Danny Boyle mindig vonzódott a nagyszabású közönségfilmek világához, és ezúttal sikerült is egy igazán csábító koncepciót találnia, amit vászonra vihetett. A Yesterday alapgondolata olyan hatalmas ötlet, mint amilyen a Mátrixé, az Eredeté, a Truman Show-é vagy a Vissza a jövőbe-trilógiáé volt. Mindannyiunkban felmerült már a kérdés, hogy egy fontos történelmi személyiség vagy egy forradalmi találmány nélkül vajon hogyan alakult volna a világ sorsa. Ezt a gondolatkísérletet bontotta ki a brit rendező, laza szerkezetbe rendezve a fantasztikus alapvetésből fakadó helyzeteket, egész estés hosszban. A Yesterday-éhez hasonló, egy gegre felfűzött, novellaszerű történetek ráadásul még ma, a sorozatok aranykorában is tökéletesen alkalmasak, sőt ezek csak az igazán alkalmasak arra, hogy film készüljön belőlük. Ilyen pazar ötletek ömlöttek Hollywoodból a nyolcvanas-kilencvenes években, és ez az ihletett kreativitás hiányzik ma oly látványosan az Álomgyár eszköztárából.

A Yesterday kiinduló konfliktusa tehát maga a tökéletes filmes koncepció, amit csak elrontani lehet. Annyi kifutása vázolható egy ilyen hipotetikus sztorinak, és annyi aspektusát meg lehetne villantani a „The Beatles nélküli világ”-felvetésnek. Ehhez képest mégis egy faék egyszerűségű, tökéletesen fantáziátlan cselekményt kapunk. Olyan alapvető kérdésekbe sem hajlandó belebonyolódni a film, mint például, hogy ha nincs a Beatles, jött volna-e másik banda, hogy a korszellemből eredően megalkossa nagyjából ugyanazt (legalább annyi kiderült, hogy Beatles nélkül az Oasis sem létezhetett volna), illetve hogy vajon ma, az ezredforduló után indulva is híressé válna-e az 1960-as években a „minden idők legsikeresebb könnyűzenei előadója” címet megszerző együttes. Adta magát a kérdés, mégsem tárgyalja a film, hogy lehet-e ma aktuális egy ötven éves dal, és ha igen, mégis mitől. Fájdalmas hiba, de a morális vonatkozásokat is csak finoman veti fel Boyle filmje, mások tollával ékeskedő hősünk lebukásközeli pillanatait pedig gagyi, komolytalan jelenetekben mutatja be.

Hiányosságai és bugyutasága mellett dramaturgiai következetlenségektől sem mentes a Yesterday. A leginkább szembetűnő hiba a főhőst napról napra kísértő, finoman felvezetett lebukástematika ügyetlen betetőzése. A fináléra teljesen súlyát veszti ez a szál, holott korábban pont ez adta a cselekmény szorító feszültségét. Még érthetetlenebb, hogy hogyan képzelték a forgatókönyvírók a két harminchoz közelítő főhős kapcsolatát. Mindössze a film harmadánál derül ki, hogy a sülve-főve együtt kalandozó Jack és Ellie nem alkotnak egy párt. Utóbbit hideg zuhanyként éri, amikor élete szerelme, akit korábban évtizedeken keresztül eszébe sem jutott megcsókolni, összejön egy másik férfival. Szerelmi háromszögük végül borzalmasan negédes, teljesen valószerűtlen és bántóan összecsapott módon zárul. Már a szerelmi konfliktusok felduzzasztása is erőltetett megoldás volt, mintha csak a romantikus komédia műfaji ábécéjének kötelező tételeit próbálták volna az írók beleerőszakolni a cselekménybe, a hatalmassá nőtt probléma gyors és komolytalan lezárása pedig ennek fényében különösen trehány húzás. A romantikus szál viszonylatában a Yesterday akár tekinthető a Szerelemre hangszerelve gyenge, gyerekkompatibilissé fazonírozott koppintásának is.

