Fent, a bicikliútnál van egy jó korlát, amire fel szoktam állni, mindig ugyanoda, hogy ugyanabból a szögből – give me a fix point – fotózzak, tulajdonképpen lesből. Már alakul egy nagy sorozat, lesz benne hajmosós, nedves takaró alá bújós, popsis, de még puncimutogatós fotó is, megígérhetem. De ezzel mindig az volt a bajom, hogy ahogy Cápa kolléga is sugallja, nem vagyok elég közel. Persze jó lesz ez, mert azt is érezni kell, mikor lehet és mikor érdemes elég közel helyezkedni, valamikor nagyon is jó csendéleteket készíteni róluk, mintha fürdőző madarakról a természetfotósok.

Aztán egyszer csak megjön ez a vidám kompánia. Őket még sosem láttam itt, egyből négyen érkeznek és pontosan tudom, hogy ehhez nem föntről kell asszisztálni, ebben a buliban részt kell venni. Kemény fizikai munkából jönnek, ilyen jó időben hülyék lennének hajléktalanszállón mosdani, ellopják a cuccaikat és a levegő is savanyú, mondják. Teljesen józanok, a hórihorgas bajtársuk is, aki egyetlenként nem vetkőzik neki, így pont úgy fest, mintha ő lenne közülük az egyetlen felnőtt. Zsákjaikból mocskos edzőcipők kerülnek elő, azzal csobbannak a jacuzziba, rutinszerűen mosni kezdik őket. Az öreg egy hatalmas flakon WU2 sampont dob közéjük, miraculum, olvasható az oldalán. Működik is, a cipők egyre fehérednek, ahogy öblítik belőle a szürke habot. Aztán besamponozzák egymás fejét, hátát is, még egy agyonhasznált Gillette is előkerül, tükrük nincs, egymást borotválják. Fürdőrítus. Önfeledten sztorizgatnak, végre van kinek. Ekkor döbbenek rá, hogy bizony rajtam is van ruha, szép kis fotót készíthetnék magunkról odafentről. Akkor legyen még erősebb a kontraszt, eszembe jut, hogy Bécsből hoztam egy doboz szivart, körbe is kínálom. Csak egy szálat fogadnak el, biztos vagyok benne, hogy ezt is csak a rítus miatt, azt adogatják körbe. Csak miután már tisztára áztak, kerül elő a másik flakon.  Meg is fagy a pillanat, ez már nem miraculum, hanem a jól ismert kannás, az a bizonyos alsópolcos, amiért már egyre kevesebben hajolnak le a cébéában, mert gyorsan fogy a magyar.

Az öreg a legszomjasabb fia felé tartja és bár csúszik a vizes kupak, csak megadja magát és varázsütésre, már az első korty előtt mindenki be van baszva. Elszabadul a pokol, szinte aranylövést ér egy korty, hátukra fekszenek és lebegnek, már csak a szivarfüst mocorog a víz felett. Végre megértem, hogy az öregnek nem víziszonya van, hanem ő a napos, a józan úszómester, aki fentről figyeli őket, hogy minden rendben legyen. 

Már rám sem hederítenek, így elköszönök. Azért még felmegyek a korláthoz és készítek egy túl távoli fotót. Este levelet kapok, hogy nincs-e vagány fotóm a Szabadság hídról, mert a velencei építészeti biennálén Magyarország azzal büszkélkedne, minden jó kép aranyat ér. Hogyne lenne, csatolok tizet, és engedek magamnak egy kád forró vizet.