Ugyanez persze a Kárpát-medence kies lejtőin sem nagy ördöngösség. Példának okáért itt elég lehet a titkolt pornós múlt, vagy egy alliteráló vezetéknév, ami valójában egy tévéműsort takar. De a kettő együtt, na az már tényleg valami. Nem csoda tehát, ha ebben a közegben az igazi művészek portréit, és az igazán jó művészportrékat nagyítóval kell keresgélni.

Szerencsére azért ez utóbbira is akad példa időnként. Nálunk legutóbb - persze csak miután a Leo, Évi, Pandora, Elvis és társaik által felhalmozott remittenda elszállíttatott - bizonyos Alfredo James Pacino interjúkötete kerülhetett végre a polcokra. Mert, akármit is gondolunk mi a fentiek tekintetében az életrajzokról, s bármit is állít a szerző, Lawrence Grobel, az Életem bizony életrajzi portré a javából.

Na nem olyan, mint mondjuk John Baxter (magyarul is megjelent) alapos és tényszerű, ám távolságtartó munkái Spielbergről vagy Kubrickról. Azoknál sokkal személyesebb, s nyilván megbízhatóbb is, hisz az információk túlnyomó többségét maga Pacino szolgáltatja.

A kötet, ha úgy vesszük, mintegy negyedszázadon keresztül készült, hiszen az első, 1979-es Playboy interjútól egészen az (eddig) utolsó, 2005-ös beszélgetésig rögzíti Grobel és Pacino "hivatalos" találkozásait. Ennyi idő pedig már egy ily gazdag karrier bemutatására is elegendő lehet.

Az interjúkészítés Mozartjaként (ami azért erős túlzás) is emlegetett Grobel a bronxi gyerekkorra vonatkozó kérdésektől indít, hogy a különös magánélet és a színes, ám nem teljesen kiegyensúlyozott karrier firtatásán keresztül eljuthasson egészen az időskori visszatekintésig és a gyermeknevelés problematikájáig.

Az olvasás során nem csak Pacino életpályája, de Grobelhez fűződő (egyre szorosabb) barátsága is feltárul előttünk, hozzáteszem, szerencsénkre, hisz ezáltal mélyebb betekintést nyerhetünk az amúgy valóban visszahúzódó színész életébe. Al Pacino idővel ugyanis egyre fesztelenebb, így az eleinte meglehetősen zavart és csapongó, félmondatos válaszoktól eljutunk az egészen mély beszélgetésekig.

A könyv további élvezhetőségét szolgálja az is, hogy Grobel nem szerkesztette át lényegesen az elhangzottakat, s meghagyta az élőszó fordulatait. Ahogy benne hagyta saját tévedéseit, az időnként rosszul feltett-, felesleges- vagy önismétlő kérdéseket is. Noha utóbbiak miatt sem értem, miért is tartják számon hazájában az interjúkészítés elméletének és gyakorlatának megkerülhetetlen alakjaként a szerzőt, kétségtelen, hogy Al Pacinóval tisztességes munkát végzett.

A rivaldafénytől irtózó színész ugyanis láthatóan bizalmába fogadta a riportert a huszonöt közös év során, így a szokásos píár-válaszok helyett őszintén, és időnként önkritikusan válaszol a neki feltett kérdésekre. A kérdező pedig láthatóan szereti és érti alanya munkásságát, beszélgetéseik során jelentőségük és minőségük tekintetében is jól elhelyezik a filmtörténetben Pacino filmjeit, nem palástolván a kevésbé sikerültebb darabokat sem.

Amellett, hogy az egykor Michael Corleone szerepével berobbant aktor mesterekről, pályatársakról és rendezőkről is megemlékezik az interjúk során, Grobel jóvoltából leginkább mégis magáról beszélhet, egy olyan Al Pacinóról, akit eddig valószínűleg csak kevesen ismerhettek. Arról a rendezőről, aki képes éveket eltölteni egy-egy filmjével, amelyet később sokáig csak a hozzá közel állóknak hajlandó bemutatni, s aki mégis ezekről, a legkevésbé ismert alkotásairól beszél a legszívesebben, na és persze kedvenc írójáról: Shakespeare-ről.

Az angol drámaíró művei, s az azokból származó idézetek az idő előrehaladtával (hivatkozási pontként és az elmélkedés tárgyaként egyaránt) egyre sűrűbben jelennek meg Pacino mondandójában. S bár az utolsó beszélgetésekben nem igen találunk erre vonatkozó állítást vagy utalást, a könyv letétele után reménykedhetünk benne, Pacino az a színész, akinek legalább egy nagy dobása még biztosan hátra van.

Nos, valahogy így kell kinéznie egy igazi portrénak egy valódi művészről.