Pedro Almodóvar új filmjét, a Fájdalom és dicsőséget már látatlanban elkönyvelte a közvélemény Almodóvar 8½-jeként, és ahogy az ilyen bombasztikus párhuzamok esetében lenni szokott, a kissé degradáló hasonlat részben érvényes, részben nem. Először is le kell szögezni, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mesterművét közel egyenrangúan leutánozni is nagy teljesítmény lenne, ám Almodóvar természetesen nem éri be annyival, hogy felmondja a Fellinitől ellesett leckét – a legnépszerűbb kortárs spanyol rendező a saját életét meséli el a 8 ½ -ben megismert eszközökkel, ami nyilvánvalóan egy egészen más élet, tehát egy másik történetet, másik filmet eredményez.

Almodóvar az eddigi életművéhez méltóan az önéletrajzi mélyfúrásnak a testi vonatkozásait domborítja ki, ám ezúttal nem a szexus, hanem a testi nyavalyák lelki okainak feltérképezésére vállalkozik. Ez a célkitűzés a film leginkább innovatív vonása, még ha ez csak egy háttérben húzódó motívum lesz is – hiszen a lelki problémák testi kivetüléséről meglepően kevés film szól annak ellenére, hogy korunk meghatározó tendenciájának számít. A Fájdalom és dicsőség a középkorú filmrendező főhős (Antonio Banderas) konkrét testi bántalmain, illetve a kokainnal való újdonsült kísérletezésen keresztül vállalkozik a szembenézésre a múlt kudarcaival, ostoba konfliktusaival, jóvátehetetlen hibáival és elfojtott bánataival, amelyek a jelen alkotói válságához vezettek.

És itt kezdődnek a film „nyolc és feles”, azaz egyértelműen önéletrajzi és önreflexív vonatkozásai: a film ugyanis Fellini művéhez hasonlóan azt hirdeti, hogy mekkora bátorság kell a művészi bukás beismeréséhez, ez ugyanakkor elkerülhetetlen a továbblépéshez. Ennek felvállalásával pedig Almodóvar mintha bocsánatot kérne az elmúlt nyolc évért, ami korábban ritkán tapasztalható hullámvölgyet jelentett a pályáján: a magasan kiemelkedő A bőr, amelyben élek után a mester csupán a langyosan queer, közutálatnak örvendő Szeretők, utazókkal és az alapját képező Alice Munro-novellákkal ellentétben minden elemében felejthető Julietával rukkolt elő. A Fájdalom és dicsőség főhőse, a nevében Almodóvar-anagrammát rejtő Salvador Mallo még ennyit sem mondhat el magáról, hiszen évek óta semmit nem alkotott, ráadásul önsajnálatba és mizantrópiába merülve, remeteként él, miközben különféle testi fájdalmak gyötrik.

A Fájdalom és dicsőség az emlékek értelmezésének filmje, de a 8 ½ karneváli viszonyrendszerével szemben néhány személyre és eseményre szűkíti a főhőst gyötrő körülményeket. Az anya alakja (Penélope Cruz), az első gyerekkori vonzalom, a letűnt nagy szerelem, a szakmai konfliktusok felidézése felszínre hozza az elfojtott, elhallgatott, félig el is feledett sarokpontokat, amelyek a jelen mélypontjában kulminálódtak. Almodóvar nemcsak a konfrontációk számát, hanem meglepő módon az elrajzoltságot és a szürrealizmust is csökkenti Fellinihez képest: bár megtehette volna, nem tért vissza a pályája elejét uraló excentrikus, camp, polgárpukkasztó hangvételhez (ami például az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént vagy a Matadort jellemezte), hanem megmaradt az utóbbi évtizedekre kikristályosodott higgadtabb, konzervatívabb atmoszféránál. A Fájdalom és dicsőség szokatlanul csendes, elmélkedő, a hedonizmust csak emlékképekként ismerő film, kicsit talán öreges is – de ettől még nagyon szép.

Ami mégis szorosan Almodóvar életművéhez kapcsolja a Fájdalom és dicsőséget, az a kissé elemelt világkép, amelyben az LMBTQ természetesnek számít, és önmagában sohasem okoz sem külső, sem belső konfliktusforrást, ha valaki más szexuális irányultságú. A szereplők ettől függetlenül lesznek szimpatikusak vagy ellenszenvesek, zavarodottak, gyarlók, gonoszak, megszállottak vagy áldozatok (nem ritkán mind egyszerre). Salvador Mallo hiába bosszantóan magának való, makacs és tehetetlen figura, aki vén fejjel a drogokkal kezd kísérletezni ahelyett, hogy szembenézne önmagával, mégis végtelenül emberi, szerethető figura. Szintén az ismerős világképet viszi tovább a nem egyszer a giccs és a képtelenség határáig merészkedő fordulatok, összefüggések felvállalása (Eleven hús, Tűsarok). Az a mágikus realizmus, ami végül mégis egyensúlyt és megnyugvást hoz az űzött szereplők életébe. Salvador Mallo élete valószínűtlen események és találkozások hatására zökken vissza a „rendes” kerékvágásba („itt minden furcsa” – jegyzi meg a bejárónő), egy lassú folyamat részeként ezek a lökések adják meg az ihletet, ami segít kilábalni az alkotói válságából.

A Fájdalom és dicsőség Almodóvar mindezidáig leginkább önéletrajzi filmje, hiszen korábban inkább áttételesen épített be a saját életéből vett motívumokat a műveibe. Azzal, hogy főhősét filmrendezővé tette, a párhuzamok immár tagadhatatlanokká váltak, ráadásul ezúttal nem is próbálja műfaji jegyekkel elterelni a figyelmet a történet lényegéről (ellentétben A vágy törvényével, ahol az önző és zűrös életet élő filmrendező sztoriján előbb-utóbb eluralkodott a bűnügyi szál). A film rá is játszik a többszörös áttételekre, az önreflexió sokszorosan belefonódik az anyagba: például Mallo egykori sztárszínésze a saját neve alatt előadja a rendező monodrámáját, a szövegben az egyik néző ráismer önmagára; a problémák feldolgozása pedig a negyedik fal áttörésével valósul meg a fináléban. A külsejében is almodóvarosra alakított Antonio Banderas ismét a megszokott módon inspiráló alkotótárs a játék során (ez a nyolcadik filmjük együtt), aki alteregóként közel annyira le kell, hogy meztelenedjen a szerepében, mint író-rendezője – alakításáért a Cannes-i Filmfesztiválon díjazták is. Neki is köszönhető, hogy a Fájdalom és dicsőség mélyen őszinte, kitárulkozó film, amely tragikomédiaként tekint az öregedésre és a csömörre, miközben optimista végkicsengésével hisz a feloldozásban, a továbblépés lehetőségében.

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria / Pain and Glory), színes spanyol dráma, 113 perc, 2019. Forgatókönyvíró és rendező: Pedro Almodóvar. Főszereplők: Antonio Banderas, Penélope Cruz, Raúl Arévalo, Cecilia Roth, Asier Etxeandia. Operatőr: José Luis Alcaine. Vágó: Teresa Font. Zene: Alberto Iglesias. Producerek: Agustín Almodóvar és Esther García. Magyar premier: 2019. május 23. 16 éven aluliak számára nem ajánlott. Forgalmazza a Cinetel Kft. 

A cikkben szereplő képek forrása: Cinetel/SchisCom.