A tárlat célkitűzése, hogy egy olyan klasszikus műfajon keresztül, mint a tájkép, megvizsgálja a 21. századi ember és a természet kapcsolatát, rávilágítva annak problematikusságára. Ma már lehetetlen gondolkodásunk fókuszába helyezni a tájat úgy, hogy az emberi jelenléttel vagy annak hiányával ne kelljen számot vetnünk. A kiállítás arra törekszik, hogy a kortárs magyar tájképet minél több oldalról megvizsgálja. Ez többé-kevésbé sikerül is.

A Tájak/Távlatok kiállításon szembesülünk az emberi kéz természeten hagyott nyomainak eltüntethetetlenségével, ugyanakkor a koncepció által megfogalmazott erős gondolati sokszínűség nem igazán érhető tetten. A kiállított kortársak között találunk idősebb és fiatal alkotókat is, találkozhatunk érdekes kérdésfelvetésekkel, de ez ma már kevés ahhoz, hogy valóban mellbevágó találkozást jelentsen az ember és a természet kapcsolatának végzetes asszimetriájával.

A kiállítás kurátorai, Somosi Rita és Szarka Klára nehéz feladatot vállaltak magukra, hiszen manapság korántsem egyszerű újat mondani a tájról és a tájképekről. A fogalom maga vizsgálat tárgyává válik, láthatunk példát hagyományos tájképre és egészen személyes, fiktív, vagy belső tájképre is. Ennek ellenére az ember némiképp magára marad a kiállításon, nem kap megfelelő térképet az egymás mellé helyezett tájak értelmezéséhez. Van néhány körülhatárolható kérdéskör, amely több művész munkájában is visszatér, ennek ellenére a tárlat rendezői nem éltek az ebben rejlő lehetőséggel. A képek elrendezése nem mutat irányt a látogató számára, pedig érdekesebb volna, ha a tárlat tematikusan vezetne végig a kiállított műveken, nemcsak felvillantva, hanem kibontva egy-egy gondolatot.

Az egyik ilyen az ember utáni táj, mely megfosztva ártatlanságától, a civilizációs tevékenység nyomát viseli magán. A különféle építmények, romok, a környezetszennyezés következményei még az ember távollétében is kizárólag róla szólnak, a terület birtokbavételét mutatják. Erre találunk példát Deim Balázs Ablakok című sorozatában, ahol régi katonai erődítmények ablakait látjuk. A természet visszaveszi az uralmat az épített környezet felett, ám kitörölhetetlen az emberi tényező. A romos, kísérteties épületek már nem alkalmasak arra, hogy újra megvesse bennük lábát a civilizáció, de nem tudnak illeszkedni az őket körülvevő természetes erdőhöz sem.

Szalai Eszter Mesterséges természet című munkájában is visszaköszön a misztikus elhagyatottság: ember alkotta ösvények, készítőik nélkül.

Vasali Katalin és Nagy Izabella képei is a táj és az ember építette környezetre fókuszálnak, olykor brutális, természetes környezetbe nem illő tömegek megmutatásával.

Izgalmas alkotás Kállai Márton munkája is, állatnak tűnő lámpások világítanak a lombok mögül, emlékeztetve a folyamatos emberi munkálkodására, hogy a természetest mesterségessé tegye.

A tárgyak és az épített környezet abszurditására reflektálnak Molnár Zoltán és Varga Tamás fotói, amelyeken a kietlenség, elhagyatottság érzését sugalló romokat és tárgyakat látunk. A Turkey Demre című fotón a fürdőszobai enteriőr hat különösen szokatlanul a dimbes-dombos táj előtt, míg a Pole 2013 című képen zászlókat látunk olyan lakatlan, sarkköri környezetben, ahol ezek a tárgyak a teljes idegenség érzését keltik.

