Életrajzának tanulmányozása során világossá válik, hogy ha nem is lehet akárkiből Da Vinci, mindig fejleszthetjük az olyan tulajdonságainkat, mint a kíváncsiság, az elemzésre való hajlam, a minden részletre kiterjedő figyelem, egy probléma feltárása – egyszóval a gondolkodásunk módszereit. Leonardo, csak hogy néhány területet említsünk, járatos volt az anatómiában, mérnöki tudományokban, zenében, fizikában. Jegyzetfüzeteinek sokaságát feldolgozva Isaacson betekintést enged a zseni gondolkodásmódjába, műve nyomán megelevenednek előttünk a nagy reneszánsz elme „működésének” titkai, finom árnyalatai.

Falcsik Marival, a sokrétű, terjedelmes könyv fordítójával beszélgettünk.

PRAE.HU: Egy 714 oldalas könyvről van szó, hatalmas munka lehetett lefordítani. Hosszú időn át a mindennapjaid része volt. Mesélj arról, hogyan teltek napjaid fordítás közben. Ilyenkor az ember kívül tud maradni a koron, amivel foglalkozik? Netán egy kicsit „reneszánsz emberré” válik maga is, és más módon kezdi látni környezetét?

Nemcsak a napjaimat töltötte ki ez a munka: erre az egészre nyolc hónapom volt, szó szerint éjjel-nappal dolgoztam vele. Először az adatokat, tényeket kellett ellenőrizni, ahol szükséges volt, aktualizálni-korrigálni, majd az idézetek már meglevő fordításszövegeit megnézni, megfelelnek-e, aktuálisak-e még mindig. Vagy húsz kötet feküdt állandóan a kezem ügyében, a netes elérhetésben meg minden föllelhető forrás és szakszöveg, cikkek, elemzések, animációs bemutatások, régi vaskos kötetek digitalizálva, gyűjtemények honlapjai, stb., olasz, francia, angol, német, latin nyelven, amire csak szükség volt. Szerencsére idegen nyelvű digitalizált anyag bőven áll rendelkezésünkre – sajnos nem így a magyar. De ez az egész hatalmas utazás csodálatos kaland volt a mérhetetlen Leonardo-birodalomban és irodalomban, és nagyon építő elmerülés a rengeteg kapcsolódó szakanyag óceánjában. Annyiban valóban „reneszánsz emberré” váltam, hogy egyszerre vagy harminc szaktémában kellett benne lennem.

PRAE.HU: A fordításban a nyelv minden. Egy szófordulat megváltoztathatja az egész bekezdés értelmét, sok múlik a finomságokon. Maradéktalanul átadható-e a szerző mondandója? A fordítót tekinthetjük-e a könyv második szerzőjének?

Nem tekinthetjük. Főleg, ami a megfogalmazás módját és a személyes mondandót illeti, alázatos követője a könyv szerzőjének, szócső, csatorna, amin a lehető legpontosabban és legszebben kell átforduljon más nyelvre az eredeti szöveg. Ami a finomságokat illeti, abban végképp alázatosan szolgálja az eredetit: azt kell átadnia a maga nyelvén, amit az író adni akar, abban a nyelvi megszólaltatásban, ami ezekben a részletekben rejlik. Viszont óriási a különbség a tényirodalmi és a szépirodalmi fordítás között – most beszéljünk csak az előbbiről. Az ilyen tényözönben a szerző mondandóján túl van a fordítónak egy másik felelőssége is: minden adatnak, minden elhangzó faktumnak a legutolsó ismereteink szerint kell helytállónak lennie. A fordítónak nem joga, hanem kötelessége ennek megfelelni: aktualizálnia kell, javítani akár, a bármi okból nem helytálló adat- vagy tényanyagot. Hiszen az ismeretterjesztésben az eredeti könyv szerzője is csak az ismeretek közvetítője, így, mint ő is, a fordító is elsősorban magáért az ismeretanyagért felelős.

