A Kolozsvár – dialógusok második napja egy Házsongárd-sétával, pontosabban szólva egy hegyi túrát idéző barangolással kezdődött, melyet a művészettörténész Újvári Dorottya vezetett. Megtudtuk, hogy a Házsongárdi temető létrejöttét az 1581-es pestisjárvány tette szükségessé, azelőtt a terület dinnyetermesztésre szolgált. Meglátogattuk a turisták legnépszerűbb zarándokhelyei mellett (Kós Károly, Dsida Jenő, Gróf Bánffy Miklós, Brassai Sámuel, 2018 óta Kallós Zoltán nyughelyei – melyeket kis piros-fehér-zöld szalagok jelölnek) azokét a kevésbé ismert nagyságok sírjait is, akik különböző művészeti- és tudományterületeken járultak hozzá Kolozsvár szellemiségéhez (Kántor Lajos, Kelemen Lajos, a Mauksch-Hintz család, Bretter György). A séta során azt is megtudtuk, hogy a temető legelső szabályozása 1885-ből való, és hogy a temetőben rengeteg 20. századi képzőművész – például Puskás Sándor szobrász – alkotása lelhető fel.

A Házsongárd-túra után egy kerekasztal-beszélgetés következett Könczei Csilla, Víg Emese és Balázs Imre József részvételével. A beszélgetés témája az enigmatikus „Belső Házsongárd” volt, a disputa során a személyes viszonyok és viszonyulások, a tér és személyesség érvényessége került terítékre. Könczei Csilla első generációs kolozsvári, családjának nincsenek halott hozzátartozói a temetőben, és, elmondása szerint, nem is találja az első, konkrét kapcsolódási pillanatot a Házsongárdhoz. Természetesen ő is bejárta, „eltanulta”, hogy melyek a kultikus helyek, de ezek valahogy mind elvesznek az emlékezet ködében. Arról is beszélt aztán, hogy tinédzserként esténként verseket olvastak Hervayék sírjánál, és hogy szerinte talán az 1989 előtti nemzedéknek szorosabb és személyesebb kapcsolata van a temetővel, hiszen a diktatúra kontextusában a Házsongárd, pontosabban a hozzá kapcsolódó privát és kollektív rítusok kifejeztek és magukba foglaltak valamiféle ellenzékiséget is. Víg Emese szintén első generációs kolozsvári, de neki a családja már rendelkezik sírhellyel a Házsongárdban. Ennek kapcsán arról beszélt, hogy szerinte egy házsongárdi sírhely nagyon erőteljes státuszszimbólumként jelenik meg, hiszen valaki akkor tekinthető igazán kolozsvári lakosnak, sőt kolozsvári polgárnak, ha már rendelkezik ottani sírhellyel, ott eltemetett hozzátartozóval. Felhívta arra is a figyelmet, hogy a fősétányokon kívül szinte járhatatlan dzsungel a temető, valamint arra is figyelmeztetett, hogy Házsongárd egy nagy városi vállalkozás, hiszen amint találnak egy kis temetkezésre alkalmas parcellát, azt nyomban áruba bocsátják az illetékesek. Ezután a beszélgetők térhez fűződő szakmai identitása került szóba, és kiderült, hogy mindkét vendég forgatott már filmet a temetőben. Könczei Csilla be is mutatott két részletet: az egyik Dan Curean és Moldovan Árpád Zsolt munkája, a másik pedig egy saját alkotás, melyet a Blue Escape című előadáshoz készített. A temető alternatív használatairól és képeiről is szó esett, míg Balázs Imre József kiemelte, hogy a Házsongárd, amennyire az erdélyiek szemében egy magyar/erdélyi panteonként reprezentálódik, ugyanannyira rendelkezik más szimbolikával más lakosok számára is. 

A következő kerekasztal Az identitás szakrális és hétköznapi helyei címmel indult, résztvevői pedig Újvári Dorottya, Jakab Albert-Zsolt és moderátorként Kádár Magor voltak. A beszélgetés itt is a résztvevők temetőhöz fűződő személyes viszonyainak boncolgatásával kezdődött. Kiderült, hogy Újvári Dorottya életének a Házsongárd bizonyos részei már kisgyerekkora óta a szerves részét alkotják a családi sírhelyek miatt, aztán ez a tér/útvonal bővült a kultikus sírhelyekkel, melyeket iskolás korában ismert meg. Jakab Albert-Zsolt első Házsongárd-élménye egy „cáfolat” volt: bebizonyosodott számára, hogy a kolozsvári egyetemisták jelentős hányadával ellentétben ő nem tud tanulni és készülni a vizsgáira az enyhet adó sírok között. Későbbi szakmai életéhez viszont szervesen kapcsolódott a temető, hiszen szakdolgozati témaválasztása a Házsongárdra esett. Arról is szó esett, hogy időnként miért nehéz a Házsongárdban turistacsoportokat vezetni, hogyan lehetne ezt a teret visszavinni a közbeszédbe, aktuálissá, felhasználóbaráttá tenni a róla való beszédet. Ekkor merült fel az egyik leglényegesebb kérdés: hogyan és mire használja a teret a közösség, mit akar ezzel a térhasználattal kifejezni, és ennek a közösségi térnek milyen presztízse, milyen szimbolikus ereje van és lehet.

