PRAE.HU: Ha végiggondolod az eddigi életedet, pályádat, melyek azok a pontok, amelyeket határozott fordulópontnak tartasz – akár utólag visszatekintve, akár már abban a pillanatban meghatározó eseményként megélve?

Gyerekként még azt hittem, színésznő leszek, nagyon tetszett az a fajta empátia, amellyel a színészek bele tudnak helyezkedni egy karakterbe. Tetszett az ötlet, hogy karakterfejlődésen mész végig egy filmben, színdarabban. Ez iszonyatosan vonzott. Azután, emlékszem, kamasz koromban hirtelen belém ütött, hogy nagyon nem szeretnék színésznő lenni, iszonyatosan kiszolgáltatottnak éreztem ezt a hivatást, amelyben valaki más mondja meg, mit kell csinálnod a saját testeddel. Ráadásul téged ítélnek meg kívülről, amikor a művészetedet ítélik – mindez 16-17 évesen hirtelen nagyon megijesztett. Ugyanakkor az empátia és karakterformálás továbbra is érdekelt, ezen a vonalon akartam továbbmenni.

Fontos fordulópontként emelném ki, amikor eldöntöttem, hogy a rajzzal, animációval akarok kezdeni valamit. Így mentem animáció előkészítőre, majd animáció szakra, ahol egyre inkább körvonalazódott, hogy kifejezetten a narratíva érdekel, a karakterek lelkivilágához, konfliktusaihoz megfelelő szimbólumok felkutatása, megtalálása. A MOME-s évek alatt tapasztaltam, hogy nagyon sok rettentően ügyes rendező jön ki friss diplomával az egyetemről. Ám akkoriban még, amikor én 19-22 éves voltam, szinte senkiből nem lett valóban rendező, és alig-alig váltak animációs szakemberekké a végzettek. Nagyon féltem tőle, hogy amikor itt befejezem az iskolai pályafutásomat, nem fogom tudni folytatni a szakmát. Ez rémisztő gondolat volt, ezért felvételiztem a Royal College of Artba, Londonba, s ebből fakadóan mentem ki külföldre tanulni. Ez ugyancsak fontos fordulópont, mert ott rájöttem, hogy mennyire fontos számomra a hazai légkör. Az itthoni művészek közti kommunikációt egy pingpongmeccshez tudnám hasonlítani, míg a kintit ennél jóval sterilebbnek éltem meg. A londoni alapvetően nagyon karrierorientált közeg, nem olyan spontán, mint a budapesti. Sok minden egy fajta távolságot redukál emberek közt: hatalmasak a távolságok, nagyon drága, az emberek szétszórva élnek, mindenki arra összpontosít, hogy hogyan érje el a céljait, és nem annyira érdekes maga a közeg, amiben élsz. Minden a munka logikájára működik Londonban.

PRAE.HU: Fontos a számodra ezek szerint, hogy hol élsz, és hol alkotsz?

Nekem nagyon fontos, hol élek. Visszakapcsolva Londonra: ott jöttem rá, mennyire fontos, sőt alapvető az itthoni szakmai közegem ahhoz, hogy alkotni akarjak. Ezzel szemben a kinti reklámipari és más hasonló munkáim szépen lassan fojtogatni kezdtek. Emiatt hazaköltöztem, és a mai napig nagyon fontos túlélési stratégiám, hogy ebben a közösségben működöm. Budapesten lenni nagyon jó, a VIII. kerületet pedig imádom. Előtte a XIII. kerületben laktam, ami szintén sok szempontból remek, de én magam is a kortárs dzsentrifikációban érintett réteghez tartozom, amelyik megtelepedett itt a „nyolcban”. Nagyon szeretem ebben a kerületben, hogy sokféle etnikai hátterű ember él itt, rengeteg a bevándorló, a szegénységben élő, azután vannak a fiatal „művészgyerekek”, akik idejönnek, és elkezdenek itt, a Rákóczi tér környékén tevékenykedni. Ez a mix nekem nagyon serkentő, ráadásul az építészetben is szépen leképeződik mindez a plázától a falusi házig, századfordulós kúriáktól a panelekig – minden itt van egyben.

PRAE.HU: Foglalkozol azzal akár alkotás közben, akár a mű elkészülte után, hogy miként hat a munkád? Számít ez neked? Fontos hatást elérni? Vagy te inkább közölni szeretnél, és nem számít, hogy a nézőben mi zajlik le?

