Az utolsó alkalmat a könyvtárban tartották meg, ami a beszélgetés szempontjából kedvezőbb volt, hiszen barátságosabb, közvetlenebb hangulatot árasztott, mint a hatalmas színházterem. Ujlaki gyors bevezetése után le is zárta a beszélgetést. Ez persze nem azt jelenti, hogy az véget is ért volna, hanem a pódiumbeszélgetés műfajának máris ahhoz a szakaszához ugrott, amikor a közönség kérdezhet. Teljesen átadta a terepet a diákoknak: a kérdéseiknek, gondolataiknak.

Honnan tudtad, hogy író akarsz lenni? Honnan jött az ötlet, mármint a Kik vagytok ti? kötet gondolata? Hogyan reagáltál a kritikákra? Ki volt a legjobb figura? Mi volt a legnagyobb nehézség? Fontos az alkotók élete egyébként? Melyik szerző a kedvenced? Mennyire válik az író személyisége az író imázsává?  Neked mennyire van egymáshoz közel a valós és a felépített személyiséged? Ha őszintének kell lenni, akkor hogy lehet, hogy Petőfi ennyi személyiségalakot használt? Milyen könyveket ajánlasz?

A kérdésekből kiderült, hogy a diákok már előzetesen foglalkoztak a szöveggel, hiszen ennek köszönhetően alakult ki a beszélgetés menete. Háy János pedig egyből megtalálta velük a közös hangot, ráérzett, hogy a diákok mire kíváncsiak. Elmesélte, hogy nem azért szeretett volna író lenni, mert mindig is benne volt a hivatástudat, hanem mert egyik kedves, volt tanárának akart bizonyítani, mert kamaszkorában így fejezte ki magát, és papír zsebkendőkre írta szerelmes verseit, amit végül elégetett.

A beszélgetésnek nagyon bensőséges hangulata volt, mint egy beavatási rituálé, ahol a diákok találkoznak az alkotóval, megismerik az írás folyamatát, a művek keletkezését. A Kik vagytok ti? című kötetével Háynak az volt a célja, hogy a piedesztálra emelt írók, költők emberibbekké váljanak, közelebb kerüljenek az olvasóhoz, ne élettelen szobrok legyenek a parkokban. A könyv megpróbálja megrepeszteni ezeket a „szobrokat". Persze, a diákok ezzel vitába szálltak, úgy érezték, hogy a könyv le is dönti őket, olyanokká válnak, mint a mai világ instacelebjei. Érthető a reakció, hiszen a könyv azon kevés kísérletek egyike, ami nekimegy a magyar irodalom heroizált és misztifikált figuráinak, esendőnek és hibát hibára halmozó átlagembereknek mutatja be őket, akik csupán csak szebben fejezték ki magukat. Háy elmondta, hogy nem volt célja negatív fényben feltüntetni őket, csupán egy lökést szeretne adni ahhoz, hogy az irodalmi alakokról is „menő” legyen beszélni. Az írók, alkotók élete valójában nem befolyásolja, hogy milyen minőséget alkotnak, csak azt, hogy mit. Ehhez hozzákapcsolta saját ars poeticáját is: az a fontos, hogy őszinte legyen, amit át akar adni, ne akarja megtéveszteni az olvasóit, ehhez persze az életrajznak semmi köze sincs. Háy ezt úgy fogalmazta meg, hogy az író megalkot egy fiktív világot, amibe az olvasó a tapasztalatival belép, és ha ez a kettő összeér, akkor lesz katarzis.  

A diákokat Petőfi Sándor „lerombolt szobra" érdekelte a legjobban. A Petőfi pályaképnek nagyon hangsúlyos elemei a költői szerepek. A diákok ennek a költői szerepvállalásnak a lélektaniságára voltak kíváncsiak. Háy mint író és Háy mint magánember, hogyan lehetséges ez a kettősség:? A költői mimikri és a valós személyiség között kell lennie egy bizonyos fokú distanciának, de a kettő nem távolodhat el annyira egymástól, hiszen neki a közvetlenség és a megszólíthatóság a fontos. Petőfi esetében ez feltehetőleg más volt, hiszen ő ezeket a szerepeket átlényegítette a valóságba. De a diákok nemcsak Petőfi szerepeit, hanem költészetét is megkérdőjelezték. Ez a fajta feszültség Petőfi és a diákok között nem is csoda, hiszen szinte az első önálló irodalmi olvasmányélményük, amit az általános iskolai tananyag egészen nyolcadik végéig nem igazán enged el. Háy ezt a feszültséget nemcsak a könyvében, de a beszélgetés során is meglazította. Ráébresztette a hallgatóságot, hogy Petőfi 18 és 26 éves kora között írta meg az egész életművét. Látjuk felnőni a szinte kamasz gyereket, aki mindent kiad magából. "Képzeljétek el, hogy milyen lenne, ha ti naplótokat, verseiteket olvasgatná mindenki ebből a korszakból…"

Ujlaki Tibornak köszönhetően egy olyan beszélgetés-sorozat jött létre, amely olyasmit adott a gyerekeknek, amitől az irodalom élettel teli fogalommá válik. A kortárs szerzőkkel folytatott párbeszédek összekapcsolták az írót, a szöveget és a diákokat, a gondolataikat, a kérdéseiket, a kétségeiket és a lelkesedésüket. Jó, hogy van egy ilyen kezdeményezés, mert a diákok az iskolai tanulmányaik során leginkább csak elmúlt korok íróiról, költőiről tanulnak, és így olyan, mintha egy panoptikumban járnának, pedig az irodalom most is itt van körülöttük, és az írók éltek és élnek!

A fotókat a szerző készítette.