A kiserdőben elszívtuk az első cigarettánkat. Természetesen mindenki megtudta, aki számított. Az iskolában a szidalmazáshoz egy intőt mellékeltek, és megjósolták, ha ezt így folytatjuk, akkor hamarosan meg fogunk halni tüdőrákban és/vagy egyéb szörnyű betegségben nagy kínok között leheljük ki a lelkünket. Új fogalmakat tanultam, mint szívinfarktus és érszűkület. Ezen a szomorú napon anyám a könnyeivel küszködve azt mondta, hogy a tanerők, az iskola és az ő áldozatos nevelése mind csődöt mondott fékezhetetlenül eleven és deviáns magatartásommal szemben. Nem bírja tovább ezt az életet velem, tehát a jövő hónaptól kezdve egy másik iskolába fogok járni. Ez egy sokkal szigorúbb iskola lesz, olyan, ahonnan csak a hét végén lehet hazajönni, ezért hetes iskola a neve.

A kóter

Így nevezték lakói a szocializmus egyik elvarázsolt kastélyát. A Wekerle telepen épült a huszadik század elején, kétszintes, kétszárnyú saroképület. Piszkos külső falain látszott az idő múlása és az elhanyagoltság. A lyukas ereszcsatornáiból kifolyó víz tégláig lemosta a vakolatot, minden ablakán rács, megfakulva, felpattogzott rajta a réges-régi zöld festék. Hatalmas bejárati ajtaján nagy kopott rézkilincs, nehezen engedett a nyomásnak.

Anyámmal beléptünk. A súlyos kapu nagyot dörrent mögöttünk. Hosszú folyosóra kerültünk, spenótzöld olajlábazata itt-ott hiányos, a falakon kagylószerű mélyedésekből vakolat pergett a seszínű szegélykőre. Padlója hideg, kopott, olcsó műkő, az ablakok széleiről több helyen hiányzott a gitt, a ház huzatos. A lármás folyosón hosszú alumíniumszáron fénycsőpárok világítottak nappal is. Rengeteg gyerek nyüzsgött itt, szemükben furcsa részvétet, cinkos mosolyt láttam, aztán elfogott a szorongás és a félelem, mert mindenki egyenruhában volt, még a lányok is.

Az igazgatói iroda elé értünk, ahol két zászlórúdon címeres magyar és szovjet zászló remegett a huzatban. A nagy fehér ajtón belépve az igazgató elvtárs fogadott minket. Irodája falán Lenin-kép, az asztalon gipszből kis Lenin mellszobor, az ablakok ízléstelen nejlonfüggönye előtt vörös kárpitozott székek sorakoztak. Rövid beszélgetés után anyám aláírt valamit, majd indulni akart. Én a búcsúcsók elöl elhúzódva, üveges szemekkel néztem az ablakon kifelé a semmibe. Anyám könnyeivel küszködve halkan becsukta maga mögött az ajtót. Elment.

Az igazgató elvtárs – magas, barna hajú negyvenes, szegényes külsejű férfi – alulról jött ember benyomását keltette. Kezet kellett fogni vele, és valami olyasmit mondott, hogy nagyon örül, és biztos benne, hogy itt nekem jó lesz, aztán még mondott egy pár hülyeséget, de ezeket valahogy törölte az elmém, mert öt perc elteltével sem emlékeztem már arra a sok butaságra, amit összehordott. A szemébe néztem és kinyögtem magamból valami igenlésfélét, közben minden porcikámmal elvágyódtam az irodából. A nevelőtanár felkísért a húsz ágyas fiú hálóterembe. Két hálóterem volt, az egyik az alsó tagozatosoknak, a másik a felsősöknek.

Ilyen boldog az élet a gyereklaktanyában... 

Az épület másik szárnyában a lányoknál ugyanígy. Mindkét részlegnél volt egy-egy éjszakás ügyeletes nevelő szolgálatban. A miénk megmutatta az ágyamat, és kaptam egy rend ruhát, hozzá fekete műbőr Lenin-sapkát. A sapkát akkor kellett feltenni, ha az ember valahogy az utcára került, egyébként az intézmény zárt volt. És mindenki meg volt számozva. A nevelőtanár azt mondta: – „Nálunk mindenkinek van egy száma, tudod, édes fiam? Ez minden ruhadarabba bele van hímezve.” Nekem jutott a 114-es garnitúra. A nevelő végigkísért az épületen, közben beavatott a szigorú házirendbe és a szokásokba. Majd bemutattak az osztálytársaimnak és az orosztanárnak, mert épp az orosz órát találtuk az osztályteremben. Nagyon meglepődtem, mert az orosztanár hasonlított a Nyomorultak filmből ismert Tenargie felügyelőre.

Az első éjszaka alig tudtam elaludni. Tegnap óta minden megváltozott. Itt minden idegen, senki sem kedves, az ódon falak közt olyan érzésem volt, mintha elvarázsolt kastélyban lennék, egyenruhás gyerekek, Lenin-kép, Lenin-szobor, szovjet zászló, orosztanár. Idegennek éreztem magam, akár egy kivert kutya, aki keresi a saját szagát egy menhelyen. Le voltam sújtva. Idegen a 114-es ruhám, az ágyam, cipőm-zoknim – én is idegen test vagyok ebben a hodályban! Azon az első éjszakán elsírtam magam, bele az idegen párnába. Úgy aludtam el, hogy nem akarok itt felkelni. Nehéz elalvás után nehéz álmok következtek.

