Ugrok 15 évet. A Kosztolányi téri lakásunkban ülsz, a pici konyha sarkában, Dóra elképesztő muszakát készített, fehér bor, vörös bor. Néha tükröt kapsz elő, mintha keresnéd benne magad, én Dórára nézek, szemöldököm felszalad, ő egyetlen pillantással jelzi: „Rá ne kérdezz!” Pedig poénkodni akartam: „Vámpírmarás-gyanú Szentimrevárosban?” Aztán mint mindig: könyvek, szerzők, kritikák, intellektuális és társas együttállások, kiadói pletykák ‒ álmos vagyok, kívül rekedek, igaz, elmúlt éjfél. Angolosan távozom a hálóba, bevett szokásom, ha hajnalig tart a vendégség. És ott a Görögszó-sztori. Dórával ünnepeltetek, pontosabban Dóra ment, hogy Veled ünnepelje az Aegon-díjat. Ültem otthon, durcásan, hogy megint hajnalig kell várni rá, úgyhogy büntiből elővettem Dúzsi Tamás 2006-os remekét. Megittam. Egyedül. Neked szántam. Eredetileg. Minden tettem közül, amit ellened elkövettem, ez volt a leggonoszabb. Remélem.

Keresztlányodnak, ha jöttél, hoztál ajándékot, születésnapját, névnapját gyakran imádott levelezőlapjaiddal rögzítetted. „Drága Emma, Isten éltessen! Keresztapád.” „Drága Emmácska, boldog névnapot! János.” „Drága Emmám, nagy nap ez, de a lényeg: szeresd keresztapádat! Jánosod.” Fogalmam sincs, hogy ez állt-e a papíron. Emma kérte, betűzzem ki. Egy apa nem hagyhatja cserben a lányát. Kézjegyed a morzejelek és az arab írás között billeget, mintha csak céloznál a szavakra, aki nem érti, vessen magára.

Neked szenvedélyed volt a történelem, a múlt, nekem foglalkozásom. Nagy különbség. Sebaldról esett szó, hogy hány tonna bombát szórtak le német földre az angolszászok, mekkora volt a pusztítás, a traumatölcsér. Drezda volt éppen a középpontod, én ismertem már a ’99-es Luftkrieget, magyarul csak 2014-ben jött ki. És akkor, ezt Neked köszönhetem, feltört bennem nagyanyám, Hildegard története, aki Drezda határában járt azon a februári éjszakán, és látta az égő várost. Először úgy meséltem Neked, mintha egy idegen történetét mondanám, aztán lassan ráébredtem, ez az életem, amelyet tagadtam, elfedtem, visszaszorítottam a tudattalanba. És hiába szajkóztam: „Olyan, hogy Németország nincsen, túl fiatal ahhoz, hogy lehessen. Van bajor, szász, hesseni satöbbi...” Tévedtem. Neked volt igazad. A szégyen, a vereség minden másnál jobban összehegeszti a szíveket. Pár évvel később a Bukás című filmről kérdeztél, én bevallottam, hogy sírtam rajta, mert – ezt már elhallgattam – felébredt bennem Hildegard kínja, haláláig tartó szomorúsága. Azt mondtad nekem: „Te vagy az utolsó német”. Tényleg sok német nyelvű könyvem van, Te sorba is vetted őket egyszer. Lessing, Goethe, Schiller, Heine, a Grimmek, Rilke, Zweig, Mann, no meg Kant, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche. Nemigen beszélgettem róluk senkivel, kivel is lehetett volna, hiszen én vagyok az „utolsó”, és rendben, van még a Térey, akit ez nagyon érdekel.

Ez persze nem igaz. Ott volt még rajtunk kívül Till Lindemann. Kis híján lefordultál a székről, amikor megtudtad, ugyanabban az endékás bitterfeldi uszodában versenyeztem, ahol ő. Egy időben, csak más korcsoportban. A Rammstein volt az, ami végérvényesen összeforrasztott bennünket. Itt tört szét a távolságtartás. Ha Richard Kruspe fütyülni kezdte az Engel dallamát, elszabadult a pokol. Gott weiß ich will kein Engel sein. Bárki, aki a költészeted mellett táncművészeted méltatja, az elfogultságnak ismeretlen magasságába ér. Ha az Engel szólt, extázisban ugrálni kezdtél, ledobtad a zakód, ölelkeztél boldog-boldogtalannal. Pina Bausch megnyalta volna mind a tíz ujját! Hallottad még az új lemezüket? Május közepén jött ki.

