Diszkurzíve sokszínű és termékeny eszmecserében lehetett része azoknak az érdeklődőknek, akik eljöttek június 26-án a Hajas Tibor korszerűtlen korszerűsége címmel hirdetett estre az Aurórába. A Csete Soma, Gelencsér Milán, Nemes Z. Márió és Részeg Imola között lezajlott beszélgetés fókuszában Hajas Szövegkáprázat című, posztumusz megjelent szövege állt, a Holt Lenszkij, illetve Imre Ábris által jegyzett felvezető, sajátos Hajas-hommage-t megvalósító performansz pedig többek között erre a szövegre is reflektált; négy férfi befóliázott, kicsomagolt, majd olajos masszázs és könnyed klopfolás után átvitt értelemben, gyöngéd mozdulatokkal és videókísérettel fűszerezve tatár beafsteakké dolgozott egy ötödik férfit Sickratman Evvel a dalban című örökzöld slágerére.

Bár számomra kicsit ötletszerű volt a performansz, felvetéseit tekintve nagyon is releváns. Hajas macsó és − Nemes Z. szavaival élve − a férfi test heroikus, tragikus istenülésében utazó alanyán csavart egy csinosat, és a youtuberek lazaságával tálalt egy − az erőszakot a parodisztikus és ironikus regiszter közt egyensúlyozva ábrázoló − homoerotikus, gasztronomikus testpoétikát. A beszélgetés egyik tematikus csomópontja ennek megfelelően az erőszak volt, miközben a dilettantizmus kérdését szintén körbejárva mindvégig futott egy Nádas-szál is.

Részeg Imola azzal kezdte, hogy ő zsigeri dühvel olvasta a Szövegkáprázatot, elfogadhatatlannak tartja azt, és bár természetesen nem tiltaná be, középiskolai szöveggyűjteménybe nem engedné, mivel úgy gondolja, hogy kártékony a férfi erőszak efféle poetizálása. Gelencsér Milán erre reagálva felhívta a figyelmet a szöveg fontos kontextust hordozó alcímére (Sidpa Bardo), mely a tibeti Holtak Könyvéből való, és a halál utáni, illetve az újjászületés előtti, a megvilágosodáshoz legközelebb álló állapotot jelzi. (Hajas művészetének a tibeti misztériumokhoz való viszonya kapcsán nemrég a Hopp Ferenc Múzeum is kiállítást rendezett.) Csete Soma ezután azt emelte ki, hogy ha mennyiségileg túlsúlyban is vannak azok a szövegrészek, melyek a férfi által a nőn elkövetett erőszakos tetteket taglalják, azért az erőszak fordítva is működik, és a nemek, nemi szerepek felcserélhetősége, felcserélése is visszatérő témája a szövegnek. Részeg Imolát ezek az érvek nem győzték meg, a végtermék szerinte ezzel együtt is túl szerkesztetlen és átgondolatlan, nincs benne elegendő távolságtartás saját különböző horizontjait illetően. 1989-es Évkönyvében egyébként Nádas is a határokat hiányolja a Szövegkáprázatból, határátlépéseit hiábavalónak érzi, „botrányos, undort keltő és idétlen” szövegként aposztrofálja. Nemes Z. ezt úgy értelmezte, hogy az Emlékiratok könyvének Nádasa még nem volt felkészülve Hajasra, azonban a Párhuzamos történetek Nádasa, aki a Margit-szigeti vizeldében zajló jelenetet írta, már számot tudott vetni vele − talán ennek az elmozdulásnak egy korai stádiumát látszik jelezni a cikkem felütésében álló Nádas-idézet is, mely a Holmi 1993-as akcionizmus-vitájából való, bár nem árt utalni arra is, hogy az Évkönyv azért például olyat is mond, hogy „Hajas Szövegkáprázatának a] magyar irodalomban (...) ott a helye Csáth Géza hét lakat alatt őrizett morfinista naplója és József Attila nem kevésbé őrizett, és nem kevésbé botrányos szabad ötleteinek jegyzéke mellett". (Az akcionizmus-vitát később újraközölte a Szőke Annamária által szerkesztett A performansz-művészet című kötet is.)

