, sok szempontból differenciátlan részletekkel teli szövevényt hoz létre. Olyan szövevényt, amelynek érzékelése a magzati térre jellemző érzékelésre is emlékeztet. Arra a térre, ahol nincs elkülönülés, még nincs én, te, ő, de vannak rezgések, átszövődések, differenciálatlan érzetek és információk, innen-onnan felbukkanó hangok, hatások. Vagy fejletlen és még nem önálló szervek, szervkezdemények, amelyekből egyszer majd összeáll az autonóm „egész”. Erdély ugyanakkor az asszisztált reprodukció technikai eszközökkel mediatizált és medikalizált világában a szülés/születés közvetlen tapasztalatát, az annak ellenálló, azt elfojtani igyekvő és az azt támogató társadalmi közeget is elénk tárja. Azt a közeget, amely át van itatva az igazságszolgáltatás és bíráskodás, a mindenkori ítélkezés fenyegetésével.

Erdély műve, mindezzel együtt, átdolgozás. A művészetben ugyanis lehetséges az egyéni traumaélmény alkotássá alakítása, az átdolgozás (artworking), de megjelennek a transzgenerációs traumák is a műalkotások fókuszában. A transzgenerációs traumák sorozatának az élő nyilvános társadalmi térrel való összefonódására egyre több példát találni. A trauma személyiséget, én-érzékelést fragmentáló hatása a műalkotáson keresztül átdolgozható, kompozícióba rendezhető, oly módon, amely előre vetíti egy lassan kialakuló egységes narratíva megalkotásának lehetőségét. Egy műalkotás azonban állhat a totális fragmentáltság és az egységes elbeszélhetőség között futó pálya bármely pontján.

(A kiállítás apropója)

Erdély Jakab „Anyád hogy van?” című diploma-kiállítása 2019. június 14-én és 15-én volt látható a MOME Média Design tanszék éves diploma kiállításának részeként. Erdély saját édesanyja történetének bemutatására vállalkozott, amely egyszerre személyes és társadalmi jelentőségű vállalkozás. Ő maga ugyanis abban a közegben nőtt föl, ahol édesanyját – aki a szabad szülés választhatóságának legfontosabb képviselője itthon, és akit néhány, intézeten kívül zajló szülés közben fellépő komplikáció miatt perbe fogtak –, először bírósági tárgyalásokra idézték, majd 2010-ben bebörtönözték, 77 napot követően házi őrizetbe helyezték, több rendben elítélték, majd végül 2019 tavaszán köztársasági elnöki kegyelemben részesítették. Hogyan érinthetik a közüggyé váló szakmai tevékenység körül kialakuló viták és jogi következmények azt a fiút, aki családtagként, „belülről” követi az eseményeket? Milyen mértékig nyomul be a személyes szférába a közügy és hogyan mutatható meg a kettő összefonódása? Mi bukkanhat fel egy traumákkal átjárt családi hálóból?

A kiállítás méretű diplomamunka egy olyan kísérlet, amely egy hosszú időszakot, bonyolult társadalmi, jogi, civil mozgalmi, nemzetközi és személyes folyamatokat szeretne a maguk teljességében elénk tárni, miközben tisztában van ennek lehetetlenségével. Erdély ezért válogat, tömörít, de nem a lehetséges aspektusok mentén, hanem inkább fontos, térbeli csomópontokra fókuszál. Az első terem ennek megfelelően az otthon terét, a háborítatlan szülés fizikai valóságát mutatja be, a második a szülészeti szakma, a bírósági tárgyalások és az azokat övező híradások, a nemzetközi visszhang tárgyi és diszkurzív terét tárja elénk. A harmadik terem magára a börtöntapasztalatra reflektál, míg végül a negyedik tér – egy összekötő folyosó – a családtagok fontosabb beszámolóiról készült interjúkat, beszélgetéseket, előadásokat gyűjti össze. Feliratokkal ellátott bögréken olvashatók a mozgalom legfontosabb jelmondatai, a szemben lévő falon sorakozó, bábai munkát bemutató képek mellett pedig Geréb kommentjei szerepelnek.

