A darab Weöres Sándor prózakölteményére, az Örvényre készült, és ahogyan Kulcsár Balázs az este végén elmeséli, ha annyit elértek, hogy az előadással kedvet csináltak a műhöz, esetleg Weöres életművének behatóbb tanulmányozásához, már sikeresnek mondható az Ébredés. Így, pár nappal az Artus Stúdióban tartott budapesti bemutató után, mikor még mindig el-elkapnak a szombati este képei, hangulatai, zenéjének foszlányai, bátran mondhatom: nem csak ennyit. Már neki is ültem, hogy megkeressem említett prózakölteményt, amelyet bárhogy kutatom, nem lelem az online térben. Tehát a darab máris megmozgat, amikor nekiállok, és könyvtárba indulok. Hogy kicsit mégis tájékozódhassak a vers mibenlétéről, abban Ősi János 2009-es, Új Forrásbeli írása segít (Csak így lehetett, Weöres Sándor prózakölteményei, Új Forrás, 2009. 2.sz.). Legfontosabb megjegyeznünk a későbbiek szempontjából, hogy a prózaköltemény az ellentétek egységére épül. Épp úgy, ahogyan az Ébredés is. Hogy ez az írás is hozzátegyen valamit ehhez a kedvcsináló-vetülethez, megosztom a számomra legkedvesebb sort, az utolsót: „Most valósággá vált az életem és immár a valóság meg bír szólalni a látszaton keresztül.”

A produkció az Arccal a halnak program – mely az Artus új generációs támogatói projektje fiatal alkotóművészek számára – keretében valósult meg, és az alkotógárda már hosszú évek óta dolgozik rajta. Az munkabemutató 2016-ban, az Artus Stúdióban zajlott, 2018-ban pedig a kassai Thália Színházban is találkozhatott a produkcióval a közönség, hogy idén nyáron visszatérjenek a kiindulópontra, és megmutassák, hova fejlődött az élőzenével és egyszerű, de mégis ötletes, a képzelőerőnket jó ütemben aktiváló színpadtechnikáva dolgozó csapat. Útjuk a fővárosból újra külföldre vezet, mivel több fringe fesztiválra is meghívták őket, így legközelebb Bergenben, majd Isztambulban állnak színpadra.

Júniusban az Artus Stúdióban léphettünk be a buta bohóc, Auguszt és a Fehérbohóc világába. A két figurát a Létra Kulturális Egyesület alapítói Kulcsár Balázs és Marofka Mátyás keltik életre. Előbbi az esetlen, romboló Auguszt, míg utóbbi a kecses, pimasz Fehérbohóc bőrébe bújik. Ahogy később Balázstól megtudom, cirkuszszínház és cirkuszszínház közt nagy különbséget jelent, hogy az előadók artisták vagy színészek. Előbbi esetben a színészi kifejezés veszít(het) erejéből, utóbbinál az artista számok kivitelezése/kivitelezhetősége. Az Ébredés nem vállalkozik bonyolult attrakciókra, de amit vállal, azt hibátlanul teljesíti. A két színész nem akar artistává avanzsálni. Marofka Mátyás elegánsan, pontosan kidolgozott légtornász jelenetei és álomszerű fényzsonglőr száma, szépen simulnak össze Kulcsár Balázs végtelen egyszerűségében is szerethető, semmittevésében minduntalan megzavart, duzzogó Auguszt momentumaival.

A játéktér egy hatalmas, először üresnek ható terem. Többen, hallom magam körül, meg is jegyzik, hogy fogják ezt ketten belakni-bejátszani. Az előadás végére erre a kérdésre maradéktalan választ kaptunk. Kulcsár Balázs és Marofka Mátyás kérdésen felül kitöltik a rendelkezésükre álló teret. Nem csak fizikai értelemben, de még inkább színpadi jelenlétükkel. A színpad végének két oldalán ajtók nyílnak, és meglátjuk a pizsamás és a cilinderes figurát, akik egymás mozdulatait tükrözve mutatkoznak be nekünk, majd női hangon felhangzik a komoly, szinte transzcendens gondolatokra késztető Örvény, csak hogy a hangulatba máris beletenyerelhessen a porszívóval megjelenő, pizsamás Auguszt, és mintegy figyelmeztessen bennünket: nem kell ezt olyan komolyan venni. Ilyen és hasonló etűdökből áll össze a kicsivel több, mint egy óra, amiben rengeteg párna, világok közti utazás, barátság, a lét egyszerre elviselhetetlen könnyűsége és könnyűségében is jelentéssel telt pillanatai, lámpások, sellős úszódressz, gyilkosság, feltámadás, mennybemenetel kap helyet. Mindezt úgy értelmezzük, ahogy akarjuk, vagy csupán élvezzük, mint a nézők közt jelenlévő kisgyerekek, akik felhőtlenül kacagnak a buta bohóc nagy komolysággal alváshoz készülődős jelenetén, mikor akkurátusan elővesz egy hatalmas ládából egy icipici párnácskát, vagy amikor különös zajokra lesz figyelmes, és képtelen nyugodtan elhelyezkedni, míg meg nem fejti a titok nyitját. Ez utóbbi jelenetnél különösen fontos szerepet tölt be az élőzenekar, amely egyből reagál a két színészre, és amely láthatatlanul ül felettünk a széksorok tetején, és figyelmesen játssza a bohócok alá a harmadik szólamot. Kijelenthető, hogy velük együtt a darab egy finomra hangolt háromszereplős játék.