Végül, a konferencia zárásaként visszatértünk a költészethez. Visky András és Markó Béla költőkkel Korpa Tamás, a Fiatal Írók Szövetsége társelnöke beszélgetett. Elsőként Visky Andrást kérdezte arról, hogy mi történt a Házsongárd című folyóirat-tervével, és hogy miért pont ezt a címet választotta az egykori kezdeményezéshez. A költő elmesélte, hogy a ’90- es években mindenki lapot akart indítani, ők néhányan kiadót, amikor fölmerült egy a Pannonhalmi Szemléhez hasonló, negyedévenként megjelenő lap ötlete. A címmel pedig azt szerette volna érzékeltetni, hogy Házsongárd, a temető valójában az élők háza. Hitt abban, hogy az élők és a holtak ugyanahhoz a közösséghez tartoznak, és ezt szerette volna kifejezni. Persze pánikot keltett azzal, hogy egy modern, elegáns, intermedialitás felé nyitó lapot Házsongárdnak akart elnevezni, ugyanakkor lényegesnek gondolta e névadással is a folytonosság és a hagyomány dinamikus mintázatát érzékeltetni. A lap sajnos nem jelenhetett meg végül. Ezután a moderátor Markó Bélát kérdezte a Kő és könyv című nagy Házsongárd-verséről, melyben 16 jeles személyiséget, példaértéket, életutat idéz meg. A szerző elmondta, hogy ez egy alkalmi vers, melyet a Kolozsvári Könyvhétre írt, és azt próbálta kifejezni, hogy az íróelődökhöz való viszonyában fontos a következetesség, a kontinuitás. Petőfi nem érthető meg Kölcseyék nélkül, és Ady Endre sem érthető Reviczkyék nélkül. Ilyen szempontból a temető él, az a múltunk és a jövőnk, s mi mindazt folytatjuk, ami ezekben a hagyományrétegekben van. Az is tematizálódott a beszélgetés során, hogy Markó Béla ebben a költeményben a kanonikus alakok mellé elfelejtett szerzőket is beemelt, például Szilágyi Domokos és Hervay Gizella „társaságában” megjelenik Nagy Kálmán is. A vers mintegy irodalmi integrációját végzi el ezeknek az elfelejtett szerzőknek. Ezután Visky András beszélt a Kolozsvári Anzikszról, melynek megírása során a hely megismerésének igénye munkált benne. Neki nem volt szülővárosa, amelyhez igazán kötődne, Kolozsvárhoz mégis ragaszkodni kezdett, itt született meg két gyermeke, aztán barátai költöztek ki a Házsongárdba, illetve a színházhoz fűződő viszonya is elmélyítette a város iránti szeretetét. Szerinte a színház egy olyan köztes hely, a szellemek világa, mely közelebb áll a temetőhöz, mint azt első percre gondolnánk.

A beszélgetés után következett az első felolvasás-blokk, melynek során Markó Béla a Kő és könyv című szövegét, Visky András pedig a Kolozsvári Anziksz ciklus egyik darabját olvasta. Ezt követően a résztvevők az elhangzott költeményekről is beszéltek. Markó Béla szerint a sírkő és a könyvlap között valójában elenyésző a különbség, hiszen mindkettő lényege a tudásban rejlik, melyet átad. Aztán az is szóba került, hogy „temetői” hivatásuk által hogyan kapcsolódnak a Házsongárdhoz: Visky András például Kántor Lajos sírja fölött mondott temetési beszédet. Végül arról is értekeztek, hogy amikor irodalmi alkotássá lesz a Házsongárd, az milyen felelősségekkel jár. Visky András és Markó Béla szerint minden hagyomány terhes, ez így van jól és így van rendjén, hiszen a felelősséggel, amit az elődök „ránk testálnak”, mindig kezdeni kell valamit. A Kolzsvár-dialógusokat a két szerző újbóli felolvasása zárta, Visky András a Halottak napja című versét, illetve a Pornó című drámájának 11. jelenetét, majd Markó Béla Világítás, Házsongárdi kalauz, Erdélyi nyár és végül az Egyed Péter emlékének ajánlott Csend című szövegét olvasta föl.