Nemes Z. egyébként időnként maga is idegesítőnek, dilettánsnak érezte a szöveget, és felvetette, hogy talán pont ez benne az izgalmas, hogy különutassága hol szubverzívnek hat, hol gépiességében unalmasnak. A válogatott kegyetlenségek folyamként ömlő leírásai egyébként valóban hathatnak önmagáért valónak, azonban nem igaz, ahogy azt például Nádas mondja még az Évkönyvben, hogy a szöveg második részében, a levelekben már ne lenne semmi „az erőszak és a szenvedés szavainak tiszta akcióján” kívül. Az utolsó előtti levélben esik szó ugyanis a börtönélményről. Az egyébként zsidó Hajas tizenkilenc évesen 14 hónapot töltött börtönben „zsidózás” miatt  − ennek részleteiről többek között Szőnyei Tamás Kék fénytörésben −„Felderítjük az izgató személyek tevékenységét” című írásában olvashatunk −, de ha el is tekintünk a szöveg börtönjelenete kapcsán annak életrajzi beágyazottságától (függetlenül mondjuk attól, hogy Hajas egész művészi működésének a közvetítettség kérdésével együtt művészet és élet elválaszthatóságának dilemmája is konstitutív eleme), a Szövegkáprázaton belül az akkor is kitüntetett helyet foglal el, és nem mellesleg egy kvázi szexuális erőszak és ezen erőszak utóéletének történeteként is funkcionál, mely a szöveg számos egyéb utalása által (ld. pl. „légy a Mengelém”) a diktatúrák hatalomgyakorlásának lenyomataként, allegóriájaként is megképzi magát. Nádas Évkönyve óta persze rengeteg szó esett már arról, hogy a totális állam közvetettebb és közvetlenebb tapasztalatai miképpen hívják életre a neoavantgárd „totális művészetet” (ld. például Havasréti József Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban című könyvének többek között a Totális állam totális művészet fejezetét), vagy hogy konkrétabban a felszínen hipermaszkulinnak ható bizonyos Hajas-alkotások miképpen hasznosítják az atavisztikus gender-konstrukciókat egy infantilizált ego felmutatása, illetve a rendszerkritikusság érdekében (ld. például András Edit „Parancsra álmodom vagy szabadon?” Képzeletbeli maszkulinitás a szocialista Magyarországon című írását).

A beszélgetés során azonban se a börtönjelenetről, se a trauma szempontjáról nem esett szó, amit már csak azért is sajnáltam, mert úgy gondolom, hogy ez akár Részeg Imola határozott averzióján is rést üthetett volna érdemi mozgásteret biztosítva az általa az est során képviselt, a művészet társadalmi-morális felelősségére erősebb hangsúlyt fektető nézőpontnak.

Más kérdés, hogy a Szövegkáprázatnak a formai egydimenziósságra hivatkozó kvázi elmarasztalásán − ld. például Havasréti Agy-rém című írását − nem feltétlenül változtathatnak ezek a szempontok, bár például a Kristeva által körülírt, a szublimáció és a jelentés szimbolikus modalitása ellen dolgozó, mégis, akár szövegként is létrejöhető abjekció (ld. Julia Kristeva Bevezetés a megalázottsághoz) jelensége mentén a szövegkomplexitás viszonylagos, ugyanakkor sajátos hiányának ténye a kontextusok figyelembevételével felmerülhetne a szöveg esztétikai hatásmechanizmusának esetlegesen produktív attribútumaként is. Ide kapcsolódik az Agy-rémben is említett indiszkréció és szuperirodalmiság rendkívül nehéz kérdése is, még ha a szöveg buddhista kontextusa önmagát hangsúlyosan a fikció terepére is utalja, mint azt Müllner András írja a Majdnem-morálban. Az önindexelésnek ezzel az ambivalenciájával kapcsolatban egyébként különösen tanulságos lehet Sipos Balázs A felelősség fokozatai című esszéje, melyben a Szövegkáprázat radikális személyességének, közvetítetlenségének − napló-, és levélforma, az érzékiség maximalizálása −, illetve radikális közvetítettségének − a szöveg mint Gólem, mint szimuláció és a szerepcserék (vö. a Spaltung jelenségével a diktatúrákban) terepe − összjátékáról mint a paranoia leképezésében rejlő − egyszerre önveszélyes és önfelszabadító esztétikát létrehozó − traumakezelésről ír.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a szöveg(ek) traumák felől való megközelítése adott esetben a kultikus viszonyulásnak is kedvezhet, azonban „csupán” e veszély miatt semmiképp sem érdemes ezt a szempontot egészen reflexió nélkül hagyni, sőt. Nemes Z. is megjegyezte a Hajas Tibor és a szakrális test című írásában − a kristevai abjekttel szintén, de az agambeni biosz (társadalmi élet), zoé (biológiai élet), illetve homo sacer (a bioszból száműzött, gyakorlatilag jogfosztott ember) fogalmakkal is operáló  −, hogy bár az életmű szakralizálása nyilvánvalóan veszélyes, mert azt az esztétikai értelmezhetőség határain túlra utalhatja, szakralitással kapcsolatos elemeinek elemzése azonban fontos feladat.