Az ellentétekkel, az elvárásoknak nem megfelelésekkel játszik okosan, kifinomultan az előadás, hogy a játékidő letelte után „éhesen” hagyja magára a nézőt. A két archetípus végtelenségig folytatható párharca – barátsága a megfelelő előadók interpretálásában a végtelenségig nézhető lenne. Így van ez az Ébredés esetében is, ahol a két színész közt érezhető a kémia, az egymásra hangolódottság magas foka. A darab első harmadában, ahol Auguszt és Fehérbohóc összetalálkozik egymással, szinte folyékonyan simulnak össze a mozdulataik, tapinthatóvá téve a bizalmat, a mély kapcsolódást a figurák és megjelenítőik közt.

Az este végén Kulcsár Balázs elmeséli, az ő olvasatukban a Fehérbohóc, Lucet, aki az éjszakai fények „felelőse”, a lámpás kis lakójához, Lunához (utazik le a kötélen, hogy visszaszerezze a fényt, amit az ellopott tőle. „De ezt elég, ha mi tudjuk” – mondja Balázs, aki otthonosan cseng le az előadás izzása után az Artus végre hűvös udvarán. „Ha három kilót nem izzadunk le egy-egy előadáson, akkor semmit – nevet – nektek nem volt melegetek?” Kicsit faggatom a kőszínházon kívüli létről, arról, mi mindennel jár, ha az ember főállás mellett szerelmes a színházba. „Az előadás előtti héten még kelléket szereztünk be, a lámpákat szereltük, szó szerint mindent mi csinálunk. És a jövő héten már utazom külföldre dolgozni.” (Civilben operatőr. A szerk.)

Számos kicsi színházcsináló egyesület létezik, ezek egyike a Létra, amely rendszeresen hív meg neves, külföldi színésztrénereket, hogy adhassanak valamit a színészközösségnek: Magyarországon elérhetetlen, vagy kevéssé hozzáférhető tréningeket szerveznek, olyan meghívott trénerekkel, tanárokkal, akihez egyébként csak nehezen lehetne eljutni. Fiatal alkotók, akik feltették az életüket, de legalábbis annak egy jelentős részét arra, hogy a reflektorfény, a címlapok mögött, a kőszínházak által uralt magyar színházi palettán jelen legyenek. Ha szerencsénk van, vagy még inkább, ha körültekintően kutatunk, megtalálhatjuk őket, és beleshetünk a színfalak, a függöny mögé. Mert ez a színház megengedi a nézőnek, hogy igazán kapcsolódhasson az alkotókkal, hogy valami olyat lásson, olyat tapasztaljon, ami máskülönben mindig kicsit az elérhetetlen romantikus távolságában marad. Így végső soron újra eljuttat(hat) minket a kérdéshez, ami gyakran felmerülhet bennünk: vágyakozni az ismeretlen, az idealizált után, vagy ismerni és a maga minden hibájával, izzadtságával, előadás után strandpapucsban lecsengésével és félig lemosott sminkjében meglátva is szeretni a valóságosat, a kézzelfoghatót?

Az ilyen estek számos gondolatot elindítanak, még új irányokba is elvihetnek minket, nemcsak elméleti, de gyakorlati értelemben is. Elég, ha csak a színház-látogatási szokásaink megváltoztatásához járul hozzá, és rövid időn belül ráébredhetünk, mennyire nem csak ’csak’ volt ez a hozzájárulás. Egészen új színházi, előadó-művészeti világok nyílhatnak meg előttünk! A cirkuszszínház kedves, bölcs, varázslatos műfaja az egyik leginkább alkalmas előadásforma arra, hogy igen széles –közönségnek adjon, meséljen valamit. A jelenetek, a figurák, a hangulatok magyarázat nélkül állnak előttünk, mindenféle narrációtól mentesen, teret engedve a mindenkori néző belső mesemondójának. Mindezt egy hagyományos színházban, nem lehet, de semmiképp sem lehet így átélni. Ahol a szereplők beszélnek, ahol a történet lineáris és a végkifejlet egyértelmű tanulsága nem hagy kérdőjeleket, ott sok helye nem marad a néző belső mesélőjének. Ezért is értékesek különösen a némajátékok, melyek élvezése során könnyebben találkozhatunk saját magunkkal, az alkotókon keresztül.

Ha pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy az alkotók nyitottak a velünk való beszélgetésre, egy nyári estén, a hűvös raktárépület egyik párkányára támaszkodva, ragadjuk meg ezt a lehetőséget és nézzünk be a színfalak mögé, mert a valóság az egyik legvarázslatosabb, legszerethetőbb dolog az életben!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Létra Kulturális Egyesület: Ébredés. Némajáték Weöres Sándor Örvény című prózakölteményére, egy kötélre, két alakra és számtalan tündérre
Alkotók és előadók: Marofka Mátyás, Kulcsár Balázs
Zenekar: Kovács Adrián (zongora), Dörnyei Szabolcs (gitár), Pénzes Stefánia (ének), Székely Árpád (ütőhangszerek)
Zene: Victor Morató Ribera
Zenei vezető: Kovács Adrián
Jelmez, díszlet: Szőke Zsuzsa
Fényterv és technika: Váradi András
Asszisztens: Kiliti Krisztián
Technikai munkatárs: Bakonyi Norbert
Produkciós vezető: Kovács Brigitta
Fotók: Győri Aliz
Plakát: Molnár Luca
Támogatók: Visegrad Fund, Nemzeti Kulturális Alap (NKA), Sín Kulturális Kulturális Központ, Divadlo Thália Színház Kassa, Artus Stúdió
Arccal a halnak program keretében megvalósult előadás.
Bemutató: 2019. június 15., Artus Stúdió