Gyakori téma még a táj személyességére, a szubjektív élményekre, emlékekre való reflektálás is. Bán András Kärnten címmel három végtelenített videóinstallációt állított ki. A gyermekkori buszutazást felidéző mozgóképek a táj monotóniájára és megszokottságára mutatnak rá.

Balogh Viktória Kert című könyvének középpontja a kert, a természetes és a mesterséges táj határmezsgyéje. Az ember beleavatkozik a természet működésébe, ültet és rendez, mégis a természethez való közelség vágya motiválja. Az otthoni táj több alkotónál is visszatér, gyermekkori nyarak helyszíneként, vagy akár az ősök megismerését kínáló helyszínként.

További példák a szubjektív tájszemléletre Dora Kontha munkái is, kietlen, manipulált tájai a Land of volcanoes címet kapták. De ott van Vedres Ági Belső táj sorozata, és ide sorolhatjuk Fejér János és Liszkay Lilla Térgépét is, amely az épített környezet és emberi kreativitás rétegeit tömöríti össze egy személyes megközelítésen keresztül.

Ironikus színfolt Szilágyi Lenke Tájzarándokok sorozata, ahol a szép táj mint luxuscikk jelenik meg, a természetre már csak egy fotó díszleteként van szükség.

A hagyományos tájképi zsánert hívja elő többek között Bartis Attila Természetes színpad sorozata. A táj itt olyan, akár egy díszlet, viszont megjelenik az ember is, aki talán épp azon gondolkodik, hogy mivé lett lábai alatt a világ, megidézve Caspar David Friedrich ködtenger felett álló vándorát. A látogatónak támadhat olyan érzése, hogy Bartis Attila munkái méretükből adódóan kiemelten fontosak. Valójában azonban a koncepció mentén haladva nem tehető reláció a munkák közé, bajos volna egy – egyébként romantikus tájfelfogással dolgozó – sorozatot a többi kiállított mű fölé helyezni.

A kiállításon látjuk az építő, pusztulni hagyó és tettein merengő embert is, a megépített környezetet és nyomait, emlékeket, személyességet és objektivitást is. A kiválogatott munkák valóban sokfélék és gondolatébresztők, de hiányzik az összeköttetés a téma egyes szegmensei között. Vannak munkák, melyekhez részletes és átgondolt kísérőszöveg tartozik, ám vannak olyanok is, ahol az alkotó és a cím feltüntetésén túl semmi sem segíti a megértést.

A tárlaton a látogató a passzív néző szerepébe kényszerül, csupán egyetlen alkotás, Pátkai Rozina hangtérképe kívánja meg a befogadó aktivitását.

A Tájak/Távlatok kiállítás célkitűzése tehát nem elég átgondolt: válogatást kíván nyújtani egy olyan műfaj kortárs alkotásaiból, amelyről sok helyen, sokszor és sokat beszéltek már. Ahhoz, hogy a tárlat igazán formabontó legyen, határozottabb irányra lenne szükség, olyan csapásvonalra, amely a külön-külön nagyon is jelenlévő markáns műveket egybefogja. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Budapest FotóFesztivál szélesebb közönséget céloz meg, így a téma kiválasztásánál fontos szempont lehetett, hogy mind a néző, mind az alkotó könnyen azonosulni és kapcsolódni tudjon hozzá. Ám a látogató nem távozik sem gyomorgörccsel, sem euforikusan, nem igazán lát olyasmit, amit eddig ne látott volna. Nem szembesül a nyomában járó valódi pusztulással; a környezetszennyezés és klímaváltozás ma már nem kihagyható terület, mégsem találkozunk többel, mint néhány utalással. Ennek ellenére érdemes megnézni, hogyan gondolkodunk ma ember és táj kapcsolatáról, hagyományos és szubjektív tájélményekről.

Fotók: ©Kocsány Kornél/BPF

A Tájak/Távlatok - Kortárs magyar tájkép című kiállítás 2019. május 19-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban (1037 Budapest, Kiscelli u. 108.)