A „Great Globe a kor planetáris fantáziáinak, a viktoriánus látványtársadalomnak, a modernség élményének ikonikus pillanatfelvétele.”[1] A világkiállítások eredetileg az ember alkotta második természetet, az emberi erő és haladás diadalmenetét, a történelmi tudatot hivatottak bemutatni. Werner Hofmann A földi paradicsom című könyvében[2] részletesen tárgyalja, hogyan alakították át a világkiállítások a világot látványossággá, majd építettek belőle egy „lombikvilágot”, miután kivonatolták a köznapi, szervesen összetett valóságból a kiállítási tárggyá preparált valóságot. Az eredmény egy összefüggéstelen, kimerevített reprezentáció lett; hiába igyekeztek minden kultúrának lehetőséget adni önmaga megmutatására, csupán színpadra állított tárgyak felhalmozása történt meg – egy uralkodó, európai narratíva perspektívájából.

Kérdés, hogy nyújthat-e bármit a jelen kiállítás befogadója számára ez a 19. századi reprezentációs mód napjaink világáról, sőt világairól az információáradat közepette? Szükséges-e egyáltalán azt az általános kérdést feltenni, hogy milyen látványt tár elénk bolygónk, ha bármikor, bárhol értesülhetünk róla? Ha mi magunk is dokumentáljuk, lencsevégre kapjuk?

A The Great Globe kiállítás már kiinduló ötletével is nosztalgikus utazásra hív, és játékosan be is csalogat magába. Térképet kapunk belépéskor, hogy mi fedezzük fel a glóbusz „földrészeit” (a terem különböző sarkait), ezzel James Wyld óriási földgolyó-építményének allegóriáját megidézve. Már csak bent, a „glóbuszban”, miután a látvány játéka mozgásba hozta a kiállított világ tengelyét, destruálja a 17 műalkotás ezt a mozgást. Hol szubjektív tapasztalatokkal, hol objektív, konceptuális kutatásokkal közelítenek a „globálishoz”, de mindegyik kritikus viszonnyal intéz kérdést magához, a világhoz, a befogadóhoz. Az alkotások szinte felidézik Freud azon nézetét, mely szerint három nagy trauma érte az emberiséget: először Kopernikusz kimozdította a Földet a világegyetem középpontjából, majd Darwin horizontálisan egy síkba rendelte az összes élőlényt, hogy aztán ő, Freud, még saját magában is elbizonytalanítsa „az embert”. A korábban biztosnak vélt kiindulási pontok megkérdőjeleződnek, ahogyan ez a kiállítás is elbizonytalanítja a látogató kiinduló viszonyulási pontjait, hogy új, kritikus értelmezési keretbe helyezze azokat – a hajdani Great Globus és Great Exhibition hagyományával együtt.

Esterházy Marcell A hosszú menetelés vége című alkotása megbabonázza a látogatót a maga metafizikai jelentésrétegével. A 2011-es mű a családi múlt archívumát feldolgozó ciklusba tartozik, amely egy 1935. október 19-én, a csákvári Esterházy-birtokon éjszaka elejtett vadat ábrázol. A bika szarvánál lévő elmosódott foltot és a misztikus égboltot valójában a negatív penész általi rongálódása okozta, de a pontos datálásból kiderül, hogy a folt a művész dédapja, Esterházy Móric vagy Habsburg-Lotharingiai József Ágost főherceg lehetett eredetileg. A kép készítésének időpontja egy fontos történelmi eseménnyel esik egybe, Mao Ce-tungék hosszú menetelésének végével. Esterházy Marcell párhuzamos történelmi valóságok egyidejűségét keresi és kínálja a néző számára. Az űzött vad ősmagyar mítoszának képzete a kínai Népköztársaság alapító mozzanatával keveredik a fotón. Egybekapcsol két, földrajzilag egymástól messzire lévő történést, hogy rávilágítson metafizikai összetartozásukra, az időbe vetett történésük és szereplőik létezésének közösségiségére.