Egy film esetében, azt hiszem, nem is lehet azt mondani, hogy egyáltalán ne számítana a hatás. Minden snittel lényegében manipulálod a nézőt – nem negatív módon, hanem úgy, hogy egy átgondolt folyamatban alakítod, mit fog érezni, gondolni a befogadás során. Nagyon figyelek arra, hogy ha valamit korábban nem tartottak nálam érthetőnek, akkor azt az új filmemben igyekezzek befogadhatóbbá alakítani a film azon aspektusát, miközben a saját szürreális hozzáállásomhoz hű maradok. Azt hiszem, minden művészet esetében fontos gondolnunk arra, hogy kik fogják befogadni az alkotást, különben öncélúvá válna az egész. Persze, van bennem egy jó nagy adag makacsság is, számos műfajba, regiszterbe nem vagyok hajlandó átmenni, amelyeket bár könnyebben visznek, én nem érzem magam komfortosan bennük.

PRAE.HU: El tudod képzelni, hogy a te alkotásaid más nemzetiségű, kultúrájú, hátterű emberekre is hasonlóan hassanak, mint a magyar nézőkre, akikkel közös kultúrából érkezel? Vagy másként megközelítve: az animáció nagyon erőteljesen vizuális, a verbalitást háttérbe szorító nyelve lehet kifejezetten univerzális műfaj?

Nagyon általános hozzáállás az animáció szakon, hogy ha szerzői animációt szeretnél csinálni, akkor olyan munkákat készíts, amiket beválogatnak fesztiválokra. Egy fesztivál pedig másról sem szól, mint hogy külföldi nézők nézik a filmedet. Ettől függetlenül én csináltam olyan animációt is, ami kifejezetten Magyarországról szól, dolgoztam például a Krétakörnek az Oligarchia websorozaton, amely minden epizódban valamilyen más, itthon rezonáló témát járt körül... Tehát foglalkoztam ilyen jellegű projektekkel is, de ami a szerzői animációt illeti, ott elengedhetetlenül jelen van a nemzetközi gondolkodás. Az animáció dialógusmentessége ebben segít, ezzel együtt én leginkább azért mellőzöm a dialógot, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok minden elemibb, zsigeribb módon kifejezhető hanghatással, mozgással, vizuális szimbólumokkal, mint egyetlen mondatban elmondva.

PRAE.HU: A művészeti ágadban mi számít egyértelmű sikernek?

Azt hiszem, mindig, minden élethelyzetben az jelentette a sikert, ami éppen kicsit feszegette a határaimat. MOME-s koromban az, ha egy vizsgafilmemre ötöst kaptam, azt éltem meg a kegnagyobb sikernek. (nevet) Most már persze nem ez jelenti. Semmiképpen nem akarom úgy definiálni a sikert, hogy az egyenlő a Berlinaléval vagy Cannes-nal. Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, például az iskola évek alatt az volt, hogy az iskolatársaim látják-e a filmemet, és mit szólnak hozzá.

PRAE.HU: Ennyire fontos az iskolatársaid véleménye?

Persze! A MOME-n úgy történt a „kipakolás”, hogy az egész szak beült az auditóriumban a sötétbe, és a hallgatók egyenként kiálltak a reflektorfénybe prezentálni a munkáikat. Most már viszont – és ez talán afféle megalománia is – mindig emelni akarod a tétet, tágítani a határokat, kipróbálni: „mi lehet az én legújabb sikerem?”

Azt veszem észre magam körül, hogy az animációs siker definíciója nagyon átalakult, az animációsoknak nem az animáció területén kell sikert aratniuk ahhoz, hogy szó legyen róluk a kulturális fórumokon, hanem a filmes közeg elit porondjain. Erről senki nem beszél, de ez egy jelentős probléma. Ma már akkor számít az, amit csinálsz, ha A-listás fesztiválokon szerepelnek a filmjeid, ami teljesen abszurd. Ha belegondolunk, hogy több ezer filmet adnak be a Berlinaléra, ebből bekerült 24 film, amiből 4 animáció – amiből ráadásul idén kettő is magyar (Buda Flóra Anna Entrópia című filmje és Tóth Lucától a Lidérc úr – a szerk.), ami egészen értelmezhetetlenül nagy szerencse –, ez így egy sokkal nehezebb pálya, mint animációs fesztiválokra bejutni, ott jelen lenni, ott eredményt elérni. Ezek a fesztiválok a médiában jó esetben is csak egy mellékágként vannak kezelve, a mainstreamen kívülre eső dologként. Manapság kezd a filmes fórumokon való megjelenés a siker mércéjévé válni. Egy példa: nemrég voltam egy fesztiválon, ahol az egyik zsűritag kerek perec azt mondta, hogy nézték a filmeket, de a live action darabok közül egyik sem volt az igazi – ezért úgy döntöttek, legyen egy animációé a díj! Teljesen egyértelmű, hogy mindenki úgy gondolja, a kettő nem egyenrangú, nekünk pedig extrán sokat kell tennünk azért, hogy ki tudjunk tűnni animációsként.

