Különböző módon elhelyezett, többfunkciós, nagy „kockák” használatával meséli el nekünk fő narrátorunk, Matt a sérültként született báty, Simon balesetét (lezuhant egy szikláról), és az utána következő nehéz időszakot. Inoka Péter egyenletesen, szép íveket meghúzva él és mozog a színpadon. Szürke melegítőjéből facsarni lehet az izzadságot a mintegy másfél órás előadás végére. Inoka nincs könnyű helyzetben: beteget, főleg mentálisan beteget alakítani a színpadon nehéz, és az öncélúság, a „szerintem ilyen”, a paródia és ne adj’ Isten, a gúny veszélye bújhat meg a megformálásban. Ám ennek az előítéletnek Inoka játéka teljes mértékben ellent mond. A bátyja szörnyű balesetét végignéző, önmagát ezért okoló, a traumát és a gyászt feldolgozni nem tudó, később skizofréniában szenvedő Matt magától értetődően, cseppnyi túlzás vagy irónia nélkül mesél nekünk a belső hangról, a „kórságáról”  vagy éppen az őt szellemként meglátogató Simonról. Finom, érzékeny,  bár helyenként kissé szentimentális, értő és  szerethető alakítás Inokáé.

Külön érdekesség, hogy ebben az előadásban valódi  sérültek játszanak  szerep szerinti fogyatékosokat. Pontosabban, éppen hogy nem eljátsszák, hanem megélik a színpadi szituációkat. Mély és koncentrált színpadi jelenlét érzékelhető a két Down-szindrómás színész, Bagyura Gábor és Konkoly Áron alakításában (felkészítő és pordukciós vezető: Bakonyvári L. Ágnes). Bagyura az „élő Simon", akivel Inoka szép és kiegyenlített összjátékban mutatja be a két testvér szoros és szeretetteljes kapcsolatát. Ugyanezen jellemzők érvényesek a látomásként megjelenő Simon és Matt szétszakíthatatlan kapcsolatára, vagyis Konkoly és a főszereplő kettősére. Kár, hogy a cselekményből adódóan a sérültek a darab másik két ép színészével nem, vagy csak egy-két jelenet erejéig játszhattak együtt a színpadon. Meghatóak, ám szánalom és szánakozás nélküliek az AppArt pincehelységében kialakított térben az ép és a sérült játszók jelenetei.

Matt egyre frusztráltabb lelkiállapotát, meghasadását, önmaga keresését és a nyugvópontra való igyekvését, egyszóval a folyamatot nagyon jól aláhúzza két társának játéka. Grisnik Petra szinte minden jelenetben más és más karaktert hoz, a színésznő érdeme, hogy nincs két ugyanolyan testtartással, arcjátékkal vagy beszédstílussal megformált szerepe. Édesanyaként szigorúan aggódó, Simon „betegségét” a középpontban tartó, Mattet kissé elhanyagoló nő, a pszichiátriai osztály ápolójaként csendesen egykedvű, megértő és empatikus. Más túlbuzgó, unokáját folyton tömni akaró, titokban cigiző nagymamaként, és ismét más arcát látjuk a tengerparton a babáját rituálisan eltemető kislányként.

Ugyanez a sokszínűség jellemző Szabó Mátyás Péterre. Egészen egyedi mimikával rendelkezik Matt haverjaként, Jacobként és sajátos hanglejtéssel, mondatformálással játssza a nagypapát. Orvosként kedvesen rezignált, amikor Simon halála után a kisebbik fiát erőszakosan maga mellett tartó, fojtóan aggódó és gondoskodó Grisnik napi rendszerességű vizsgálatra viszi hozzá Mattet. Grisnik és Szabó Mátyás Péter összjátéka is harmonikus, dinamikus és feszes. Akárcsak az előadás többi jelenete.

Ezt a feszességet, Matt meghasadt elméjének kivetüléseit és gondolatait remekül érzékelteti velünk a jó dramaturgiai érzékkel összeválogatott, néhol ironikus betétként ható, amúgy ritmusos zenei anyag. Erőteljes és érzéki hatással van ránk a stroboszkópszerűen használt, olykor színes fényekkel elárasztott színpad, amely a bensőségesebb részeknél félhomályba borul (zene- és fénytechnika: Márton Gábor Csaba). Kovács Dorottya látványvilága a dobozokon kívül kiegészül a papírból megcsinált makettételekkel, a kívülről megrajzolt bevásárlószatyorral és a meghatározó színű jelmezekkel. A hétköznapinak tűnő, részleteiben mégis egyedivé tett, piros, kék, zöld és sárga jelmezek  erőteljes színfoltként hatnak a szürke pincehelyiségben. Kovács látványának elemei Matt egyre súlyosabban skizofrén állapotának lecsapódásai. A képzelet kezet fog a stilizációval, az elvontság a valósággal.

Inoka minden, a történet és az események szempontjából fontos jelenetnél krétarajzokat készít a falra. Hol egy-egy szereplőt rajzol körbe, hol önmagát rajzolja körül, hol Simon kedves állatait, a hangyákat jeleníti meg, hol pedig számára meghatározó helyszíneket, tárgyakat. Lenyomatokat készít önmagának. A története emlékeit. Hiszen Matt minden cselekedetét, minden hirtelen döntését az hajtja, hogy a szikláról lezuhant bátyját visszahozza az élők közé. Hogy az emlékekből valóságot építsen. A feldolgozás, a megértés, az elfogadás folyamatához tartozik a gyász során ez a gesztus.

Ám ha összekeveredik fejünkben az emlék és a valóság, és már nem tudjuk, nem vagyunk hajlandóak elválasztani egymástól a kettőt, akkor  súlyos következmények várhatók. És nem biztos, hogy bármikor lesz egy sárga esőköpenyes őrangyalunk egy  kislány képében, aki megakadályozza a visszafordíthatatlan tett bekövetkeztét. Ahogyan viszont ezt az előadásban tette a végén Matt öngyilkossági kísérlete kapcsán. Néha elég csak egy kréta a feldolgozásig vezető út kezdetén.

Nathan Filer: A zuhanás sokkja. Kamaradráma
Matt - Inoka Péter
Simon 1 - Bagyura Gábor
Simon 2 - Konkoly Áron
Annabelle, Anya, Namma, Tanárnő, Jacob anyja, Járókelő, Doktornő, Pszichiáter 1 - Grisnik Petra
Fiú, Apa, Nappa, Igazgató, Orvos, Jacob, Főnök, Járókelő, Pszichiáter 2 - Szabó Mátyás Péter
Dramaturg – Illés Márton
Látványtervező – Kovács Dorottya
Fény- és hangtechnika – Márton Gábor Csaba
Produkciós vezető – Bakonyvári L. Ágnes
Rendező – Kovács Henrietta
Bemutató: 2019. május 4.
AppArt – Ahol a művészet formál
Fotók: Port.hu