Máshol csupán Kosztolányi unokaöccseként hivatkoznak rá. Sőt, divat is lett Csáthot olvasni. Én magam Csáthot másfél évtizede ismerem, az ő könyvein nőttem fel, és bár a könyvtáros nem könnyen adta oda, A mesék, amik rosszul végződnek című novelláskötetének több példányát is rongyosra olvastam. Egyes sorai kitörölhetetlenül megmaradtak. Éppen ezért nagy elvárásokkal léptem be a Petőfi Irodalmi Múzeum Csáth-kiállítására. A tárlat célja az, hogy a művész személyes relikviáinak (többek között bútorainak) bemutatásán keresztül az alkotó tevékenységéről és annak komplexitásáról adjon képet. A hangulat megidézése pedig olyan jól sikerült, hogy szinte érezzük Csáth jelenlétét, és alig merünk megpisszenni, hogy meg ne zavarjuk az „írásban”. Remélem, megbocsátható, ha a beszámolóm is ezúttal elég személyes hangvételű lesz.

Mindjárt a tárlat első termében, egy üvegvitrinben láthatók Csáth meghatározó olvasmányai: többek között Darwin, Dosztojevszkij, Andersen meséi, csillagászati könyvek. Alatta a kiállítás hozzám legközelebb álló, már-már az érzelgősségig megható része, a gyermek Brenner Józsika ásványgyűjteménye, festőkészlete, feles méretű hegedűje. (Sokan nem tudják, de Csáth nemcsak a tollat forgatta ügyesen, hanem a vonót is: magas színvonalon hegedült.) A festékek még nem száradtak be, mintha gazdájuk bármikor leülhetne és pingálhatna egy olyan tájképet, mint amit ugyanebben a teremben meg is nézhetünk. Egy domb, az előtérben kopasz fákkal; utóbbiak mintha egy beteg ember lelki világának leképeződései lennének. Ám ez nemhogy csökkentené a kép művészi értékét, árnyalataival alátámasztja azt. A táj olyan kopár, hogy a nézőben a fájó üresség ezer hangon szólal meg. Egyszerre földi és túlvilági rész, a csupaszsággal csak még vigasztalóbbá szelídíti a szem (és a lélek) számára menedéket nyújtó zöld dombokat. A művész a természetábrázolásba viszi bele a lélekábrázolást. A tárlaton több helyütt fellelhetők Csáth szatirikus grafikái, egyik kedvencem A művész és a természet, A művész és a bölcsészet című diptichon. Ezekben felvillan a művész depressziója mögött fellelhető humor is.

A személyes tárgyak között a híres-hírhedt naplók is ki vannak állítva, amelyekben Csáth részletesen leírja unalmasnak éppen nem mondható nemi életét és a morfinizmussal folytatott egyenlőtlen küzdelem mindennapi szenvedéseit. Örültem volna, ha a naplókról készült volna pontos másolat, amibe bele lehet lapozgatni. Ám a tárlat így sem nélkülözi a kreativitást. A technikai lehetőségekkel élve másutt a falon érintéssel lapozható naplórészletek találhatók, dátumok szerint. Például: „április 30. Ma az idő igen szép. Reggel ½ 8 órakor keltem föl. A hőmérséklet +22 R. A mai nap végre kiszabadultam a szobabörtönből. Délután 11 órakor mentem ki először hat hét alvás után a szabad levegőre, délután olvastam. 4-5 órakor elmentem sétálni. Este 10 órakor lefeküdtem, ma nem nagyon jól éreztem magam. (1898)”

A második terem Brenner doktor rendelőjét hivatott elénk varázsolni. Itt van a mosdótál is, a fiókokba is be lehet kukucskálni. Itt szembesülhetünk a gyilkos méreggel is, a morfiummal, és használatának kellékeivel: korabeli fecskendővel, tűvel. A terem másik oldalán lévő szekrénykében az alkotó arcpirító, pajzán-erotikus, rokokó stílusú metszeteit nézheti meg a bátor vállalkozó. Van itt minden: leszbikusok, és kutyával fajtalankodó párok is. A terem falának csempéi közül néhány felhajtható (megjegyzem, ha nem jelzi nekem valaki, magamtól nem jövök rá), alatta emblematikus idézetek találhatók a szerzőtől.

