Habár a színlapról kiderül, hogy legalább is az ötlet alapja Karl Ove Knausgård Halál – Harcom 1. című regénye, történet nincs. Szituáció van. A két fiú megérkezik a lakásba, és rendezi a holmit. Olyan mozzanatokat látunk, amelyek teljesen ismerősek. Elég hamar szembesülünk vele, hogy az előttünk lévő túlzsúfolt teret ki fogják pakolni, és mi ezt végig fogjuk nézni. A repetitív mozdulatsorok, amelyek az orrunk előtt zajlanak, nem megrázkódtatás-érzést váltanak ki, hanem ellazítanak, átmozgatnak. A fülünkbe közvetlenül juttatott zörejeken kívül csak improvizált beszédfoszlányokat hallunk. Szabadon futhatnak az asszociációk a fejünkben.

A tér kipakolása hiperreális. Annyiban színházi, hogy olyan dolgot is kivisznek a lakásból, ami nincs a színpadon, tehát takarásból hozzák és takarásba viszik ki az adott tárgyakat, például az apa sportfelszerelését, a teniszütőket.  A vízszintesen lehajtható szekreterből több tucat teniszlabda pattog ki a szobába. Egyértelmű, hogy az apa sportolhatott. A mikroportoknak köszönhetően már akkor halljuk a fiúk hangját, amikor megérkeznek, de még nem látjuk őket. Lassan oldódnak, kávét isznak – savanyú a tej. Mechanikus mozdulataikat az emlékek törik meg. Egy-egy ruhadarab, mely az egyik számára kidobandó rongy, gyűri bele a fekete kukászsákba, a másik számára megakasztó, illatával, tapintásával egy bizonyos emléket felébresztő gondolat. Egy bakancsról egy túra ugrik be, halljuk is fülünkben a hanghatásokat arról a bizonyos kirándulásról.

A két testvér különböző személyiségű. A báty komolyabb, tekintélyt parancsol az öccse számára, közelebbről, mélyebben értette az apját. Érzékeny, jobban ki tudja fejezni az érzéseit, sír. A kisebbik nem tud a helyzettel mit kezdeni, elutasításokban, ruhaösszegyűrésekben törnek a felszínre indulatai. Tart a testvérétől, nem lép oda hozzá, amikor az magába mélyed, és inkább nem hívja ide a barátnőjét segíteni. Lehet persze, hogy úgy gondolja, ez csak kettőjükre tartozik. A gondolattól, hogy beköltözzön a lakásba, heves ellenállásban tör ki. Jó testvérek. Öleléssel búcsúznak.

Minden eszünkbe juthat, akár Proust Madeleine-keksze az Az eltűnt idő nyomában című regényből. Az ember késztetést érez, hogy segítsen, a testében érzi a mozdulatot. Nehéz végignézni, hogy mások dolgoznak, mi meg nem vehetünk benne tevőlegesen részt. Még akkor is, ha ez egy mentális munka. Kívül vagyunk, illetve hát bent ülünk a lakásban. Együtt lélegzünk velük. Fokozatosan kiürül a tér. A folyamatot látjuk. (Ellenpólusként említhető Szabó István Távoli dal című rendezése a Vígszínházban, melyben egy éles hatáskeltő eszközként szembesítik a nézőket a túlzsúfolt lakás után az üres szobával, szintén a gyász képeként.) A testvérek alig néhány tárgyat hagynak ott, köztük egy modellhajót. Ahhoz a tárgyhoz valahogy nem tudnak hozzányúlni. Egy gyerekkori emlékfoszlány során gyerekkori énjük, két kisfiú jön a színpadra, diafilmet néznek.

A cím, a Tisztasági festés, a záróakkordra utal. Konkrét jelentésében, talán már egy következő alkalommal, a két fiú újból a helyszínre érkezik, és tisztasági festést eszközöl a (díszlet) falakon. Ezzel a szép és megtisztító gesztussal a gyászmunka egy nagyon fontos állomásához érnek. A múltjukból lezárnak egy szeletet és az újrakezdés, a folytatás lehetősége jelenik meg számukra. Eladják? Megtartják? Még talán maguk sem tudják.

Fontos a műfaji megjelölés: rituálé. A pakolásból adódó ismétlődések, az ellazító hatás a meditáció érzetét kelti. Talán még pontosabb a szertartás megjelölés. A két fiú gyászmunkáját látjuk, akik szoros kapcsolatban voltak gyermekkorban az apjukkal, azonban távolabbra kerültek tőle. Felnőttként élik az életüket, nagyon megrázta őket apjuk halála. Nem szívesen jöttek gyermekkoruk otthonába, hogy felszámolják, de nem tudnak kitérni előle. A karakterek egyéni élethelyzete a nézők számára szertartásként értelmeződik. A konkrét mozzanatok egy adott cselekvéssort tesznek ki, amelyet a megtisztító festés zár le. Önmagában kerek egész. A létezés örök emberi dimenziói felé nyílik távlat.

STEREO AKT: Tisztasági Festés
Hangjáték-Rituálé
Szereplők: Göndör László, Szász Dániel
Hangjáték-közreműködők: Dániel András, Koblicska Lőte, Artner Igor Olivér, Molnár André Luk
További közreműködők: Hajdu Zsigmond, Solti Márk
Zene, hangdesign: Bartha Márk
Látványtervező: Fekete Anna
Dramaturg: Kautzky-Dallos Máté
Konzulens: Téri Gáspár
Produkciós asszisztens: Tési Dóra
Asszisztens gyakornok: Czvetkó Fruzsina, Baricz Xénia
Technikai vezető: Jankó Mátyás
Koncepció: Bartha Márk - Boross Martin - Thury Gábor
Producer: Mayer Dániel
Rendező: Boross Martin
Bemutató: 2019. január 24.
Trafó Kortárs Művészetek Háza
Fotók: Bartha Máté