A forgatókönyvírók nem igazán mertek kilépni a romkom és a burleszk alapvető kliséi közül, a film fordulópontján mégis húztak egy váratlan megoldást, amikor hősünk meglátogatja a cselekmény ideje szerint hetvenkilenc éves, nyugdíjas tengerész John Lennont. Bele lehetne kötni Jack mesterkélt, túl érzelgős, de cseppet sem esetlen viselkedésébe (legendás történet, amikor a hazai Beatles-rajongók napokig tanyáztak Paul McCartney háza előtt, hogy aztán az érkező művész láttán megszeppentségükben csak Stones koncertjegyeket tudjanak előtúrni táskájuk mélyéről), ám ennél sokkal égetőbb probléma, hogy nem derül ki semmi az ikonikus művész, Lennon fiatalkoráról és gondolkodásáról. Nem tudjuk meg, hogy az alternatív valóságban miért nem lett zenész, és ha mégis az lett, miért nem futott be a Beatles vagy egy másik banda tagjaként, valamint az sem világos, hogy miért csak ő jelenik meg a filmben, hol van George, Paul és Ringo. Nagyon érdekes felvetés, hogy milyen ember lenne ma, megtalálta volna-e a harmóniát az életét egyszerű munkásként tengető John Lennon, de ismerve a kultikus hippiikon személyiségét, csöppet sem hiteles a Yesterday-beli ábrázolása.

Egyetlen mentsége Boyle-nak és alkotótársainak, hogy egyszerű romkom helyett a burleszk zsánerét választották, ami elbírja a gyerekes szituációkat és a szélsőségesen teátrális, sokszor már inkább ripacskodó színészi játékot. Ritkán látni a hangosfilm korában burleszket (pozitív példaként említhetők Chaplin kései művei, illetve Jacques Tati és Rowan Atkinson munkássága), és ebben a mezőnyben jól vizsgázik a Yesterday. Hősünk klasszikus számkivetett figura, karrierjét folyamatos kudarcok övezik. Nemhogy kisvárosi kocsmakoncerteknél nem jutott előrébb, még élete szerelmét sem képes maga mellett tudni. Lepukkant kinézete csak biciklis balesetét követő félig fogatlan arcával válik teljessé. Tulajdonképpen a film egyetlen erős pontja, hogy sikerül választ adnia a burleszk műfaj nagy dilemmájára: a kisember számára az jelentheti a megnyugvást a kietlen modern világban, ha megtalálja saját helyét és saját hivatását. Jack ugyanis eljátszhatja a Beatles dalait, de sosem válhat olyan karizmatikus figurává, mint John, Paul, George és Ringo. Nevetségesen fest a kamerák kereszttüzében, az ő helye nem a szupersztárok között van, és erre végül önkritikus módon maga is ráébred.

Danny Boyle új rendezése aranyos és egész szórakoztató alkotás (elvégre még Ringónak is elnyerte a tetszését), de ennél többet nem képes adni a nézőknek. Alapkonfliktusát erős és izgalmas ötlet adja, a végeredmény azonban meglehetősen lapos. A film két kiemelendő érdeme valóban tanulságos konklúziója, valamint hogy a vetítés után még jó ideig a Beatles dalai úsznak az ember fejében. Nem lehet elmenni ugyanakkor a sablonhegyekből álló cselekmény, a kiszámítható jelenetvezetés, a bántóan ripacskodó színészi játék és az összecsapott finálé mellett. Felmerül a kérdés továbbá, hogy mennyire találó húzás a modern popzene négy akkordja mögül még tévedésből sem előmerészkedő Ed Sheeran The Beatles-szel való párhuzamba állítása. Úgy tűnik, hogy Danny Boyle vagy korszakalkotó Tainspotting-mozikat, vagy együgyű filmeket rendez. A Bohém Rapszódia és a Rocketman viszonylatában valóban sokkal érdekfeszítőbb alkotás a Yesterday, de ha valaki igazán minőségi zenés filmre vágyik a kortárs szcénából, inkább keresse John Carney és Damien Chazelle munkásságát.

Képek: © Universal Pictures/Universal Studios/Jonathan Prime (lásd a képekre állítva a kurzort) 

Yesterday, angol zenés vígjáték, 112 perc, 2019. Rendező: Danny Boyle. Forgatókönyvíró: Richard Curtis. Főszereplők: Himesh Patel, Lily James, Ana de Armas, Kate McKinnon, Ed Sheeran. Operatőr: Christopher Ross. Vágó: Jon Harris. Producerek: Tim Bevan, Danny Boyle, Richard Curtis, Eric Fellner, Matthew James Wilkinson. Magyar premier: 2019. június 27. 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott. Forgalmazó: UIP-Duna Film.