Révész Emesét eddig művészettörténészként ismerhettük, ez az első gyerekeknek írt könyve. Az, hogy ez egy diszlexiás kisfiúról szól, nem véletlen, legfőbb ihletője ugyanis diszlexiás kisfia volt – azaz nemcsak ihletője, hanem kritikusa is, aki minden részt meghallgatott, jóváhagyott, s ha kellett, javított. Emese azzal a szándékkal írta ki magából tapasztalatait, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek megtudják, mások is vannak így ezzel, illetve hogy szüleik is tudatosítsák, gyerekük sorsa nincs megpecsételve, így is lehet belőle „valaki”. A könyvben hírességeket is felhoz példaként, rámutatva, hogy diszlexiával élő emberből is lehet sikeres ember. Ilyen például Einstein, Leonardo da Vinci, Napóleon, Agatha Christie, Bill Gates, Jennifer Aniston és Cher.

Elvégre, mint azt ahogyan Gyarmathy Évától megtudtuk, a diszlexia nem tanulási, hanem inkább tanítási zavar. Az ilyen gyerekek másképpen gondolkodnak, máshogy érnek, és emiatt értelemszerűen másképpen kell őket tanítani. Ha túl korán kezdjük olvasni/írni tanítani őket, zavar lép fel az idegrendszerben. Az egész probléma gyökere az, hogy nem látják a kis különbségeket az egyes betűk között, s így nem alakul ki egy biztos szókép a fejükben. Ez azonban a zenére is kiterjedhet, ami abban mutatkozik meg, hogy nem hallják ki a különböző hangokat.

Az ember agyában először a részképességek fejlődnek ki, s később ezek között keletkeznek kötések. A diszlexiásoknak ebben kell segíteni, hogy ezek a kötések kialakuljanak. Ez azonban figyelmet, türelmet, speciális oktatást igényel. Ezért van az, hogy a hagyományos tanítási módszerekkel nehezen tanulnak meg írni és olvasni. A diktálás például a diszlexia melegágya – ugyanis ha a gyerek egyszer rosszul írja le a szót, rögzülhet az a forma, amit aztán nagyon nehéz felülírni az agyában.

Emese szerint kár, hogy Magyarországon nem működik Summerhilli Szabad Iskola, ami lehetővé tenné a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek, hogy a saját tempójukban haladjanak. Ő személy szerint azt érzi, hogy az oktatás próbálja belepréselni a fiát egy kis dobozba, ahonnan neki folyton kilóg a füle vagy a lába, és emiatt állandóan azzal kell szembesülnie, hogy nem elég jó, nem felel meg a „normának”.

A Simi és a rendetlen betűk elsősorban a családokhoz szól, kézikönyvet nyújtva szülőnek a gyerekéhez. A könyvben Simi szülei megértőek, türelmesek, és valahogy mindig tudják, mit kell mondani. Ez természetesen idilli, de ez lenne a követendő példa. Az iskolai történések azonban elég életszerűek: ott vannak a csúfolódó osztálytársak és Beus néni, a napközis tanár, aki folyamatosan frusztrálja a kisfiút, különféle büntetéseket ró ki rá, és butának nevezi. Teljesen érthető, hogy Simi így nem akar iskolába menni. A könyvben egy tanítási év alatt nevén nevezik a problémát, ami Éva szerint igazából szinte lehetetlen. Több év kell, míg biztosan megállapítható, sőt enyhébb esetekben egyáltalán észrevehető a diszlexia – előfordul, hogy csak középiskolában derül rá fény. Bár a legtöbbször már elég korán vannak erre utaló jelek: a gyerek mozgásfejlődéséből kimarad a kúszás; később, mikor már járni tud, folyton összeakadnak a lábai; későn kezd el beszélni; rajzolásnál valahogy nem úgy állnak össze a vonalak, ahogyan ő azt szeretné; nem fejlett a finommotorikája; csúnya a kézírása; keveri a jobb és a bal oldalt; nem megy a cipőfűzés; nehezen tanul idegen nyelveket. A sor igazából bármeddig folytatható, ezek a jelek ugyanis egyénenként különböznek.

Éva elmondta, hogy a gyerekeknek először a testen kell megtanulniuk az irányokat, „újrahuzalozva” ezzel az idegrendszert. Ebben segítenek a különböző ujjgyakorlatok, kézmozgások, illetve a testmozgás. Az említett részképességek pedig sok zenehallgatással, egyensúlygyakorlattal, manuális tevékenységgel, mint a rajz és gyöngyfűzés, fejleszthetők. Az agy ugyanis ugyanúgy edzhető, mint testünk bármelyik más izma, de kulcsfontosságú a folyamatos foglalkoztatás. S ha a gyerek edzi az agyát, egyre jobban teljesít majd, ami által sikerélménye lesz, és motivált marad.