Ha valaki nem irodalmár vagy „fanatikus rajongó”, akár unalmasnak is találhatná a tárlatot. Csupa kézirat és levelek mindenütt, amelyeket, ha valaki a teljességre törekszik, fél nap alatt tudna csak végigolvasni. Bevallom, én sem tettem meg, de így is megrendítő élmény volt látni egyik kedvenc elbeszélésem, A varázsló kertjének Csáth girbegurba, apró betűivel írt eredetijét látni.

A feleségének, Jónás Olgának és barátainak írt leveiből az a folyamat követhető végig, amely végül Jónás Olga lelövéséhez és Csáth öngyilkosságához vezetett. A levelek alapján Csáth téveszmék és kényszerképzetek közt élt, amelyek éles elméje ellenére egyre inkább elhatalmasodtak rajta. Végig hárított, összes vélt vagy valós problémájáért feleségét okolta, természetellenesen felnagyítva és eltorzítva a tényeket. A levelek alapján vitathatatlan, hogy utolsó éveiben már nem volt egészen „önmaga”. Amennyit az ópium adott neki kezdetben, annyit, és annál sokkal többet elvett később. Mindezek között különösen megrázó felesége azon levele, melyben kijelenti, hogy férjével együtt lesznek öngyilkosok. Ez a terv meghiúsult, ám már előre vetíti a majdani családi tragédia árnyékát.

A falakon mindeközben folytonos a vetítés, amely voltaképpen felesleges is, hacsak nem az a cél, hogy így nagyban nézhessünk Olga „bociszemeibe”. A lényeghez, a kapcsolat összetettségéhez, ihlető mivoltához ugyanis nem ad hozzá. A fotók előtt ugyanakkor sokáig elidőztem, az iskolai tankönyvekben látott egy-két portré után különösen érdekes volt a szerző több arcát is látni. Egy beugró ablakban Almási Balogh Gábor Csáth-portréja kapott helyett, én személy szerint nem látok „hasonlóságot”, de nem is ez a lényeg.

A harmadik teremben meghallgatható egy a Brenner József és Jónás Olga közös gyermekével, Brenner Olgával készült interjú-részlet is. Brenner Olga ebben elmondja, hogy sokáig nem is beszéltek neki arról, mi történt a szüleivel, és később is csak két idegenként tekintett apjára és anyjára. Azt is felnőttként tudta meg, hogy édesapja milyen jelentőségű író volt; a családban ugyanis nem becsülték ilyen nagyra irodalmi munkásságát.

Figyelemreméltó eleme a kiállításnak a Csáth nőkről készült portrésorozata. Életében ugyanis hatalmas szerepet töltöttek be a nők: anyapótlék, feleség, páciens, vagy eggyel több koitusz-strigula a naplóban. Intenzív, már-már természetellenes viszonya a női nemhez meghatározta Csáth egész életét, művészetét és halálát is.

Az utolsó teremben végül több száz családi fotó található; a töménységük fullasztó. Külön sorozat látható itt Csáth Géza mostohaanyjáról, Budanovits Ilonáról. Arcának kegyetlen szigorúságát látva önkéntelenül is elképzeltem, milyen pótanyja lehetett az elárvult, érzékeny lelkű gyereknek, és esetleges szigora hogyan hathatott a fejlődő lélekre. Lehetett volna kevesebb kép vagy a kiállítottak rendszerezettebb bemutatása, mert így kaotikusnak hat, és általában azt sem lehet tudni, hogy melyik kép kit/kiket ábrázol.

De mindezekkel együtt sem csalódtam a kiállításban: kiegyensúlyozott tárlat, amely elfogultság nélkül mutatja be a sokoldalú művészt és a beteg embert, a kettőt nem elválasztva egymástól, nem hangsúlyozva túl egyik részt sem. Lehet találgatni, hogy vajon morfinizmus nélkül is ugyanaz a Csáth Géza lett volna-e. Nyilván nem. De nem is a drog tette naggyá. Lehet ez a kiállítás művészi-és elmeorvosi tanulmány, netán intő példa. Nekem csak az volt, ami lenni akart: hiteles dokumentáció egy vitathatatlanul nagy elméről, egy „emberi” művészről.

A varázsló halála. Emlékkiállítás Csáth Géza halálának 100. évfordulója alkalmából című kiállítás 2020. május 31-ig tekinthető meg a Petőfi irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi utca 16.)

Kurátorok: Molnár Eszter Edina és Sidó Anna

Fotók: Gál Csaba, Petőfi Irodalmi Múzeum