PRAE.HU: A kötetben sokszor előforduló kulcsszó a megfigyelés. Leonardo a műtermében vezette „műhelyfüzeteit”, és mindenhova magával vitt egy kisebbet is, hogy bármikor bármit följegyezhessen - ezek e könyv alapjai. Egyikbe beírta, hogy meg kell tudnia, hogyan működik a krokodil állkapcsa. Mérhetetlen kíváncsisága lehet-e példa? Mit tanulhat a fordító a Mestertől?

Leonardo esetében nem a mestermunka titkait, hanem attitűdöket. Elsősorban bátorságot, eredetiséget. És nemcsak a fordító, hanem minden alkotó és gondolkodó ember, aki olvassa a könyvet. Emellett több más fontos megközelítést is: az alaposságot, az örökké elevenen tartott kérdőjelet, a tények, felfedezések, akár saját vélekedések pontos rögzítését, illetve, ha hibásnak bizonyulnak, megalkuvás nélküli korrekciójukat. Azaz, ha tömören akarom megfogalmazni, a nyitott gondolkodást és az örök tanulást.

PRAE.HU: Mit mond el ez a könyv Leonardóról, amit eddig nem tudtunk?

Először is: nagyon-nagyon sok mindent nem tudtunk, nem tudhattunk eddig. A könyv megpróbálja mindazt elmondani, ami az idők során, a közelmúltban tárult fel, a régebben kiadott Leonardo-könyvek óta. Korunk technikai vívmányai szuperszonikusra gyorsították föl a műtárgyak konkrét fizikai analízisének fejlődését. Ilyen például a festmények, rajzok eddig láthatatlan rétegeinek föltárása a legújabb képalkotó eszközök által, melyekből így nemcsak az orvostudomány, hanem a művészettörténet is profitál. Az elmúlt évtizedekben ez a színtér izgalmasabbá vált, mint a kriminológia, pl. a hitelesítés folyamata roppant izgalmas kaland lett.

Másodszor: Isaacson mélyen beavat Leonardo gondolkodásmódjába, a zseniális szellem működésébe, módszereibe, eszközeibe, még a téves gondolati megközelítéseibe is, amilyenné pl. olykor a mester által kultivált analógia módszere vált. És mivel a kötet alapjául szolgáló jegyzetfüzetekben elsősorban ez az élénken kíváncsi, a maga egyedi módján gondolkodó eredeti elme van jelen, az az olvasó, aki netán magánéleti intimitásokat vár, afféle „Leonardo papucsban” jellegű portrét, csalódni fog ebben a könyvben.

PRAE.HU: A víz. Leonardót egész életén át foglalkoztatta. Több ezer rajzot készített róla. Tudom, neked is fontos ez az elem, új versköteted borítóján is vízparton sétáló nőalak látható. Mit jelent Leonardónak a víz? És mit jelent neked?

Leonardo számára a legcsodálatraméltóbb elem volt, fizikája, mechanikája, mozgása, természete, kihasználhatósága, még öntörvényű, pusztító jellege is. Számomra nyilván nem kutatási terület. Személyesen az elem békésebbik arcát szeretem, benne lenni, ahogy körülvesz, fönntart – költőként a magában hordozott élet- és időszimbólum hat rám alapvetően, és az az utolérhetetlenül gazdag, kimeríthetetlen vizuális csoda, ami a víz által földünkön jelen van. Leonardo festményein-rajzain is gyakran jelenik meg szimbolikus jelentéstöbblettel, ha pl. az ábrázolt víz a krisztusi teljes tisztaságot vagy a lét transzcendens vetületeit hivatott megjeleníteni.

Royal Collection (Windsor, Royal Collection Trust), RCIN 912660 verso (1510-12, Amboise): víztanulmányok, a fölső az akadályoztatott víz fodrozódását ábrázolja, az alsó a vízgyűjtőmedencébe zuhogó vízfolyás okozta fodrozódást és örvénylést, alattuk a magyarázó jegyzetek

PRAE.HU: A legtöbb ember fantáziája a gyerekkorral háttérbe szorul. Szégyellünk a képzeletbeli barátainkkal beszélgetni, nem valljuk be, hogy néha még benézünk az ágy alá, nincs-e ott a rém. Leonardo egyik titka a könyv szerint gyermeki lényének megtartása volt. Ezt a szerző sokszor hangsúlyozza, és a könyv végén erre biztatja olvasóit is. Szerinted Isaacson az ilyen kiemelésekkel jó helyre tette a súlypontokat?