Az idegen világ lakóit reggel hatkor a tornatanár ébreszti. Korán reggel megismerkedtem a honvágy magnetikus érzésével – minden úgy volt, mintha katonai laktanyában volnánk. Furcsán rossz, keserű érzés: nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel kell nőni, hogy máris vége a gyerekkornak. Akkor éjjel valami eltörött, valamit elhagytam, valami elhagyott. Nem értettem: miért kell nekem itt lenni? Nem értettem, mi az, hogy valaki deviáns. Keménynek éreztem magam, és gyűlöltem az egész világot, amin kijavíthatatlan gigantikus horpadás keletkezett.

Cikk a kóter történetéről

A testnevelő tanár lehajtott minket az alagsori zuhanyozóba. Zuhanyozás közben a nagy gőzben nem láttam jól a két srácot, akik elkezdtek lökdösődni, de a tornatanár észrevette, sípolt, és intett nekik, hogy hagyják abba. Délelőtt egy óraközi szünetben elmentem vécére. Ahogy beléptem, rögtön utánam jöttek ketten. Az egyik, egy magasabb fiú, hátulról megfogta a vállamat, mire én bal kézfejjel visszakézből arcon ütöttem. Megdöbbenve ugrott hátra. A másik, a zömökebb előrelépett, kezét ütésre emelte, én viszont gyorsabb voltam: jobb ököllel gyomron vágtam, úgy, hogy az ütésbe beletoltam a testem tömegét is, ahogy tanultuk. A zömök fiú összegörnyedt, leült a földre, közben káromkodott. Izgatottan kiléptem az ajtón, el akartam felejteni az egészet. Kint álltak meglepődött osztálytársaim, szótlanul utat engedtek maguk között. Lassan bementem az osztályba, leültem a helyemre. A két harcos kedvű fiú becsöngetés után ért az osztályba, leültek ők is, és nem néztek rám. Fogalmam sem volt róla, milyen órán vagyok, csak a verekedés járt a fejemben, egész órán nem hagyott el az izgatottság. Ez a felnőttkor, ezt láttuk a filmeken, ezt láttuk a nagyobb fiúktól, akik megtanítottak verekedni és védekezni. Most hálásan gondoltam rájuk, de féltem is: ezért most kirúgnak, vagy éjszaka majd többen jönnek ellenem. Nincs, hová menekülni, most itt kell lenni, itt kell megvédeni magam, nem segít senki, egyedül vagyok. 

A szünetben különös dolog történt. Körbeültek a vagányabb fiúk, barátságosan érdeklődtek, honnan jöttem, hogy ilyen jól bunyózok, mindent tudni akartak rólam. A két kiütött fiú is odajött, fejüket ingatva mondogatták, hogy egy sötét sikátorban elszaladnának előlem. Oldódott bennem a feszültség. A lányok is lopva adtak egy-egy elismerő pillantást. Felfigyeltem a mellkasomból kiáramló furcsa meleg érzésre, ahogy végigszalad a testemen. Nem kellett sok hozzá, és megértettem: ez volt a tűzkeresztség. Mert ez itt egy igazi csupa nagybetűs közösség, a szülők és tanárok nem tudnak róla semmit. Mindent megoldottunk egymás közt, itt nem volt árulkodás, besúgás. Egy igazi farkasfalkába kerültem, ahol már elsőre, akaratlanul is feltúrtam a csípésrendet.

A kóter. Háromféle lakónak adott „otthont”. Az első csoportba tartoztak a tanárok, nevelők. A második a kis létszámú úgynevezett bejárók csoportja volt: ők csak iskolába jártak ide, tanítás után hazamentek, ahogy minden normális iskolában szokás. A harmadik csoport a bentlakóké: ők az egyenruhások népe, akik csak pénteken ebéd után mehettek haza, szigorúan a megszámozott egyenruhában, akik egyenpizsamában aludtak, akiknek egyenálmaik voltak, s ezekben Tell Vilmossal magyarul beszéltek, és Robinson Crusoe-t nem sajnálták, hanem irigyelték, s odavoltak D’Artagnanért. Akik egy életre meggyűlölték a műbőr fejfedőket és az orosz háborús filmeket.

Szép kilátások... T. Szilágyi Ágnes fotója

Minden pénteken zászlólevonást tartottak. Az igazgatói iroda egyik oldalán a szovjet, másikon a magyar zászló lötyögött, két oszlopban kellett párosával vigyázzállásban várakozni az igazgatóság érkezéséig, majd egy tanuló az „alulról jött emberrel” szembefordulva, tisztelegve elmondta a „jelentést”. Ez szörnyű butaságokból állt, semmi köze nem volt a valósághoz. Első alkalommal én szégyelltem magam helyettük. A „jelentésben” megkülönböztettek jó és rossz gyerekeket. Aki nem kötötte fel az úttörőnyakkendőjét, az rossznak számított, és a sor végére kellett állnia. Itt feldolgozhatatlan csalódás ért, amit máig nem felejtettem el: az igazgatóhelyettes tanárnőből áradt a megvetés, a lenézés a sor végére állított gyerekek iránt. A lenézettség érzése érthetetlen volt számomra: hisz az felnőtt-felnőtt játszma, amit egy gyerek, ha észrevesz, valahogy csak megérti az okát. Felnőtt-gyerek viszonyban azonban elfogadhatatlan a lenézés: a gyereknek ez megsemmisítő érzés. Az okokat keresve arra jutottam, hogy ilyet csak egy igazi bolsevik tesz a gyerekkel. Ez a nő pedig vérbeli bolsevik, aki a gyűlöletével járul hozzá az „intézet munkájához”, míg az „alulról jött ember” a felülről kapott idegesítő butaságaival.
 
Az első hosszú hét után azon a péntek délután gyalog indultam haza a kiserdőn át, mert nem akartam az emberek közt az egyenruhában mutatkozni.