PRAE.HU: Ez kifejezetten Magyarországra jellemző, vagy nemzetközi jelenség?

Totálisan nemzetközi.

PRAE.HU: Van vagy volt olyan mestered, akire felnézel, akár szakmán belül, akár azon kívül?

Nagyon sokáig nagyon bizalmatlan voltam a mester-tanítvány kapcsolatokkal. Inkább alkotótársamnak mondanám Lukács Pétert, aki az utóbbi filmjeim hangmestere – vele úgy tudok kommunikálni filmekről és bármi másról is, hogy abba tökéletesen bele tudom engedni magam. Nagyon bízom a véleményében, az őszinteségében, remekül átlátja a folyamatokat.

PRAE.HU: Említetted, hogy a MOME-n végeztél, ráadásul érettségi után egyből indultál ebbe az irányba. Érdekel a véleményed, hogy az animációs szakmában mennyire fontos, szükséges, akár elengedhetetlen az intézményi képzés?

Ez jó kérdés, de nem tudom rá a választ... Az animációnak nagyon sok technikai oldala van, amit egyszerűen tanulni kell. Közben viszont Magyarországon nem olyan strukturált a képzés, mint Dániában vagy Franciaországban, ahol van külön animátor szak 2D-seknek, külön animátor szak 3D-seknek, megint külön a háttereseknek, és így tovább. Merthogy ezek mind külön szakterületek. Mint az SZFE-n, ahol nincs egyetlen „filmes” szak, hanem külön operatőr, rendező, vágó, látványtervező szakok vannak. Ehhez képest itthon az animáció egyetlen cakli-pakli nagy szak.

Visszatérve, van tehát egy technikai oldal, amit mindenféleképpen meg kell tanulni, bár nem hiszem, hogy ezt kizárólag egyetemen lehetne megtenni, el tudom képzelni, hogy valaki például a Kecskeméti Animációs Stúdióban tanulja ki a szakmát. De ha művészeti ágként fogjuk fel az animációt, akkor nagyon fontos a közösség az alkotáshoz. Elengedhetetlen megismerni a többieket, kapcsolatban lenni, kommunikálni egymással munkákról, alkotásmódról, művészetről – egyáltalán: kíváncsinak lenni egymásra. Ehhez kell valamilyen közösség, még ha nem intézményes, hanem autodidakta is.

PRAE.HU: Ki lehet tehát mondani, hogy szerinted a közösség a legfontosabb alappillére, életető közege az alkotásnak – sokkal inkább, mint tanároktól tanulni, vizsgázni, diplomázni?

Nagyon sokat kaptunk a MOME-tól, ez nem vitás. Nem azt mondom tehát ezzel, hogy a tanárok elhanyagolhatók lennének. A külföldre nyitás például nagyon is a MOME-tól jön. Kinyitották nekünk a világot, vittek fesztiválokra, külföldi workshopokat szerveztek, s így belehelyeztek minket ebbe a nemzetközi közegbe. Ennek érezhető az ereje, saját magamon is tapasztalom.

PRAE.HU: Ezek szerint a MOME tisztában van vele, hogy a magyar piac kicsi, és eleve felkészítik a hallgatókat a nemzetközi irányban való gondolkodásra?

Abszolút, és ez óriási segítség. Mindezzel együtt ez nem jelenti azt, hogy ha valakit nem vesznek fel a MOME-ra, akkor nem fog megmaradni az animációs szakmában.

PRAE.HU: Milyen alkotókat tartasz nagyon meghatározónak a kortárs animációs szcénában?

Érdekes, ahogyan a filmfesztiválokon szépen lassan megismerkedünk a többiekkel, a munkáikkal, és fokozatosan egyre jobban képbe kerülünk. Az elmúlt pár év meghatározóan fontos alkotásai voltak a számomra Adrien Merigeau-tól az Old Fangs, Michael Frei Plug and Playe vagy a This Magnificent Cake.

PRAE.HU: És a magyar közönség számára kik fontosak? Kit ismernek a magyarok?

A magyar közönség természetesen ezek közül senkit sem ismer. Csak a szűk animációs szakma. Még egész estés animációk sem jutnak be nagyon Magyarországra, ritkán kerül olyan film moziforgalmazásba, mint például a Persepolis.

