A zenész a 80-as és 90-es évek legendás zenekara, az amerikai Guns N’ Roses dalszerzőjeként és gitárosaként robbant be igazán a rock’n’roll világába. Ekkor vált azzá az ikonikus figurává, aki fiatalok százait inspirálja arra, hogy hangszert vegyen a kezébe, miközben Slash jó néhány szerzeménye azóta a műfaj általános műveltségének a része, ugyanakkor sok közülük majd’ minden házibuli és feldolgozásokat játszó banda repertoárjának is elmaradhatatlan kelléke. Miután a zenész személyes okokból kilépett az együttesből, számos kísérletet tett a folytatásra, így tagja volt például a Velvet Revolver szuperformációnak, létrehozta a Slash’s Snakepit nevű bandát, sőt, Michael Jacksonnal is dolgozott együtt.

Néhány kivételtől eltekintve azonban ezek a próbálkozások felemás eredményekkel kecsegtettek, így hosszú ideig nem egészen tudta a gitáros  reprodukálni azt az átütő sikert, amit a G' N’ R tagjaként ért el. A korábbi rajongótábor megmaradt ugyan, de nem születtek olyan újabb darabok, amelyek kiteljesítették volna az életművet - egészen 2010-ig, amikor Slash az önmagáról elnevezett szólóalbum segítségével bizonyította be, hogy korántsem érkezett el pályája csúcsára, és még mindig rengeteg új téma van a tarsolyában.

A lemezen olyan világsztárok hallhatóak, mint Lemmy Kilmister, Iggy Pop, Kid Rock, Ozzy Osbourne vagy Chris Cornell, miközben már ebben a projektben is közreműködött az Alter Bridge frontembere, Myles Kennedy, akinek a személyiségében és hangjában végül Slash megtalálta azt a karaktert, akire szüksége volt, amíg immár hagyományosan a The Conspirators fantázianévre keresztelt zenésztrió támogatja a háttérben a párost.

Ebből az együttműködésből azóta három, sok tekintetben hasonló vonásokat tükröző album is született, az eddigi utolsó tavaly jelent meg Living The Dream („Élni az álmot") címmel. A rajtuk szereplő számokat kiforrott, eklektikus és fúziós szerkesztésmód jellemzi olyan motívumokkal, mint a grunge-ban gyakori modorváltások, a heavy metálban meglévő rendhagyó melódiák, a vintage rockból átemelt összekötő és előkészítő akkordmenetek, vagy az old school blues- és moll-skálákra épülő szólók.     

A projekt pedig hatalmas sikernek bizonyult, hiszen nem csak a régi rajongókat örvendeztette meg, hanem újabbakat is toborzott a dalszerzőnek, így bátran kijelenthetjük, hogy a Guns N’ Roses-érával legalább vetekedő és azonos színvonalú diszkográfiát hozott össze a csapat az elmúlt esztendőkben. A magyarországi fellépés így gyakorlatilag a 2018-as album bemutatókoncertjének is tekinthető, és ennek megfelelően valóban a Living The Dreamről hangzott el a dalok egy jelentős hányada.

Az esti program erejét növelte egyébként az is, hogy közvetlenül Slashék előtt a harmincéves jubileumát ünneplő Tankcsapda lépett a Nagyszínpadra, amelynek amellett, hogy hazai pályán játszott, megvolt az az előnye is, hogy a legnagyobb slágereit adta elő a végletekig fellelkesítve közönséget, amely egy emberként, kívülről skandálta az ismerős nótákat, miközben a konferálások és az átkötések is kifejezetten illőek voltak az alkalomhoz. Egyrészt ez nyilvánvalóan elő is készítette a terepet a sztárvendégek számára, másrészt némileg kihívást is jelentett, hiszen még világhírűként sem mindig egyszerű felvenni a versenyt egy olyan zenekarral, amelyet, ha partikulárisan is, de az adott közegben szinte mindenki ismer.

