Egy sajtótájékoztató azért is figyelemre méltó esemény, mert nem csak a kérdezett válaszadói kompetenciája, de a kérdezők előfeltevései is kirajzolódhatnak. Az Osztovits Levente-teremben egybegyűltek nyílt rokonszenvvel, úgyszólván "rajongóként" közelítettek a szerzőhöz, aki saját magát rendre Bretként, és nem "Mr Ellisként" mutatja be - közvetlen hozzáállás közvetlen kérdéseket eredményezett. Ahelyett tehát, hogy részletekbe menően rekonstruálnám az elhangzottakat - a tájékozott olvasó számos fórumon olvashatott róluk -, a szóba került "miket olvasol mostanában", "milyen filmeket szeretsz", "mi a véleményed az erőszakról és az ösztönei által irányított emberről", "milyen lesz az új könyved", "mit gondolsz a rajongóidról" kérdések és az erre adott feleletek kapcsán két dologra szeretnék picit részletesebben kitérni. Az egyik a rajongói magatartás mibenléte, a másik a mondottakhoz való viszony iróniája.

"Imádom a rajongóimat, és igen, ez egy »őrült« dolog" - halljuk, miközben belátjuk, "egy könyvnek a hosszú turnéja voltaképpen elég unalmas. A mostani, a budapesti kivétel, jó kimozdulni L. A.-ből, meg egyébként is: sosem jártam Közép-Kelet Európában (igaz, nem is vonzott). Viszont találkozni az emberekkel, akik olvassák a könyveimet és szeretik őket - ez az egyetlen oka, hogy »itt« vagyok." Nos, mivel a közönség is imádja Bretet, az érzés kölcsönös, de mit jelent mindez a vele - egyáltalán: a szerzővel mint olyannal - való beszélgetésben? Az "összetettebb" kérdésekre feszt a következő a válasz: "Ez egy nagyon bonyolult kérdés." Bret komoly arccal beszél, igaz, mindig ott bujkál valami ravasz félmosoly a szája sarkában - és inkább kedvesen, óvatosan hárít, pontosabban mond valamit, mely értelmezhető a kérdés továbbgondolásaként, de finom passzolásaként egyaránt.

Nagy rutin mutatkozik meg az ilyen reakciókban: Bret mintha kínosan ügyelne arra, hogy ami a regényei értelmezhetőségével van kapcsolatban, ott "üres helyeket" hagyjon, ami pedig egyszerűbb, hétköznapibb választ igényel, arra humorral vagy egy anekdotával feleljen meg. Rejtélyes a Nullánál is kevesebb folytatását, a készülő Imperial bedrooms című könyvet illetően is: annyit megtudunk ugyan, hogy Clay lesz a narrátora, és felbukkannak az egykori szereplők, ám a szöveg szerkezetéről, poétikájáról, stílusáról semmit sem. (Pedig nagyon izgalmas kérdés: vajon abban az értelemben is folytatás lesz a könyv, hogy rájátszik a Nullánál is kevesebb szélsőséges minimalizmusára és klipszerű megalkotottságára? Vagy a Holdpark személyesebb megszólalását idézi majd?)

Meglátásom szerint azért sem kerülhetett sor az összetettebb kérdések részletesebb tárgyalására, mert azok mindig a szövegek bizonyos "konkrét értelmére" vonatkoztak, Bret pedig szemmel láthatóan végig tartózkodott attól, hogy ő legyen az, aki valamit "megmagyaráz", vagy értelmez. Az egyik váratlan érdeklődés a könyveiben gyakran felbukkanó dal, (a) The Sunny Side of the Streetre irányult, itt Bret feltűnően elkomorodva reagált: "Erre a kérdésre nem akarok válaszolni." Majd árnyalt: "Igen, számomra nagyon jelentéses ez a dal, ilyen-olyan okból. De nem akarom elmondani, miért. Ez titok. Rejtély. De érdekes kérdés…" - A nóta lehet akár a Nullánál is kevesebb értelmezésének kulcsa? "Igen, abszolút." - Ennél tovább viszont nem jutunk. Amikor valaki azt kérdezi, lehetséges-e, hogy a regények fikciói gyakran csak a szereplők tudatának "kivetülései", vagyis az eseményeket olykor a figurák saját maguk kreálják-e, a felelet annyi: "Ez így igaz. Nagyon jól megfogalmaztad, jobban, mint én tudnám."

Van abban azért némi irónia, hogy Bret ennyire ragaszkodik az értelmezés szabadságához, és legfőképp az olvasáshoz. Nem tudatos író, szórakozásból ír, sok mindent nem tud a regényeivel kapcsolatban - miközben, persze, dehogynem. Tudjuk azonban, hogy egy író meglátását saját szövege kapcsán nem kell komolyabban vennünk, mint az olvasóét, Bret pedig láthatóan azon dolgozott (önkéntelenül is, ugyanakkor rutinnal), hogy legalábbis megtartsa a távolságot a regényei megértése és önmaga mint szerző közt. Nem hibáztatjuk ezért.

A kedvenc filmjeire, filmes törekvéseire (forgatókönyv-írás, hollywood-i kötődések sat.) irányuló érdeklődést érthető iróniával kezeli: amikor a kérdező mégis erősködik, mi a kedvenc filmje, a Keresztapát, majd, némi szünetet tartva, az E. T.-t nevezi meg, utóbbit egészen nyilvánvalóan ironizálva. Már csak azért is, mert amikor később valaki arról faggatta csökönyösen, mi a véleménye az erőszakról, először hárított, mondván, "ezt bárkitől kérdezhetnénk, hogy például neked és neked mi a véleményed az erőszakról", majd, miután újra és újra elhangzott a kérdés, hosszú szünetet tartott, végül látványosan ráhajolva a mikrofonra, kimérten annyit mondott: "I like E. T." Szórakoztató válasz, és persze az E. T. egy kedves, ártatlan mese a szeretetről, az erőszak elutasításáról, nem? (Ami, természetesen az Ellis könyveiben tobzódó erőszak-kultúra olvasásával is megérthető tapasztalat. A "kedvenc film"-unszolásának hatására azért elhangzott Stanley Kubrick neve.)

A sajtótájékoztatóról nem mindenki rohant el, így néhányan ott helyben dedikáltathattunk, sőt fotózkodhattunk. Senki nem mondta neki, hogy "én vagyok a legnagyobb rajongód", sztárkultusz helyett a közvetlenséget és barátságosságot hangsúlyoznám: ilyen emberrel egyszerűen jó találkozni, jó megrázni a kezét. Megköszönve a készségességet, Bret megfordítja a vendég/vendéglátó retorikát - "én köszönöm, hogy eljöttél." Várjuk tehát az Imperial bedroomsot.

Fotó: L. Varga Péter