Az első, a bejárattól balra elhelyezett feliraton, amely egyben a kiállítás apropóját is megfogalmazza, a következő szöveg olvasható: „»Anyukád hogy van?« Hangzik el a kérdés szinte minden beszélgetésben 2010 óta. Miért, a tiéd hogy van? Értem én persze, én vagyok az egyik legközelebbi csatorna hozzá. De nem szeretnék többé közvetítő lenni. Érzékelem magam körül, hogy a legtöbb esetben, amikor kiderül a családi hátterem, megváltozik az emberek hozzáállása. Egy olyan háttér ez, ami egyszerre univerzálisan pozitív, mellette ugyanennyire negatív is tud lenni. Megpróbálom hát vázolni annak az időszaknak egy részét, amiben »kamasz éveim« egy részét töltöttem. Amiben ez alatt voltam, úgy nevezem: kullancs-üzemmód. Csak vársz … Vársz, akár évekig, hogy végre történjen valami és élvezhesd az addigra a felhőket érintő ingerküszöb alját súroló hatásokat.” Erdély Jakab pedig válaszul megmutatja tehát, amit csak tud, mindabból, hogy hogy van az édesanyja – szüléskísérés közben, a tárgyalóteremben, a börtönben, az interjúk alatt vagy a halálra készülő nagymama körül.

A személyes tapasztalat átdolgozása, és a hallgatás felszámolása sajátos szerkesztést és szelekciót igényel. Többek között annak a döntésnek a meghozatalát, hogy milyen mértékben beszél az alany; azaz, mit mondhat el, mit mutathat meg, és miről kell hallgatnia. Az alkotás többnyire valamilyen látványt és/vagy érzetet nyújt, olyan kaotikus térből alkot újra valamit, amelyet dokumentumok, események, reakciók, hatások, összefonódások és személyes élmények töltenek be. Jelen installáció a sűrű, kaotikus térből alkot kompozíciót, nyújt vizuális élményt és multiszenzoriális érzetet. Az átszövöttség, az előidézett atmoszféra, a fizikai és érzelmi hatás válik inkább meghatározóvá a narratíva elsődlegessége és egységessége helyett. A kompozíció egységét ennek megfelelően nem a linearitás, hanem a hálózatosság adja, pontosabban a szövevényesség; az, ahogyan minden mindennel összerezeg, minden egyes kép, mondat, tárgy utal több másikra is a kompozíción belül.

A kiállított tárgyak így nem csak objektekként, hanem transjektekként is megközelíthetővé válnak. Azaz, olyan tárgyakként, amelyek azon felül, hogy folytonosan egymásra rezegnek, születés, élet és halál kérdéseit tematizálva mutatnak túl a személyesen, az anya-apa-gyermek zárt triászának lélektanán vagy anyagiságán. A triászt megbontó negyedik elem Bracha Ettinger nyomán akár a „másikhoz, a kozmoszhoz vezető transzformatív átjáró” is lehet. Az első térben látható, szám szerint négy kék labda például a kiállítóterek négyes számára rímel, és a negyedik térben, az összekötő folyosón egymás mellé helyezett négy, transzgenerációs kérdéseket is feltáró videóinstallációk négyesére. A nagymamával nem sokkal a halála előtt felvett beszélgetés áll mintegy a kiállítóterek középpontjában. A másvilágról szóló beszélgetés, a négyességek, amelyek mentén a terek és bizonyos tárgyak kompozíciói összeállnak, kiléptetik a családdá válás szentháromságát, mindennapiságát a létezésnek abba a terébe, amit még nem követ születés és már lezár a halál.

A kiállított dokumentumokból, tárgyakból csak bizonyos mértékig rekonstruálhatók az események, de nem is a pontos történeti hitelesség vagy azonosíthatóság a cél. Sokkal fontosabb a megmutatható dolgok és a láthatatlanul hagyottak általi összjáték. Ilyen, eddig nemcsak a nyilvánosság, hanem az emlékezet elől is elzárt tárgy a börtönben őrizgetett doboz. A kiállítás okán készült felvételen Geréb Ágnest látjuk, amint 9 év után kinyitja ezt az elfelejtett dobozt, kommentálja a benne található tárgyakat, a családja és mások által írt leveleket.

Az eddig nem hozzáférhető anyagok és az újonnan készült alkotások mellett egy harmadik szálat pendít meg az alkotó személyes tapasztalatait, részben emlékeit bemutató terekben kibontakozó történet; Erdély Jakab édesanyjának története. Mint minden történetben, itt is van olyan részlet, ami felszínre kerül, láthatóvá válik, és lesz, ami elbeszéletlenül, homályban marad. Kétszeresen is, hiszen az anyai örökség személyes és társadalmi hatásai mozaikszerűen és töredékesen jelennek meg. (A téma és az események rétegzettségének köszönhetően ez nem is lehet másként.) Az installáció-sorozat összegyűjtött, dokumentum-jellegű anyagai nem is tekinthetők egyszerű dokumentációnak; nem egyszerűen felkavaró erejű terek, iratok vagy tárgyak bemutatásai.