A fellépők azonban méltóak maradtak hírükhöz, és kellő higgadtsággal, rutinnal és profizmussal csaptak a húrok közé, és minden olyan kötelező elemet hoztak, amelyre egy Slash-koncerten a publikum számíthat: Kennedy közvetlen, helyenként komoly, helyenként pimasz stílusáért és összetéveszthetetlen tenorjáért megőrültek a nézők, amíg a banda főhőse szokása szerint cilinderben, napszemüvegben, Les Paul formájú gitárjával a kezében, valamint súlyos riffekkel és virtuóz technikákkal az ujjaiban szórakoztatta a nagyérdeműt.

Sokat hozzátesz a dalok dinamikájához a felvételeken és élőben az is, hogy az énekes és a gitáros két pólusát testesítik meg az előadóművészeknek: a frontember inkább hozza a könnyed, játékos, karizmatikus és hangulatteremtő zsánert, szólista kollégája pedig a szigorú, szűkszavú és kimért karaktert, aki akkor veszi át a zenei dialógust, amikor eljön az ideje, de akkor teljes mértékben övé a kibontakozás porondon. Az egymást kiegészítő duóhoz képest a többi tag funkcióját tekintve jobbára formába öntötte és kiszolgálta a zenekar tengelyét, ennek ellenére az ő szerepüket is érdemes kiemelni: például a ritmusgitáros Frank Sidorisét, aki Slash árnyékában is képes volt hűen lekövetni a zenész dallamait és stabil, autentikus alapot adni hozzájuk, hogy teljessé váljon az élmény.

A program igyekezett egy ívet bejárni, mert bár a repertoár nagyjából kiegyensúlyozott volt, érdekes módon a közepére tartogatták a dalok legjavát, és folyamatosan, lépésről lépésre építették fel a tetőpontot, bízva a közönség kitartásában és töretlen lendületében. Ennek megfelelően a nyitódalok között volt a harsány, vidám és kemény motívumokat váltogató The Call of The Wind, amelynek hullámzó vokálja és rádióbarát hangzása azonnal bűvkörébe vonzotta a nézőket, miközben ugyancsak az új albumról csendült fel a mélyebb tónusú és ritmusközpontúbb My Antidote és Serve You Right, illetve a pop rock vonalhoz közelebb álló és melodikus Boulvard of Broken Hearts is.

A korábbi lemezek hard rock nosztalgiáját elsősorban a Driving Rain és a Mind Your Manners idézte fel, amelyek fülbemászó rock’n’roll témákat ötvöznek komplex, metálra emlékeztető és progresszív figurákkal, amelyek együttesen nem keltik bennünk ugyan az újdonság érzetét, de az eredeti tálalás és a különböző egységek jól időzített összefűzése miatt mégis szerethető, átélhető és átérezhető az az egyveleg, amit képeznek az egyes szegmensek. Főként utóbbi dal aratott osztatlan sikert a soproni koncerten, ami egyébként is egy személyes kedvencem a tavalyi korongról, mert szimbolikus módon, úgy szólván dióhéjban mutatja be a Kennedy-Slash-kooperáció lényegét és szellemét.

Ugyancsak üdítő változatosságot jelentett a 2012-es album címadó dala, az Apocalyptic Love, amelynek feszes és letisztult akkordköre és markáns, improvizatív riffje igazi jolly jockert jelent, és bármelyik pillanatban alkalmas arra, hogy felpörgessen egy koncertet és megnyerje a közönség jóindulatát. Mindezt pedig a különböző hangmagasságok és regiszterek között bravúrosan lavírozó frontember tudása fűszerezte meg, akinek énekhangja egyaránt alkalmas a Starlightban felfedezhető lírai dallamok, vagy a You’re A Lie vad, sötét, alternatív és eszelős zenei atmoszférájának közvetítésére, amelyek szintén hallhatóak voltak az est folyamán.

A modern Slash-dalok mellett egy veterán klasszikus is helyet kapott a listán, még pedig a Nightrain, ami a hűséges Guns N’ Roses rajongók számára idézte meg a legendás banda hangulatát, nem beszélve arról, hogy Kennedy ismét megmutatta, hogy az ő interpretációja is megállja a helyét az eredeti verzió mellett, mi több, talán hozzá is tudott adni eltérő megoldásaival a nagy slágerhez, eközben pedig a dalszerző is leporolta ikonikus szólóit, sőt, figyelemreméltó, hogy még a fillek és díszítések terén is mennyire figyelt arra, hogy mikor kell a stúdiófelvételek kötelező részleteire helyezni a hangsúlyt, és mikor kapjon teret a színpadi rögtönzés és gyakorlat.

