D. W. Griffith filmkészítői pályájának kezdete 1908-ra, az American Mutoscope & Biograph Companyhez való belépésének idejére tehető, mikortól – felhagyva az addigi színdarabírói tevékenységgel – szinte megszámlálhatatlan mennyiségben kezdte ontani magából hatalmas tematikus és műfaji variabilitást mutató rövidfilmjeit, egészen 1914-ig, az első hosszabb filmek gyártásának megkezdéséig. A hosszú és egyre hosszabb játékidő hamarosan Griffith egyik sajátosságává vált (az 1915-ös Amerika hőskora és az 1916-os Türelmetlenség összes játékideje a részekre bontott szerkezet miatt már 3 óra fölötti), melyet a választott szerteágazó téma, a rendező és színészei növekvő népszerűsége, valamint a gyorsan fejlődő technika által kínált lehetőségek hívtak elő. Griffith tehát rengeteg filmanyagot halmozott fel, beleértve a megírt történeteket, kidolgozott karaktereket és beállított jeleneteket, melyek tárházából későbbi munkái során is tudott válogatni, továbbgondolva egy-egy korábbi ötletet. A közönség igényeihez is több tekintetben alkalmazkodott, rengeteget csiszolt például filmjein az őt ért társadalmi kritikák miatt, melyek főleg a rasszizmus tárgykörét érintették.

Visszatekinteni egy olyan antik darabra, mint a Letört bimbók, és feleleveníteni az őt körülvevő érával együtt, első gondolatra túl elméletinek tűnhet. Griffith stílusváltásként és stílusvariációként is felfogható munkája mégis olyan témákkal hozakodik elő a filmtörténet korai szakaszában, amelyek a jelenkor filmkészítését is nagyon érdeklik, gondoljunk csak arra, hány film és sorozat foglalkozik mostanság a gyermekbántalmazás, a nők elnyomása vagy a bevándorlás témáival, legyen bár ez – morbid módon – trendjelenség. Eltekintve azonban attól, hogy Griffith némafilmje számunkra is érvényes problémákat hordoz, és hívja fel rájuk provokatívan a figyelmet, aktualizálása nem cél, a szomorkás szerelmi történeten túlmutató rétegek feltárása azonban igen. Mert a Letört bimbók egyszerű szerkezete ellenére is mutatja azt a sokoldalúságot, amit a több szállal szőtt korábbi történetek.

Griffith Thomas Burke brit szerző The Chink and the Child című novellájából adaptált, túl érzékeny, s egyben túl kemény mozijában egy fiatal, ártatlan lány, Lucy (Lillian Gish) és egy kínai buddhista férfi, Cheng Huan (Richard Barthelmess) szeretik meg egymást, miközben a férfi saját hajlékában próbálja elrejteni a lányt erőszakos bokszoló apja, Battling Burrows (Donald Crisp) elől. Griffith ezúttal egyszerűbb történeten keresztül mesél tehát, de – amellett, hogy próbált alkalmazkodni a közönség igényeihez – kézjegyét megőrzi a Letört bimbókban is. Kínos momentuma a filmnek, hogy eredeti, hosszabb címét már nem túl ízléses használni, hiszen a Letört bimbók, avagy a Sárga Férfi és a Lány megnevezés tovább rontaná a pályájának korábbi szakaszában rasszizmussal vádolt Griffith megítélését, főleg annak ismeretében, hogy a történettel pont az ellenkezőjét akarta elérni. Ezen szándékában viszont nem is a cím akadályozza a legjobban, hanem a karakterek sztereotipizálása, különösen a „Sárga Férfi” megjelenítése, akinek legszembetűnőbb jellemzője, hogy ópiumos tekintettel bámul a semmibe, ráadásul fehér bőrű színész alakítja.

Ha a technikai megvalósítás és a történetmesélés oldaláról nézzük, D. W. Griffith több filmjét tarthatjuk kiemelkedőbbnek, filmtörténeti helyük igazolja is, némelyik megbecsültebb, mint a Letört bimbók. Személyessége miatt mégis emlékezetesebb lehet az utóbbi, mint az életmű veretesebb darabjai, és itt felidézhetjük akár az Amerika hőskorát vagy a Türelmetlenséget. A Letört bimbók egyértelműen eltér ettől a két széles tablótól, sőt, szélsőséges és egyedülálló, mert hangsúlyosan zárt szituációkkal dolgozó film, ami azért szükséges, hogy Griffith még jobban érzékeltethesse a fojtott hangulatot és a testi-lelki bántalmazás könyörtelen „négy fal közöttiségét” (Lucy és brutális apja, Battling Burrows lakásában még ablakokat sem látunk). Érdemes figyelni a rendező erős atmoszférateremtő készségére is, különös tekintettel a kameramunkára, ami nemcsak a zárt és lefojtott szituációk feszültségét emeli ki markáns sötét-világos (már-már az expresszionizmust megelőlegező) kontrasztokkal, hanem Limehouse kikötőhangulatát is kellően ködösre, fojtogatóra festi. A történetnek mindössze két főszereplője és néhány mellékszereplője van, de a cselekmény is lecsupaszított, emellett a filmben ábrázolt szerelmi kapcsolat, mely a szerencsétlen sorsú lányka és a bölcs kínai férfi között szövődik, mentes minden szenvedélytől, inkább a tiszta emberi szeretetről szól. Mindez arra utal, hogy Griffith inkább példázatot készített, mint szerelmes filmet vagy szenvedéstörténetet, hiszen a Letört bimbók végletek mentén mozog, hol túl költői, hol túl realista. Az egyszerűsítő szerkezetnek köszönhetően jobban elválik a kép és a szöveg dimenziója, míg a szöveg filozofál, a kép kegyetlenül ábrázolja a realitást. Innen nézve a sztereotípiák inkább szimbólumoknak tűnnek, melyek támogatják a film szándéka szerinti elvonatkoztatást.