Miután Simi megkapja a hivatalos papírt arról, hogy diszlexiás, hetente két alkalommal fejlesztésre jár, és a sok kudarc után végre sikerélménye van. Így szereti meg az írást és az olvasást: „Zsófi nénivel minden foglalkozást azzal kezdtek, hogy a falra akasztott nagy papírokra fekvő nyolcast írtak. Aztán homokba, lisztbe rajzolták a betűket, nagyobb méretben rajzolva újra és újra a nehezebb íveket, mint az « S » vagy az « R »,később pedig a pauszpapírra írt, kiszínezett betűket kiragasztották a terem ablakára. Ahogy tavaszodott, úgy szaporodtak szépen-lassan az ablak üvegén a színes betűk. Simi lassan mindegyiket megszokta és megszerette, idővel mesét is költöttek róluk.”

Bár a könyv elsősorban a diszlexiáról szól, én minden kisiskolásnak ajánlom – egyrészt azért, mert Simi története elejét veheti az osztályon belüli csúfolódásnak, másrészt pedig azért, mert a gyerekeknek, akik bármilyen beilleszkedési, önértékelési vagy tanulási nehézséggel küzdenek, reményt nyújthat. Simi először kilátástalannak képzeli a helyzetét, kellő elszántsággal és gyakorlással mégis le tudja győzni az akadályokat. Nemcsak hogy felzárkózik a többiekhez, de még le is pipálja őket. Miután kiderül, hogy könnyen megjegyzi a verseket, indul a körzeti szavalóversenyen, amit játszi könnyedséggel meg is nyer. Szüleitől jutalomképpen egy kis fényképezőgépet kap, amit mindenhová magával visz, s a könyv utolsó mondata arra utal, hogy felnőttkorára kiemelkedő fotós válik belőle.

A könyv egyébként „hagyományos” mesekönyvként is megállja a helyét: egy izgatott iskolakezdő kisfiúról szól, aki legújabb barátjával, Gáspárral nyomozni kezd egy osztálytársuk után, aki bár benne van a névsorban, még sosem mutatkozott. El is nevezik a nyomozásukat Bálint-tervnek, ami abból áll, hogy biciklivel róják a várost, és keresik a „Naszályi” nevet a feljárók csengői mellett. A történet végére Simi természetesen megtalálja Bálintot, aki velük szemben lakik, és azért lett magántanuló, mert sakkbajnokként sokat utazik. A három fiú összebarátkozik: Bálint megtanítja őket sakkozni, Gáspár megosztja velük a dinoszauruszait, Simi pedig megörökíti az együtt töltött pillanatokat a fényképezőgépével.

A mesekönyvben a szöveg mellett nagy hangsúlyt kap a képi ábrázolás is. Kezdjük rögtön a borítóval, amit ha figyelmesen megnézünk, észrevehetjük, hogy Simi diszlexiás. A cím természetesen eleve árulkodó, főleg a fordított „D” betű miatt, de Simi cipőfűzője sincs bekötve, ami szintén erre utal – a könyvben aztán kiderül, hogy az irányok keverése miatt nem képes bekötni, és anyukája úgy dönt, inkább tépőzáras cipőt vesznek. Simi körül pedig egy csomó papír fekszik, különböző rajzokkal és rossz helyesírású szövegekkel, illetve a történetre előreutalva van itt még legó, képregény, egy rajz a betűket összekavaró Kavarék Szellemről, aztán repülő, sakkbábu és fényképezőgép. Metzing Eszter a belső borítóra a mindenki által jól ismert betűtésztás paradicsomlevest rajzolta, amitől Siminek görcsbe rándul a gyomra. Továbblapozva megjelenik az osztályterem Simi osztálytársaival és tanáraival, az iskolaudvar, a gyengélkedő, a régiségkereskedő, illetve Simi és Bálint szobája. A képek aprólékosan kimunkáltak, azokat nézegetve el lehet veszni a részletekben, mint ahogyan a diszlexiás gyerekek teszik ezt olyan gyakran.

Mindent összevetve a Simi és a rendetlen betűk valóban hiánypótló kötet. Szerintem nem hiányozhat egyetlen iskolakezdő könyvespolcáról sem.

Fotók: Pagony Kiadó