– Miért krimit írsz? – kérdezik tőlem sokan. A költőtől nem kérdezik meg, miért ír verset, és a regényírónál sem firtatják, miért éppen prózában alkot. Ezért a kíváncsiság mögött mindig azt a kimondatlan gondolatot sejtem, hogy miért nem írok mást, mondjuk, „rendes” irodalmat. Miért ilyen csúnya műfajra adod a fejed nő létedre? – hallottam másoktól. Értsd: a szebbik nem maradjon szépen a szépirodalomnál, azon belül is a hölgyeknek jobban fekvő műfajoknál. Legjobb, ha „gyerekeknek írogat”, esetleg szakácskönyvvel áll elő. Megengedett még a költészet, azonban Tóth Krisztina állítása változatlanul igaz: „a próza a mai napig a férfiírók körbepisilt földterülete maradt”. De nem a magyar irodalom hatalmi viszonyairól szeretnék írni, amikor azt boncolgatom, miért írok krimit.

„A krimiírás mérnöki munka”, állítja Indrek Hargla, a híres észt krimiszerző. Mérnök családból jövök, ahol vacsoránál a fizika és kémia problémái rendszeresen előkerültek – és nemcsak azért, mert a nyolcvanas években nálunk a politika nem lehetett asztaltéma. A krimiírás azt az énemet elégíti ki, amely tizennyolc évesen nem tudta eldönteni, hogy magyar vagy matematika szakra menjen-e. Végül az előbbit választottam, mert tévesen azt hittem, nagyobb teret enged majd a kreativitásomnak. A bölcsészképzés alatt azonban azt tanultam meg, hogy nemcsak alkotni nem szabad bizonyos műfajokban, de azokat fogyasztani sem illik. Ezért évekig bűntudattal olvastam el azt az egy darab Agatha Christie-t, amit vizsgaidőszak végén engedélyeztem magamnak.

Amikor krimit írok, akkor szembehelyezkedem azzal a kánonnal, amelyben felnőttem, amit évekig tanítottam, ami két évtizeden át meghatározta a működésem. Nem lázadás húzódik meg a választásom mögött, de ahhoz, hogy ebben a műfajban alkossak, és azzal tudatosan foglalkozzam, kellett önbizalom és önállóság, amivel a húszas éveimben nem rendelkeztem, és amelynek megszerzésére rámentek a harmincas éveim.

A magyar irodalmi elvárások felől érkező nyomással napi szinten küzdök, ha leülök írni. A magyar kánon elsősorban a nyelvi megformáltságot értékeli, a leíró részek meggyőző erejét, a karakterek megrajzolását, esetleg a szuggesztíven felvázolt történelmi tablót. Nem tudok egyetlen szerzőt sem mondani, aki azért kapott volna helyet az irodalmi Parthenonban, mert remekül szerkeszt cselekményt, mert kiemelkedően ért a fordulatok elhelyezéséhez, mert tudja, hogyan, mennyire és hányszor kell meglepni az olvasót.

A „kalandos” és „fordulatos” jelzők inkább borítóra való marketing-bélyegek, amelyekre a komoly író bocsánatot kérő félmosollyal tekint: „A kiadóm ragaszkodott hozzá.” A kriminek a szépirodalomban nincs helye, és aki nyelvi bravúrjaival nem jut fel a Parnasszusra, annak a lektűr és a ponyva marad, az irodalom lenézett bugyrai. A magyar kultúra nem képes megnevezni azt, ami kívül esik a szűk korlátok közé zárt kánonon. Ezért folyamodnak a senki földjére bemerészkedő kiadók olyan hibrid megjelölésekhez, mint az „irodalmi krimi” vagy a „kulturális krimi”.

Rosszabb napjaimon ezeket a jelzős szerkezeteket haszontalan szabadkozásnak érzem, amelyben nem szeretnék részt venni. Nincs szükségem rá, hogy műfaji eltévelyedésem miatt elnézést kérjek, és így esedezzek bebocsátásért a kánonba. Jobb napjaimon viszont feladatomnak érzem a bekerülést. Célul tűzöm ki ennek a műfajnak a legitimációját, és elfogadom, hogy a folyamat része a magyarázkodás.

 A krimi komplex műfaj, amelyet tanulni kell, ahogy a szonettírást is. Szabályai hasonlóan szigorúak. Ezért tapasztalatom szerint kevésbé sikeresek az olyan szerzők krimijei, akik csak kirándulást tesznek a műfajba, akik nem mélyülnek el annak történetében és jelenében, akik félvállról veszik annak kihívásait. Az lesz jó krimiíró, aki komolyan veszi a könyvét, aki ellen tud állni a kulturális nyomásnak, hogy szabadkozzon, ha a műfajról kérdezik, aki egy eposzköltő meggyőződésével tud a munkájáról beszélni.

Miért írok krimit? Mert vonz a krimiírás megkövetelte logika és módszeresség; mert elhivatott vagyok, és hiszem, hogy ennek a lenézett műfajnak egyszer lesz helye a megcsontosodott magyar kánonban; mert tisztelem azoknak az olvasóknak a millióit, akik évente több krimit is elolvasnak, és nem gondolom, hogy a tömegkultúra által megvezetett fogyasztók lennének, vagy a könyvipar üresfejű kiszolgálói.

De elsősorban és mindenekelőtt azért írok krimit, mert élvezem. A krimiírás örömeit azonban most nem kezdem el sorolni, nehogy úgy tűnjön, magyarázkodni kezdtem mégis.

Legyen ez egy következő írás témája.