Ugyanígy érdemes lehet a hajasi világ nonhumán, poszthumán dimenzióinak is figyelmet szentelni, s ez utóbbi szempont már az esten is szóba került. Algák, moszatok, (gondolatolvasó) virágok, hínárok, óceán, mocsár, varangyos béka és medúzák, csótányok, éjjeli lepkék − ezeket mind felvonultatja a Szövegkáprázat, és még ha egészen másképp is írja magába a nem emberi létezők nonhumanitását, mint mondjuk a beszélgetésen ennek kapcsán a Gelencsér Milán által említett Fém (Bartók Imre) vagy Naiv növény (Harcos Bálint), a poszthumán nézőpontok azért még jogosak lehetnek; az Agy-rémben például Havasréti is „az undor és a borzalom kultuszának poszthumanista filozófiája” felőli olvashatóságot jelöli meg − utalva Joel-Peter Witkin fotómunkáira − mint a Szövegkáprázatot potenciálisan műalkotássá nemesíteni képes kapcsolódási pontok egyikét. Nemes Z. a bécsi akcionizmushoz vagy − az elméleti terepről csemegézve − például Bataille-hoz is köthető dehumanizációs praktikákról beszélt Hajas esetében, hozzátéve, hogy van azonban egy fontos különbség a poszthumanizmus és Hajas univerzuma között, ti. hogy Hajasnál a nonhumán szörnyszerű, míg a poszthumanizmusban az nem kap ilyen egyértelmű előjeleket. Példaként a fentebb már szóba került, a legkörvonalazottabban A halál szekszepilje című Hajas-szövegben kidolgozott Gólemet, a csonka emberként, bábuként, manökenként megjelenő és a kegyelemnek kiszolgáltatott performeri szubjektumot hozza, mely azonban szörnyetegként fordulhat szembe alkotójával. (Erről és Nádasnak a Szövegkáprázathoz való viszonyulásáról alapos írást is olvashatunk Nemes Z.-től, ami a Tiszatájban jelent meg „Az ember mint alkotás feltétlen szörnyeteg kell, hogy legyen” címmel, Hajasnak a bécsi akcionizmussal való kapcsolatáról pedig Havasréti közölt fontos szöveget tavaly Hajas Tibor és a bécsi akcionizmus címmel.) Ezzel együtt, szerintem, a szövegnek a poszthumanizmus perspektíváiból való további értelmezése − a gondolati szűkmarkúságot, ahogy Lovász Ádám fogalmaz a Poszthumanizmus és szimpátia című írásában, mellőzve − akár  traumaközpontú és/vagy szimbólumközpontú értelmezésekkel karöltve nagyon is produktív lehetne, még ha posztapokaliptikus hangulata, elejtett társadalom-, és ökokritikai („termonukleáris háború”), illetve transzhumanista („mintha gépek szeretkeznének gépekkel”) potenciállal rendelkező képei ellenére szemlátomást erősen antropocentrikus is marad világa.

Ilyen vállalkozásokhoz egyébként a bőségesnek sajnos talán egyelőre nem mondható Hajas-szakirodalom mellett most már rendelkezésre állna a poszthumanizmust és annak irányzatait összefoglaló első magyar könyv is, a nemrég megjelent A poszthumanizmus változatai, amit Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió írt. Olvassuk ezt is, és − amellett, hogy valóban kérdéses lehet az, hogy hány éves kortól adható, adható-e egyáltalán egy kiskorú olvasó kezébe a Szövegkáprázat −, ha tudjuk, olvassuk Hajas ominózus szövegét is, mert a magam részéről egyetértek Nemes Z. Márióval abban, hogy szomorú volna, ha egy félreértett politikai korrektség jegyében az ilyen egyedi és fajsúlyos poétikát megvalósító művek az értelmezői diskurzusoknak még inkább a peremvidékére sodródnának.