Isaacson remekül súlypontoz, kellően összetetten, és fontos, plasztikus vonásokat emelve ki a maga Leonardo-portréján. Oda tette a súlypontokat, ahová az ő mondandója megkívánta, és egyes szempontjai bemutatásakor megadta ezek mögött a kellő mélységet, amivel óriási léptékben gazdagítja Leonardo-képünket. Egy művészettörténeti könyv természetesen másképp súlyoz – Leonardo személyiségét és gondolkodásmódját illetően azonban szerintem alapvető szükség volt egy effajta monográfiára.

PRAE.HU: Leonardo az, aki, rangját nem lehet elvitatni tőle. Mégis, mintha kicsit elpazarolta volna az adottságait. Hadmérnök akart lenni, de szerkezeteit soha senki nem használta hadászati célokra. Parádék jelmezeit és gépezeteit tervezte, amik az ünnepségek végeztével örökre eltűntek. Ezt az időt mással is tölthette volna. Persze mindenből tanult: boncolások, földtani mérések stb. De azért bennem ott motoszkál a kérdés, mennyivel adott volna többet az utókornak, ha egész életét annak szenteli, amiben a legjobb volt, a festésnek? Van egyáltalán joga az utókornak rangsorolni a múlt egyik legnagyobb mestere munkásságának egyes elemeit?

Leonardo megelőzte a korát, és ebben utolérhetetlenül zseniális igazán.

Nem elpazarolta magát, hanem a jövőnek dolgozott. Nem „fölösleges” dolgokat csinált, hanem nem koncentrált az ezekkel építendő tudós karrierre, nem publikálta szélesebb körben őket: nem az érdekelte, hanem a probléma, aminek megoldásával nemegyszer több száz évvel jár az ugyanazt újra felfedező, már nyilvánosan is meg- és elismert kutatók előtt. Akkora lépéseket tett, hogy ötletei teljes kifejtése és megvalósítása nem fért bele sem a saját korába, sem az egy embernyi kiszabott létidőbe. Évszázadok kellettek egyes ilyen lépései megértéséhez. Hadi eszközei zöme használható, csak nem tudták még megépíteni. Városfejlesztési terveinek jelentőségét a fejedelmek föl se fogták, nemhogy meg akarták volna valósítani, miközben elkerülhettek volna általuk néhány pusztító tömegjárványt.

Számtalan zseniális, idő- és pénzspóroló, tömegtermelésre is alkalmazható gép, munkaszervezési ötlet és apró eszköz terve mellett óriási tudományos eredményei voltak, most csak a legnagyobbakat kiemelve, pl. a súrlódás összetevőit ő állapította meg először helyesen, valamint a szívbillentyű működését ő értette meg és mutatta be csodálatos grafikáival először világosan – nézzünk csak utána, mikor lett ezekből tudományos tény!

PRAE.HU: Leonardo jóképű, hiú férfi volt. Szerette a szép és feltűnő ruhákat, fiatal pártfogoltját, Salait is elhalmozta drága holmikkal. Őt látva felvillan a remény, hogy attól, hogy valaki művész, még lehet jólöltözött, élhet kissé hedonistán, nem kell mindenáron nélkülöznie, jóléte nem megy a teljesítménye, sem az elfogadottsága rovására. Mit gondolsz erről?

Korántsem volt gazdag ember, sokkal inkább szerette élvezni az életét, mintsem vagyont gyarapítani. Talán ő az leginkább, aki, hogy szóviccel éljek, a „szép testben szép lélek” reneszánsz elvét megtestesítheti számunkra. Azonban esetében az élénkszínű puha kelmék, a nagy háztartás (mindig tucatszám tartott el embereket), a finom falat vagy a gyönyörű tárgyak esztétikai élvezete épp fordított arányban áll a vagyonossággal. Nem gyűjtötte a pénzt, hanem használta. És sokaknál sokkal kevesebbet. Ha valami, a ma művészének ez a fajta „kellemes” lét, az élet szépségének élvezete lehet ismét felélesztendő példa: valóban hiányzik korunkból a szőlőskertjében szép ruhájában ülő, a csodás tájba belemerülő s közben valami jót falatozgató, finom bort kortyoló művész – na de nem is a reneszánszban élünk.