Szerettem a hangodat, a mély, meggyötört búgást. Magánéleti mélypontjaidat csak Dóra elmeséléséből ismerem, sem szerelemről, sem az ősök változtathatatlan gravitációjáról nem beszélgettünk egymással. Téged a németség, a teuton elszántság érdekelt mindenek felett, a „szakrális pragmatizmus”, ezt akartad megismerni általam. Az érzelmesség amúgy is távol állt Tőled, ami persze megint nem teljesen igaz. Annyira érzékeny voltál a nagyszabásra, a kisszabásra, hogy legföljebb és mindig és csupán pár mondat erejéig engedted átvérezni a gézt. Akik csodáltak, elég sokan, meg akartak felelni ennek az elvárásnak. Amit képviseltél íróként, etalon volt, követendő minta. Nekem nem. Neked foglalkozásod volt az irodalom, nekem csak szenvedélyem, alkalmi szeretőm. Nagy különbség. A Kazamaták írásakor kérted a véleményemet, pragmatikus voltam, mint mindig, hogy közös narratíva hiányában és kortanúkkal övezve rizikót futsz. Ki merne ma darabot írni, amelyben vannak esendő nácik, ahol mondjuk az SS-es Hermann Fegelein vagy egy Martin Bormann tépelődik? Pedig biztos volt közöttük, aki tépelődött. Végighallgattál, nem hozakodtál elő semmivel, azt akartad tudni, én mit gondolok. A döntés a Tiéd volt. Ha voltak is kétségeid, félelmeid, tettél rájuk, nem akartál megfelelni. És amúgy is, a Paulust már megírtad.

„Miért nem írsz?” – egyszer ezt kérdezted. „Életveszélyes szakma, főleg Veled a pályán” – tréfálkoztam a frontkatonák nemtörődömségével. Mosolyogtál, homlokoddal hozzáértél az enyémhez. Hogy szeretted ezt a mozdulatot! Bajtársak lettünk mindig egy pillanatra. Úgy súgtad: „Az úri közönségnek kedve telik a haláltáncban. Le sem tudják venni rólad a szemüket, mintha szeretnének.”

János, én minden percét élveztem a Veled töltött időnek, figyeltem a táncod, a futásod, ahogy megveted a lábad. Akik ismertek, tudják, lehántottad magadról a törékenységet. Sigfried akartál lenni. Mindenáron. Az is voltál, és több is lettél végül. Olykor bízom benne, részem van abban, hogy beláttad, nagy erő lakozik a gyöngeségben, a gyöngeség elfogadásában. Ha lett volna még idő, úgy hiszem, még sokaknak bebizonyítottad volna.

Ott voltál az esküvőmön, a keresztelőmön, én ott voltam az esküvődön. És együtt ünnepeltük a negyvenedik születésnapomat. Te zokszó nélkül feljöttél a Pilisbe a menedékházba, mások anyáztak, ki az a barom, aki öt kilométert sétáltatja a vendégeket harminc fokban! Ültünk a Menzán is, Te egy időben hetente, én csak néhányszor csatlakoztam. Rituálék, homlokérintések, ölelések, aztán bizalmas valóságigazítás. Küldtél külön jegyet az Asztalizenére, mert tudtad, engem kimozdítani otthonról csak visszautasíthatatlan gesztusokkal lehet.

Sokan vagyunk. Pályatársak, barátok, tisztelőid, olvasóid megrettenve, mert negyvennyolc év az semmiség, úgy hisszük, hiszen ezt diktálja a szív és a kor. Pedig nem az. Amit véghez lehet vinni, véghez vitted. Shakespeare-i relációkban működtél, ami annyit tesz, szenvedélyesen haragudtál, rajongtál, sértődtél, sebeztél, vívódtál. Sokszor elfelejtjük, mennyire emberszabású ez. Feleségedet gondosan választottad ki, negyven évnyi tudás birtokában, hogy megkíséreld a lehetetlennek tartott konstellációt, a szerelmetes normalitást. Közben adtál nekünk gondolkodni valót, örömöt és szomorúságot egy életre. És igen, két fiút is kaptunk Tőled, ha rájuk gondolok, máris vígaszt szimatolok. Mutasson nekem itt bárki ennél szebb hagyatékot! Amikor halálhíred után és nehezen sikerült abbahagynom az üres tátogást, arra jutottam, Veled együtt én is megértem már a halálra. És nem kellene bánkódnom, mert hitem szerint odaát az Úr letörli a szégyen és a bánat összes könnyét az arcunkról.

Egyszer, nem is olyan régen egy lelkész kérdezte prédikáció közben valahol Pestbudán: „Hol van az Isten? Miért nem nyújtja ki a kezét, miért nem néz ránk, miért nem szól hozzánk, amikor összeomlunk?” A hallgatóság, emlékszem, nyelt egy nagyot. A lelkész pedig várt és várt. A csöndet haraptuk. Aztán a lelkész levegőt vett. „Te ott, mutatott rám, te vagy Isten keze, amellyel hozzánk ér. És te, meg te. Ott hátul, te vagy az Isten hangja és pillantása, amely feléleszt, megsimogat és reményt ad. És te meg te! Ti mind Isten kezei, szemei és hangja vagytok. Hát ne siránkozzatok, hanem segítsétek azt, akinek szüksége van rá, bíztassátok azt, akinek bíztatás kell, és öleljétek meg azt, aki elveszett!” Ahogy körbe nézek, azt látom, Isten kezek és szemek százaival jelent meg köztünk. Az pedig, hogy egyáltalán beszélni tudok, neki köszönhetem.

Most összeomlás van és reménytelenség. Bennem és bennetek. Jobban kell figyelnünk egymásra.

Nyugodj békében, Jánosom!

Fotó: Bach Máté