Kánikula és új helyszín fogadta június 26-án a 27. Telekom VOLT Fesztiválra érkezőket. Nem kell ám drasztikus váltásra gondolni, az új helyszín csak annyit takar, hogy a fesztivál átkerült az előző helyszín, a Lővér Kemping szomszédságába, és így az előző évekhez képest valamennyivel nagyobb lett a füves terület és kevesebb a por meg a sár. Azt a problémát ugyan, hogy nem tud az ember úgy megállni, hogy ne szóljon egyszerre minimum három helyről a fülébe valami, még így sem sikerült orvosolni – de cserében lényegesebben könnyebb volt némileg árnyékos ülőhelyet találni, mint a korábbi években.

Az ország nagy fesztiváljai közül talán a VOLT az, ahol a legtöbb a magyar előadó, és ezzel egyenesen arányosan a legkevesebb a külföldi fesztiválturista is. Úgy tűnt, hogy az idelátogatók nagy része tényleg a zene és a fellépők iránt érdeklődik, nemcsak a fesztiválsminkjük és a fesztiváldivatnak megfelelő ruhatáruk mutogatására törekednek.

Elefánt. A fesztivál területére megérkezve első utunk a Petőfi Rádió színpadán játszó, 2011-ben alapított Elefánt zenekar koncertjére vezetett. Zenéjüket nehéz bekategorizálni, leginkább a Kispál és a Quimby által képviselt alternatív rock illik rájuk is, de dalaikon érezteti még a hatását némi punk, pszichedelikus rock és világzene is. A közönség lelkes volt, az első sorokban a rajongók üvöltve énekelték az együttes finom humorral átszőtt melankolikus dalszövegeit, a hátrébb állók pedig csukott szemmel adták át magukat a zenének.

Esti Kornél. Az első pár szám erejéig a Magenta színpadon zenélő Esti Kornélba is belehallgattunk. A szintén alternatív rockzenét játszó együttes már az első, Akik élnek című dalukkal átmozgatta a közönséget, akik itt is kívülről fújták az összes dalszöveget. A kissé elhúzódó beállás és hangolás is megérte: a hangszerek jól szóltak, az énekes, Bodor Áron pedig érzelemmel énekelte a dalokat a hátát tűző lemenő nap ellenére is.

Papa Roach. A nagyszínpadon fellépő kaliforniai nu metál zenekar nem először járt Magyarországon, így szinte már ismerősként köszöntötték a magyar közönséget. A tűző nap és a hőség ellenére is kirobbanó energiával csaptak bele a koncertbe – ezt a magas energiaszintet pedig egészen végéig tartották. Jacoby Shaddix frontember majdnem úgy lelkesedett a rajongókért, ahogy a rajongók őérte: sokat kommunikált a közönséggel, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat és őszintén látszott rajta, hogy ő is jól érzi magát velünk, tűző nap ide vagy oda – sőt, az egyik dal alatt még le is ment a színpadról a rajongók közé (már amennyire ezt a nagyszínpad keretei lehetővé tették). Az idén januárban megjelent új album dalain kívül természetesen elhangoztak olyan régebbi slágereik is, mint a Between Angels And Insects, a Scars vagy éppen a közönségkedvenc Last Resort. A koncert zárásaképp pedig megemlékeztek olyan, nemrégiben tragikusan elhunyt zenésztársaikról is, mint a linkin parkos Chester Bennington, a soundgardenes Chris Cornell vagy a Prodigy néhai frontembere, Keith Flint, aki előtt a Firestarter című Prodigy-szám feldolgozásával tisztelegtek.

Bagossy Brothers Company. A Papa Roach napszúrás közeli élménye után az árnyékos Petőfi Rádió színpadnál kerestünk menedéket a napsugarak elől, így jutottunk el az erdélyi magyar Bagossy Brothers Company koncertjére. Az együttes 2013-ban alakult, indie folkos stílusukkal, hibátlan hangzásukkal és szimpatikus bölcsészkülsejükkel hódítanak azóta is. Ahogy haladtunk előre a koncertben és ahogy jöttek sorban egymás után az együttes népszerű számai, úgy gyűlt egyre nagyobb tömeg is a színpad köré. A koncert végére pedig, amikor a hangulat már a tetőfokára hágott, az összegyűlt tömeg már szinte egy emberként énekelte a Van Ez A Hely, a Valahol Itt, vagy a Biró Barbara közreműködésével elhangzó Olyan Ő című dalokat.

Slipknot.

. A legnagyobb érdeklődés azonban a nagyszínpad utolsó fellépőjét, a kilenctagú iowai metálzenekart, a Slipknotot övezte. Már a délután folyamán is, akárhova nézett az ember, mindenhol csak fekete Slipknot-pólós alakok lézengtek, sőt, voltak olyan igazán elkötelezett rajongók is, akik a tagok iránti tiszteletüket és szeretetüket vagy arcfestés, vagy maszk formájában kívánták kifejezni.

A zenekar ugyanis horrorisztikus maszkokkal és vonalkódokkal díszített overallokkal hívja fel magára a figyelmet 1995-ös indulása óta. Mert az együttes tagjai nem feltétlenül csak egyszerű hangszereken játszó zenészek, hanem emellett ha kell, fekete csuklyába bújtatva, bádoghordókat püfölve, fáklyákkal hadonászva és egyéb bizarr módokon produkálják magukat. Ezen különös alakok láttán a közönség azon tagjai, akik mindenféle előismeret nélkül vetődtek oda a koncertre, az első perc után kétségbeesetten verekedték is ki magukat a tömegből.

Ám nem a tagok extrém külseje és viselkedése volt az egyetlen elrettentő tényező a laikusok számára: ahogy megszólalt az első szám, a People = Shit kezdő gitár- és dobtémája a közönség szabályosan felrobbant és teljes mértékben átadta magát a zenének. Ez pedig metálkoncerteken röpködő söröspoharakat, izzadt félmeztelen férfitesteket és őrült pogót jelent, ami a nem ehhez szokott embereknek valóban elég ijesztő lehet.

Az első pár sorban állva a hangosítás nem volt a legtökéletesebb, hisz az ének alig, a dob pedig nagyon is hallatszott – de talán ha jobb is a hangosítás, akkor is túlharsogta volna a zenészeket a dalszövegeket kívülről fújó tömeg. De mégis mit tud a Slipknot, mi az, ami ennyi embert képes megmozgatni és teljesen önkívületi állapotba hozni? A kérdésre a válasz talán abban az agresszióban és dühben keresendő, ami a dalokból és a dalszövegekből árad, ahogyan Kovács Bálint is kiemeli az Indexen. Ez a Slipknotban rejlő nagy paradoxon: mert hiába a színpadias megjelenés, ha a dalok olyan mértékű őszinteséget és hitelességet hordoznak magukban, ha a dalszövegek olyan frusztrációkat, olyan személyes, de mégis általános érvényű problémákat dolgoznak fel, melyekkel nagyon könnyű azonosulni és ami könnyen megérinti az embert. Egy ilyen koncerten az ember egyszerre feledkezhet meg a problémáiról és egyszerre ordíthatja ki őket magából – ahogy teszi ezt az énekes, Corey Taylor. És ettől lesz olyan zsigeri élmény egy Slipknot-koncert, ettől válik sajátos, közös terápiává mind az együttes tagjai, mind a rajongók számára: a harag és egyéb frusztrációk felszabadító hatású kitombolásától.

Fotók: volt.hu/hu/szerda