A hosszú menetelés vége a kiállított családi gyűjtemény kontextusához sem kötődött szorosan, így nemhogy önállóan is megállja a helyét, hanem párbeszédbe kezd a kiállítás többi alkotásával is – mint például Malgorzata Goliszewska A Twin Sisters projekt része című, 2014 óta tartó videó dokumentumaival. A művész olyan nőket kutat fel a világ különböző részein – eddig Indonéziában, Lettországban, Izraelben, Lengyelországban járt, a kiállításon látható felvétel pedig litvániai útjáról számol be –, akik pontosan ugyanakkor születtek, mint ő. „Ikernővérének” egy hétköznapi napjához csatlakozik, hogy kiderítse, mennyire hozza őket egymáshoz közel a napi rutin közös elvégzése vagy, hogy az egy napon történt születés misztikuma képes-e egyáltalán egyfajta összetartozást teremteni két, egymástól kulturálisan és élethelyzetében is különböző ember között. A tudomány és a hiedelem jelentéssíkjainak összeolvasásaira késztet azzal, hogy a videó mellett kétoldalt kifüggeszti a maga és ikerpárjának asztrológiai csillagtérképét. A befogadó összeolvashatja azokat ironikusan vagy elemzően is, de a mű vágyat is ébreszt benne, hogy megtalálja saját ikerpárját – talán azt, akit a görög mondavilág szerint elszakítottak tőle.

A Société Réaliste művészpáros Lineáris világ című grafikus munkája szintén erősíti az összetartozást és a határnélküliség képzetét, iróniával reflektálva korunk geopolitikai meghatározottságára – a határok, kerítések mögé való bezárkózásra. A világ országainak határait egy horizontális síkra kihúzva – mint ahogyan a valóságban sem vertikálisan, akár egy fal, feszülnek egymásnak az országhatárok – összekapcsolta, egymásba ágyazta a művészpáros, hogy így egy szívritmus képét, egy közös lüktetés érzését hozzák létre, hangsúlyozva az elválasztottság abszurditását.

Posztkolonializmus, klímaváltozás, világkereskedelem, digitális kapitalizmus – szintén olyan jelenségek, amelyeket az egyidejűség és térelmélet témakörein túl kritikusan vizsgálnak a kiállított alkotások. A 2000-es években népszerű Hogyan készül? című műsor segítségével már tudtuk, hogyan állítják elő egyes használati tárgyainkat, majd hogyan kerülnek azok a boltok polcaira. De hova kerülnek, miután megválunk tőlük? A Capri in Tangerang (Her Sneakers) és az All That’s Solid című művek különböző módon követik nyomon a nyugati világ leselejtezett használati tárgyait. Rávilágítanak arra az egyre nyilvánvalóbb tényezőre, hogy a nyugati világ még mindig termelésre és szemétlerakásra használja a fejlődő országokat, kizsákmányolja gyakran embertelen munkakörülmények közepette a dolgozókat, miközben erről nem tud, vagy nem vesz tudomást – kényelemből. Hol húzódik meg egy áru értéke, és meddig terjed ki egy emberé? Jelent-e bármit, ha a globálisat a saját környezetünkben fogadjuk be?

A The Great Globe kiállítás ilyen kulcskérdésekkel törekszik a befogadó általános távolságtartását és az aktuálpolitikai kérdésekkel szembeni közönyét feloldani, hogy addigi konvencióit – akár egy műemlékkel szemben is – megkérdőjelezze, netán átszabassa vele a preparált világ határait.

[1] Idézet a kiállítás leírásából.

[2] Werner Hofmann: A világ mint közszemlére tétel. In: A földi paradicsom. 19. századi motívumok és eszmék. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1987. itt: 86–110. o.

A The Great Globe című kiállítás 2019. június 30-ig tekinthető meg az aqb Project Space-ben (1222 Budapest, Nagytétényi út 48-50.)

Kurátorok: Gadó Flóra és Heszky András

Fotók: Biró Dávid