PRAE.HU: Kereste volna a főméltóságok kegyeit? Nem vitás, hogy kiemelkedő finomsággal festett, és tanulmányai évszázadokkal előzik meg korát. De mégis, vajon befolyásos pártfogóinak mekkora szerepe volt a sikerében? Szabadgondolkodó létére mennyire hódolt be a hatalomnak?

Semennyire. Alakja az idővel mind pontosabban kirajzolódva csak egyre hatalmasabb. Saját korában tehetsége révén lehetett a legelismertebb (a zsenit még a maga kora is fölismeri), azonban korántsem volt a legsikeresebb. Ez máig létező képlet. Hogy a hatalommal való viszonyát megértsük, helyezkedjünk csak vissza az ő korába, ami, tudom, a kultúrtörténeti ismeretek mai rohamos kopásával mind nehezebb. Gazdag vagy hatalmas pártfogót keresni akkor – ez nem más, mint ma állásért folyamodni valamely kapitalista „fejedelmi udvarhoz”, azaz vagyonos cégnél pályázni munkára. És Leonardo ebben nem volt különösebben sikeres. Azért indult meg szülővárosából, Firenzéből, mert már a Mediciektől nem kapta meg azt a pozíciót, amit a társai. És ahol megkapta, ott sem érdekelte különösebben az elvárás: ahová elszegődött, ott próbált megfelelni, de leginkább azzal foglalkozott, ami valóban érdekelte. Csak élete végén kapta meg a francia királytól azt az – akkori értelemben véve – állást, ami minden alkotóművész és szabadgondolkodó vágya. Lakhely – nem is akármilyen, egy udvarház, kerttel –, rendes fizetés, és a feladat: tegyen, amihez csak kedve van.

Nekem Leonardo épp azért a hősöm, mert hiányzott belőle a kor társadalmi hierarchiájához való alkalmazkodás. Ebben benne van az alkalmatlanság a karrierépítésre, az anyagi vergődés is. A leonardói tétel szerint, ha valódi belső szellemi érdeklődésed hívószavát akarod követni és a magad alkotói fejlődését bejárni, meg kell szoknod a szabadsággal együtt járó keserűbb kenyeret is: kevesebb pénz, kevesebb elismerés. Azaz, előbb leszel öntörvényű kutató és önépítő alkotó, mint a kor legfoglalkoztatottabb „művészalkalmazottai”. Viszont megélni a zseni is csak a kor kínálta munkavállalási formákban tud. Pályázott tehát Leonardo is, és olykor nyert, de többnyire akkor is vesztett, hisz vagy érdekelte az a munka, vagy nem – így vándorolta végig „munkahelyről munkahelyre” az életét, míg az ifjú francia királyban, Ferencben meglelte ideális „főnökét” – pechjére, élete utolsó éveiben.

PRAE.HU: Da Vinci zsenialitását senki a világon nem kérdőjelezné meg. Sok apró jellemvonása gigantikus, megismételhetetlen egésszé áll össze. Véleményed szerint mégis mi az, ami őt ilyen utánozhatatlan tehetséggé tette? Vajon mai világunkban is rejtőznek ilyen súlyú emberek? Vagy ez a 21. század digitális, rohanó világában már lehetetlen?

Leonardót, ha tömören akarok fogalmazni, istenadta eredeti tehetsége és saját szelleme követése, valamint szinte öngyötrőn mániákus örök tanulása tette azzá, aki lett. És ez ma is ugyanolyan nyitott pálya minden tehetséges embernek, még ha hallatlan nehéz is.

Walter Isaacson: Leonardo da Vinci - A zseni közelről (Ford.: Falcsik Mari), Helikon Kiadó, Budapest, 2018.

Négyzetes lead: Codex Arundel (London, British Library), folio 148 verso és 147 recto (1504, Milánó és Amboise)

Fotó a fejlécben: Falcsik Mari, 2019. március

©Máté Péter felvétele, Jelenkor Kiadó