Ezt leszámítva más szerzeményre nem került sor a világhírű zenekartól, ami talán kissé csalódást okozhatott azoknak, akik erre készültek, de több oka is volt annak valószínűleg, hogy így állt össze a repertoár: részben amiatt, mert a G N’R ismét összeállt, részben pedig azért, mert ez is azt jelezte, hogy ezen a koncerten a gitáros különálló munkásságáról van szó mindenekelőtt, aki a beskatulyázást elkerülendő ki szeretne lépni a szokásos formaságok börtönéből.

Ehhez nagy mértékben hozzájárultak szólókarrierjének olyan momentumai is, mint a nyers és hipnotikus erejű We’re All Gonna Die és a dinamikus tempójú Doctor Alibi, amelyeknek mélyebb fekvésű szólamait a basszusgitáros Todd Kerns remek előadásában hallhatták a résztvevők. Ezeknél a daloknál érkezett el az a pont, amikor minden ízében átadhatta magát a néző a hiteles és megunhatatlan lázadó életérzésnek, amíg szépen harmonizáltak velük az olyan formabontó és post rock töltetű számok is, mint a Shadow Life, amelynek vibráló szólóját jómagam az utolsó három album egyik legjobbjaként tartom számon hajszálpontosan megtervezett zenei történetvezetése miatt.

A virtuóz gitárjáték mellett a dobos Brent Fitz szereplésének a csúcsa is az Anastasia révén érkezett el, mivel a balladába hajló, mégis erősen riffközpontú és rapszodikus mű, amelynek elnyújtott, koncertekre szabott változata volt hallható a programon, az improvizációkon túl számot adott a tagok pontosságáról is a váltások és a variálások terén. A dal okozta katarzist pedig a szintén albumcímadó és közönségkedvenc World on Fire görgette tovább, illetve ez utóbbi dübörgő akkordjai közben került sor a zenészek bemutatására is, amit a frontember valamivel teátrálisabban tett meg, Slash pedig a rá jellemző lakonikus stílusában.

Dacára a felejthetetlen élménynek néhány apró észrevételről sem szabad megfeledkezni, amelyek együtt jártak a koncerttel. Ilyen volt például az a tény, hogy úgy éreztem, az utolsó album dalai aránytalanul túlsúlyban voltak a többi lemezhez viszonyítva, ami érthető ugyan, emiatt viszont nem fért bele a műsoridőbe néhány fontos, a buli intenzitását potenciálisan fokozó szám - főleg az előző korong anyagának volt sajnos alacsony a reprezentációja. A közönséggel való kapcsolat, a személyesség, a kellően elhelyezett lélegzetvételnyi szünetek ugyancsak háttérbe szorultak néha, ehelyett gyakorlatilag egymás után darálta le a zenekar a teljes repertoárt, és utána a hagyományoktól eltérően már nem is lehetett rábírni a visszatérésre sem a végén.

Noha összességében továbbra is zseniálisnak tartom a csapat eddigi zenei munkásságát, fellépés közben valahogyan  olyan légkör alakult ki, amiben azt érezte az ember, hogy Slashék nem adnak bele tiszta szívből, teljes energiával mindent. Nem minden esetben volt jelen az az élőzenénél szokásos előadói plusz, amire a közönség számíthatott, hanem inkább a jól bevált recept és a tucatnyi alkalommal kigyakorolt mozzanatok ismétlődtek csupán. Ez a bizonyos recept mindenesetre telitalálatnak mondható, és éppen ezek miatt az emberi tökéletlenségek miatt lehetett mégis tökéletes az esemény mindenkinek, aki kíváncsi volt egy estényi válogatásra a fáradhatatlan gitáros idol életművéből.

Bélyegkép forrása: giginjapan.com

További képek: VOLT Fesztivál Official, Robert John, cochinopop.com, planetrock.net, rockstar.hu, volt.hu/hu/csutortok