PRAE.HU: Alighanem még mindig kiirthatatlan a fejekből itthon, hogy az animáció egyenlő a gyerekfilmmel, nem?

Ha tőlem megkérdezik, mivel foglalkozom, általában azt mondom, hogy rajzfilmeket készítek, mert az animációt összekeverik a reanimációval. Erre viszont az szokott lenni a reakció, hogy biztosan szeretem a gyerekeket... Szóval Magyarországon nem igazán vagyunk benne a köztudatban, de a Berlinalén például kifejezetten megható volt a számomra, hogy mennyi ember állt hosszú-hosszú sorokban, hogy rövidfilmeket nézzen. Külföldön sok helyen teljesen elismert műfaj ez, míg itthon alig-alig van fóruma.

PRAE.HU: Vannak most olyan magyar fiatalok a pályán, akikre, úgy gondolod, figyelni kell?

Igyekszem figyelemmel követni az aktuális pályakezdőket, nagyon izgalmasak és érdekesek a munkáik, de nem szeretnék kiemelni senkit. Sokszor ez történik akár a MOME-n is, hogy lesz egy-két favorit, akikről állandóan szól a fáma, de igazság szerint az lenne az ideális, ha az emberek megnéznék az egész repertoárt, mondjuk, a Kiskakason (Kiskakas Animációs Filmnapok – a szerk).

PRAE.HU: Mi a véleményed az animációs film hazai médiareprezentációjáról?

Általában csak akkor írnak rólad, ha elérsz valamilyen nagyon-nagy sikert külföldön. Egyébként síri csend. Sőt, három év leforgása alatt is volt érezhető változás. Ahhoz képest, amikor Cannes-ba bejutottam három évvel ezelőtt, mostanra jelentősen lecsökkent az újságírói érdeklődés. De ez nem animációspecifikus, hanem, azt hiszem, a kultúra egészére igaz.

PRAE.HU: És gondolod, hogy van olyan ország, amely kifejezetten jól csinálja az animáció marketingjét? Ahol sikeresen tudják beemelni a kultúra fősodrába?

Azt hiszem, Franciaországban és Dániában van ennek kultúrája. El tudom képzelni, hogy máshol is, de ez az a két ország, amellyel van tapasztalatom. No, meg Németországban. Ott a pályázati lehetőségek is sokkal széleskörűbbek, nem véletlen, hogy ma sok sikeres animációs filmesnek van külföldi koproducere.

PRAE.HU: Mik most a céljaid a pályádon? Akár rövidtávon, akár a távoli jövőt tekintve?

Most kezdődött a fesztiválkörút A lidérc úrral, ezt nagyon élvezem, remek érzés találkozni emberekkel, akiket érdekel az animáció. Saját új filmre jelenleg nem vágyom – megcsinálni egy filmet annyira sok energiába, időbe kerül, hogy utána elég hosszan várok, mire újból filmet akarok csinálni. Azután mindig van egy pillanat, amikor hirtelen valami belobban, és megint beindítja a folyamatot. Közben persze mindig dolgozom másnak, vannak futó projektek is.

PRAE.HU: Melyek az elengedhetetlen összetevői a sikernek a pályádon?

Azt hiszem, az animációban az a legfontosabb, hogy nagyon szerteágazó legyen mindaz, amihez értesz, és ami érdekel. Kell hogy legyen egy erősen vizuális, esztétikai érdeklődésed, kiformált attitűdöd, a mozgásra is kell némi rálátás, a zenéhez, hanghoz is értened kell valamennyire, még ha azt nem is te magad csinálod. Egy jól megszerkesztett film rengeteg aspektusból áll, ezeket pedig mind át kell tudnod látni.

PRAE.HU: Mit gondolsz, a hivatalos pályázatok vagy az informális csatornák, az ismeretségek, kapcsolatok a fontosabbak ahhoz, hogy valaki elérje a céljait?

Külföldön éltem és tanultam három évig, ez biztosan előbbre vitt a pályámon. A networkingelés nagyon fontos persze, kommunikálni másokkal a filmekről elengedhetetlen. De ami talán igazán számít, hogy a körülötted levők lássák, mennyi mindent csinálsz, milyen munkamorállal dolgozol. A befektetett energia, kreativitás, idő eredménye megmutatkozik lassanként, és végül ez győzi meg az embereket.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Tóth Lucának az a meglátása, hogy az animációsoknak nem az animáció területén kell sikert aratniuk ahhoz, hogy szó legyen róluk a kulturális fórumokon, hanem a filmes közeg elit porondjain.

Tóth Lucáról itt tájékozódhat a Wikipédián. Magáról a kutatásról itt lehet többet megtudni.