(Szülőszoba)

Az első helységben négy, kék színű szülőlabdára erősített szívhang-hallgatón hallhatunk olyan, Geréb Ágnessel készített interjúkból kivágott részleteket, amelyek a szabad szülés és szabad választás fontosságáról szólnak. Az 30-40 másodperces nyilatkozatokat, hanganyagokat a szívhang-hallgatókra hajolva és nagyon alaposan fülelve lehet csak érteni a labdák belsejéből. A labda formája és ismert alkalmazása (várandós és vajúdó nők gyakran használnak ilyen labdát), valamint a ráerősített szívhang-hallgató óhatatlanul is megidézi egy szülés előtt álló nő nagyra nőtt hasának képzetét; annál is inkább, minthogy a kivetítőn egy huszonöt évvel ezelőtt filmre vett háborítatlan szülés képei peregnek némán. A labdára hajtott fejjel a látogatónak fel kell vennie azt a pozíciót, amelyet egy bába vesz fel, amikor várandós nőt vizsgál. A szívhang-hallgatón keresztül fülelve Geréb Ágnes hangját halljuk, amely egy szimulált „hasból”, egy bezárt térből, ám egy új élet ígéretével szól. Olyan életek ígéretével, amelyek folyton születőben vannak.

(Tárgyalóterem)

A bírósági tárgyalásokat és a nyilvánosság reakcióit reprezentáló teremben egy hosszú asztalt találunk, egyetlen székkel és egy mikrofonnal. Háttérben, egy poros képkeretben a magyar címer. Az asztalon bírósági papírok, a perekhez kapcsolódó iratok és a támogatói demonstrációk dokumentumai sorakoznak. Ahhoz, hogy a tárgyalótermekből ismert elrendezést felismerjük, meg kell kerülnünk a bejárattal szemben elhelyezett, az 1980-as évekből, Geréb magánrendelőjéből származó szögletes, kemény, rideg nőgyógyászati vizsgálóasztalt. Három lába közül csak kettő alatt van tégla. Előtte egy korabeli kolposzkóp áll, amelyet rákszűréseknél szoktak használni.

Ez a tárgycsoport – élén a hiányzó téglával – a szülész-nőgyógyász szakma konzervatív attítűdjét és Geréb Ágnes szabad gondolkodását, szabadságát és szabadságvesztését szimbolizálja, illetve ütközteti. Mindezek mellett azonban azt a kérdést is megfogalmazza bennünk, hogy mit jelent láthatónak lenni, kiszolgáltatva lenni? A vizsgálóasztalra felfeküdni például csak szemben az ajtóval, széttárt lábakkal lehetne – megismételve azt a jól bevett praxist, amely a kórházi ellátásra a mai napig is jellemző. Mit jelent továbbá bíróság előtt állni? A teremben elhelyezett tárgyak egymásra montírozzák a szülészeten a szakmai protokollnak kiszolgáltatott, újra és úja megvizsgált nő helyzetét és a bírósági tárgyalóterem jogi eljárásrendjének szabatosságát, távolságtartását és objektivitását. Mindkét diszkurzív tér pontos, előre rögzített forgatókönyveket használ, miközben hierarchikus szerkezetűek, az egyént pedig egy ítélő-gépezet kiszolgáltatottjává teszik. Ahogyan a bírósági tárgyalások ítélőgépezete lefut egy megadott protokoll szerint, úgy válik például Sheila Kitzinger szerint a medikalizált szülészeti protokoll is egyre inkább egy szülésgépezetté.

