Felhangzik a mindent átható szólam, hívnak, tulajdonképpen nem engem, de mégis mindenkit, elbírhatatlanul rétegzett ez az egész. Mindig emlékezni fogok rá, amikor először léptem ki a teraszra úgy, hogy a saját kulcsommal jutottam be a lakásba, és megszólalt az Asariye dzsámi müezzinje. Sokkal többet is érthetnék ebből az egészből, óvatosan közelítek felé, alázattal, amikor megszólal, minden alkalommal egy kicsit nyugodtabb leszek, áthatnak a sorok közti hosszas szünetek, és hálás vagyok, hogy hallhatom.

A sirályokról tulajdonképpen nehéz volna bármi komolyat állítani. Van abban, ahogy telenevetik az eget, valami annyira magától értetődő és profán, és a hangzásában, a többi kis csivitelő madárhoz képest, valami annyira bájosan ronda, hogy az az érzésem, ők már készen vannak. A sirályok elértek saját tökéletességükhöz, köszönik szépen, és mi is köszönjük, és velük együtt nevetünk azon, mennyire nincs köze ennek a tökéletességhez. Valószínűleg a legtöbbször nekik van igazuk.

Huszonkét éves koromig madárfóbiám volt. Vagyis leginkább galambfóbiám. Még gyerekkoromban szereztem, feltehetőleg Velencében, erről tanúskodik az a fotó, amin apuval és a nővéremmel etetjük a galambokat a Szent Márk téren, és én vagyok az egyedüli, aki zokog. És mivel a négyzet alakú csatornafedőkkel szemben is vannak averzióim, Budapesten viszonylag gyakran kerültem abba a helyzetbe a szűk járdákon, hogy meg kellett várnom, amíg egy galamb odébbsétál, hogy mozdulni tudjak valamerre. Aztán egyik nap, pár hónappal a huszonharmadik születésnapom előtt, kiléptem az Akácfa utcára, és már nem féltem tőlük. Valami visszhangja még megvan az érzésnek, ahogy minden csontom megfeszül, és időnként még összerezzenek, de a félelmet magát már nem tudom igazán felidézni.

Mindig nehéz, mármint úgy értem, lehetetlen, a pontos létmeghatározás. Vannak ezek a lebegő, aranyszínű naplementével teli hétköznapok például, amik valahogy mégsem csapnak át szentimentalizmusba. Ezt próbálom megfejteni. Hogy mi tartja őket az elviselhetőségen innen. Mert mindig úgy érzem, hogy nagyon kevésen múlik az egész. Nézem, öntöm bele a tekintetemet, és egyszercsak az egésznek össze kellene folynia, de a vége mindig a sötétség, annak a vége pedig a világosság, és sosincs vége semminek.

Próbálok rájönni, miért kell folyton ekkora ünnepélyességgel távoznia az égről. Lebukik, valahol, épületek, víztömeg mögött, és mintha ott se lett volna. Egyszerre ég bele a teljességbe és válik nyomtalanná. És nem tudom, miért. Egyelőre azt gondolom, egyszerűen azért, mert megteheti.

És bármire próbálok, bármire is tűnik úgy, hogy sikerült rájönnöm, a végén, az utca végén, a sikátor végén, a hajóút végén, a röppálya végén úgyis újra találkozom egy macskával, aki szemei lassú lehunyásával emlékeztet rá, hogy megint úgy keresek válaszokat, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a kérdéseimmel.