Griffith állandó színésznője, a rövidfilmekben már felbukkanó, és a hosszabb produkciókat is végigkísérő Lillian Gish nem kevésbé ikonikus, mint maga a film. A klasszikusan bájos és visszafogott lányszerep karaktervonásait ötvöző színésznő küllemének a néma és hangos filmekben is kamatoztatható sajátossága, miszerint idős koráig kitartó gyereklány-vonásokkal áldotta meg a természet, nagymértékben támogatta a halálba hajszolt lányka szentimentális történetét, egyben elősegítette egy új típusú, elementáris játékú (állítólag a legjobb „hangtalanul sikoltozó”), de mesterkéltsége jó részétől megfosztott némafilmes női karakter megjelenését a filmművészetben. Gish a maga 61 filmjével a háta mögött már „túlkorosan” (26 évesen), ünnepelt hírességként vállalta az elnyomott, megalázott, bántalmazott gyermek szerepét Griffith kérésére, többek között az Amerika hőskorában és a Türelmetlenségben nyújtott alakításai után, viszont annyira tökéletes és annyira újszerű naiv lánynak bizonyult, hogy hasonló elven működő nőalakokat kapott az 1920-as Út a boldogság felé és az 1921-es Árvák a viharban című Griffith-mozikban is. A Lillian Gish-t övező korabeli sztárkultusz nagymértékben hozzájárult Griffith és munkássága sikeréhez, mert a színésznőnek – eltekintve filmre való bájos szépségétől – a kisujjában volt minden, amit a némafilmes színjátszásról tudni lehetett, köszönhetően a nagyszámú szerepnek, melyet a Letört bimbók előtt játszott.

A Letört bimbók szomorú meséje, tragikusan végződő románca a rendező pályáján megjelenő korábbi történelmi és társadalmi tablók törekvéseivel ellentétben az egyén személyes terébe vezet, és az emberi kapcsolatok elemzésébe kezd, az egyén problémái azonban összefonódnak a szélesebb körű társadalmi problémákkal, miként a társadalmi áttekintések közé is beszivárgott az egyéni sors az életmű korábbi darabjaiban. A szerencsétlen sorsú lány és a bölcs távol-keleti férfi egymásra találása a kultúraközi találkozás különlegessége mellett az emberségre mint alapvetően követendő hozzáállásra hívja fel a figyelmet, és ez tulajdonképpen már társadalmi feladat. Lucy sorsát eleve zártnak, mondhatni, eldöntöttnek ábrázolja Griffith, hiszen, ha van is választási lehetősége, az csak a házasság vagy a prostitúció lehet, a film azonban mindkettőtől óvja őt, és egy tisztább, megalkuvástól mentes, de rémisztő vég felé tereli. A lány sorstragédiájának nehezen feledhető foglalata az a bizonyos mosoly, melyet két ujjal, szájsarkainak felerőltetésével tesz fel arcára, amikor mosolyt követelnek tőle, így éreztetve apjával, fiatal élete fogva tartójával, hogy minden rendben van. Ezt a mosolyt jeleníti meg az utolsó pillanatban, halálos ágyán is. Egyedül a kínai férfira tud őszintén, haloványan mosolyogni, s bár szokássá vált mozdulatát, szája felfelé erőltetését is megkísérli, ráébred, hogy megmentője otthonában erre nincs szükség. Gish személyisége két sztereotip karakterre bontható a filmben: szolga és áldozat az apa számára, „Fehér Virág”, vagyis az idealizált szépség a kínai férfi számára. A film mindvégig ezt az idealizált szépséget hajszolja, miközben világképe mélységesen sötét, de ez a fajta szépség csak pár pillanat erejéig virágzik, mert Griffith a Letört bimbókban nem enged a melankóliából, a tragédiából.

Képek forrása: IMDb.com