A teremben egy három szakaszra osztott film is pörög, amelyet Erdély kifejezetten erre a kiállításra vágott össze. Az első szakasz TV-híradók műsoraiból áll össze, a másodikban, mintegy tanúkként, olyan embereket hallunk és látunk, akik részesei voltak a bírósági folyamatoknak vagy segítő, támogató szándékkal jelentek meg a világsajtóban – például a civil szféra képviselői vagy a nemzetközi szakértők, bábák, szülész-nőgyógyászok. A film harmadik szakaszában pedig Dr. Geréb Ágnes beszél szakmai tapasztalatairól a háborítatlan szüléssel kapcsolatban. A hazai és a nemzetközi támogatás képei ezek, orvosok, jogászok, támogatók és ellenzők véleménye hangzik el. A látogató belehelyezheti magát a bíró szerepébe, meghívást kap, hogy bíráskodjon. Mindeközben a teremben a háborítatlan szüléseknél sűrűn használt illóolaj, a muskotályzsálya illata kering. Ez az elem azonnali triggerként hozhatja vissza egyes látogatók számára saját szülésélményük emlékét, hiszen a háborítatlan szüléseknél gyakran használt olajról van szó. A multiszenzorális, affektív hatást célzó installációs tér egyénenként változó módon ér el hatást. 

(Börtön)

A harmadik terem a börtönben töltött idő tárgyait, emlékeit rendezi el. Egy fejvégre fordított börtönbeli ágy árnyéka a börtönbeli emeletes ágy árnyékát idézi. Az ágyon (mintegy szögesdrótként) a 77 napon át gyűjtött, a cellában fogyasztott kenyerekről származó lejárati címkék vannak felfűzve. A falon a börtönből ajándékba hazavitt, bekeretezett zokni – Dr. Geréb Ágnes ugyanis sosem tért haza üres kézzel, ha elutazott otthonról. A drapp zokni nem más, mint a raboknak adott ajándék – mivel négyen voltak egy nyolc négyzetméteres cellában, Geréb elkérte rabtársaitól a másik három zoknit is, így pontosan négy párat tudott hazavinni négy gyermekének. Kiállítva csak Erdély Jakab ajándéka, egy pár zokni látható. További történetek a falon, képek, hivatalos papírok egy asztalra rendezve, hátulról megvilágítva, és egy 3 perces film, amely olyan személyes emlékek feltárását dokumentálja, amelyek 2010 óta nem tudtak „nyilvánosságra kerülni”.

A filmen – kilenc év után – azt a dobozt nyitja ki Geréb, amelyben a börtönben való fogva tartás idején kapott tárgyak gyűltek. A doboz kinyitása kapcsán világossá válik a személyes emlékek szakadozottsága: csak egyetlen mondat utal arra, mennyire mélyen traumatikus lehetett az a 77 nap. A személyes emlékek gyűjtőjeként megőrzött doboz volt talán az egyetlen kapocs a külvilággal és a családdal, ám azóta egészen feledésbe merült. Éppen úgy néma maradt, ahogyan a fogva tartás alatt zajlott eseményekről Geréb maga sem beszélt hosszú ideig senkinek.

(Átjáró)

A folyosón négy film nézhető meg: az első a még bebörtönzött bába születésnapi köszöntéséről, a második egy Veiszer Alindával zajló beszélgetés, a mellette látható TV-n Geréb Ágnes és lánya TEDx Talk előadása látható mintázatokról és öröklődésről, végül a nagymamával készült beszélgetés filmje nézhető meg. A börtöntémára készített installációknak helyet adó harmadik terem bejáratától balra, kint, a folyosón látható az a videó, amelyen egy 2010. december 21-én rögzített születésnapi éneklés felvételei futnak; az éneklés kihallatszik a fejhallgatóból. A születésnapok számával megegyezően, 58-szor hangzik el a dal: „Ami jó van a világon, születésnapodra kívánom.” A köszöntés már úgy zajlott, hogy elterjedt a hír, Dr. Geréb Ágnest másnap kiengedik a börtönből és házi őrizet alá helyezik. A születésnapi éneklés eufóriájában ennek nem látszik a súlya, valamint annak sem, hogy a rákövetkező időszak házi őrizetben töltött évei majd milyen nyomokat hagynak – erről az időszakról a Veiszer Alindával készült beszélgetésből értesülhetünk. A rövid születésnapi felvétel egyetlen eseményt emel ki az aznapi sűrű történésekből. Az éneklést megmutatja, de a december 21-én reggel 10-kor a „Fehér Házban” megnyíló szabad szülésről szóló kiállításra nem utal, sem a pár órával később lezajlott sajtónyilvános bejelentésre az intézeten kívüli szülés rendeletének elfogadásáról. Az is háttérben marad, amire a második teremben futó film egyik szereplője, Ternovszky Anna, az ismert animációs rendező a lánya kapcsán utal.[1]

A négy képernyő egyike teljesen elkülönül a születés tematikájától és nagyjából a kiállítási térkép közepén foglalt helyet. A videó Geréb Ágnes anyukájával, Erdély Jakab saját nagymamájával 2017. december 10-én készített beszélgetését rögzíti. A felvétel személyességét nem csak az otthoni környezet és az étkezés közben felvett beszélgetés jelzi, hanem a téma is: a nagymama a másvilágról beszél, arról, hogy miként lát más, régen meghalt barátokat, ismerősöket, családtagokat a konyhában sétálni. A nagyothalló idős nagymamával hangosan beszélgető unoka két generációval távolabbról szólítja meg ezt a feledésbe merülő, de mégis tüneteiben aktív múltat. Az unoka mintegy kihangosítja azt a távolságot és elérhetetlenséget, ami a megszólítható, de alig válaszképes múlt és a jelen között feszül. Egy olyan jelen ez, amelybe már beszüremkedett az elmúlás eljövetele.

(Esemény-töredék)

A kiállítótérben darabokat, töredékeket látunk egyes eseményekre fókuszáltan, egy-egy aspektusba sűrítve az életesemények és a társadalmi események egymásra hatását. Mondhatni, csak belehallgatunk itt-ott egy komplex és sokrétű eseménysorozatba, ahogyan a nagy kék labdákból szívhang-hallgatón keresztül kifülelhető apró részletekbe is. Ugyanakkor, ami ezen a kiállításon látható, betekintést enged az eseménysorozat több olyan aspektusába, amelyből nem egy mártír, egy forradalmár, egy gyilkos vagy egy szent képe bontakozik ki, hanem egy hús-vér emberé. Pontosan olyan hús-vér emberé, mint amilyen az első teremben futó filmen megszülető hús-vér kisbaba képe. Az őt körülvevő társadalmi hálózat reakciói, dokumentumai állnak előttünk annyiban, amennyiben saját fia jónak látja nyilvánosságra hozni. Ennyi tárgyilagosság fér el, hogy megmutasson valamit az otthon falai közül, ahová folytonosan benyomul a nyilvános tér, megmutasson valamit a nyilvános térből, amelyet Erdély Jakab saját személyes élete részeként élt meg.

A kiállítás esemény, hiszen a bebörtönzést követő kilencedik évben került sor rá, nem kilenc hónap, hanem kilenc év „kihordást” követően. 2019 pedig éppen a harmincadik évfordulója annak az évnek, amikor Dr. Geréb intézeten kívüli szülésekhez kezdett el járni. A falon szereplő feliratok egyikén olvasható, hogy Geréb saját szerepére egyfajta strukturális helyként gondol; az addigi, szocialista berendezkedésben válasz nélkül hagyott hiányt, ha nem ő, akkor más töltötte volna be. Egyben egy jogi és egy személyes folyamat betetőzésének is tanúi vagyunk itt: megérkezett a köztársasági elnök kegyelmi kérvényre adott válasza, és bekövetkezett az egyébként hosszú életet élt nagymama halála.

Ha a látogató a sok részlet mellett felfigyel a folyosó végén kihelyezett feliratos bögrékre, amelyeken a szabad szülés alapgondolatai olvashatók, észreveheti azt a darabot is, amelyen ez áll: „Nem tágítunk”, azaz nem adjuk föl. Ám utal arra is, hogy egy szülés nem gyorsítható következmények nélkül tágítással, de hozzátehetjük: a kiállítás sem „vehető be” pár perc alatt, hiszen időt, elmélyedést igényel. Csendet, figyelmet, ráhangolódást és kitartást, a szálakból egymásra rímelő hálózat összeszövését. A sok-sok hangzó anyag folytonos duruzsolásából kihallva a terekben azt, amit éppen megragad a figyelmünk.

[1] Ternovszky Anna a magánélet tiszteletben tartásához való jogot középpontba állító pert, amely a szabad szülés ügyét képviselte az Európai Bíróság előtt (Ternovszky Anna kontra Magyarország) megnyerte, ami jogilag hozott áttörést. Ezek a háttéradatok már nem képezik tárgyát a kiállításnak, hiszen közvetve érintik csak a személyest, bár társadalmi szempontból korántsem jelentéktelenek.   

(A kiállítás háttéranyagai, dokumentációja, valamint a mestermunkához kapcsolódó szakdolgozat ezen a linken érhető el.)

Fotók: Ficsor Márton