Körutunk a kikötő környékéről indul, ahol a barokk, a reneszánsz és klasszicista építészet remekművei közül csodálhatunk meg néhányat, majd megtekinthetjük a Montjuïc dombtetején álló Palau Nacionalt, Katalónia szépművészeti múzeumát, amely időben sokkal későbbre tehető ugyan az előbbieknél, mégis historizáló jelleget kölcsönöz a műnek, hogy olyan épületek inspirálták az alkotóit, mint a római San Pietro, de akár az amerikai Capitoliumra is emlékeztetheti a hely a figyelmes szemlélőt.

Ugyancsak fontos állomás a La Monumental, amely korábban bikaviadaloknak adott otthont, ma viszont főként koncerteket, színdarabokat, és egyéb előadásokat tekinthetnek meg benne a látogatók. Az aréna falai már kívülről is keleties, egzotikus arculatot jelenítenek meg, amelynek az oka elsősorban az a jellegzetes ornamentika, amely az ún. noucentista irányzat mellett a bizánci és a mudéjar-stílus elemeit is alkalmazza.

A mudéjar, amelyet a félszigetre importált iszlám építészet ihletett, az ibériai építészet valamennyi ágában megmutatkozik, és szintézise az egykori hódítók és meghódítottak kultúrájának, amely a reconquista után is képes volt megőrizni meghatározó szerepét. Ez a geometriai változatossággal és aprólékosan megmunkált díszítőelemekkel dolgozó stílusirányzat nem csak Barcelona, hanem a régió számos épületéről visszaköszön: ilyen egyébként az 1888-as Világkiállításra emelt Arc de Triomf  is, amely a latin építészet egyik népszerű témáját, a diadalívet interpretálja a mórok idejéből megörökölt keleties köntösben.

A történelem szerelmeseinek minden bizonnyal a gótikus negyed, azaz a Barri Gòtic fogja nyújtani az egyik legmaradandóbb élményt, amely az egykori római település maradványain jött létre - útközben a negyed felé egyébként betérhetünk a város hírneves piacára, a La Boqueríára is. A negyed minden ízében olyan, mintha néhány apró részlet kivételével nem fogott volna rajta az idő: a szűk, rejtelmes utcák labirintusa, a magas és az ég végtelenjébe vesző falak, az egymást felváltó komor, ám harmonikus templomok egy teljesen zárt, középkori miliőt kölcsönöznek a városrésznek, aminek hála akár hosszú órákra is elveszhet és barangolhat itt az ember.

A gótikus egyházi építészet remekműve a kerületben található Szent Eulália-katedrális, amely bélletes kapujával, illetve megszámlálhatatlan csúcsaival és fiatornyaival együtt olyan fenséges és földöntúli aurát sugároz, amely akár párizsi nővérének, a Notre-Dame-nak is méltó párjává teszi. A mártírnőről elnevezett templom egyik kuriózuma, hogy az alapvetően gótikus építmény egy Jupiter-szentélyre épült, majd a muszlimok mecsetté alakították, és az újkorban később neogótikus stílusban renoválták, így a katedrális egyetlen épületben reprezentálja magának Barcelonának is az időben és térben rétegződött eltérő stíluseszközeit.

Elhagyván a belváros örökké zsongó forgatagát mindenképpen ajánlott egy kirándulás Barcelona legendás hegyére, Tibidabóra, ahová az autók és a szokásos tömegközlekedés mellett eljuthatunk a ferrocarril nevű kötött pályás jármű segítségével is. Már az emelkedés során is lélegzetelállító kilátás nyílik a távoli víztömegre, a vakító horizontra, a környék erdőkkel tarkított hegységeire és a város háztetőinek, templomainak és  tornyainak sokféleségére, érkezés után pedig teljessé teszi ezt a képi benyomást, hogy a szélrózsa szinte minden irányában szétnézhet az utazó.

A hegytetőn álló Sagrat Cor neogótikus templomegyüttese szó szerint megkoronázza Tibidabót karcsú csúcsaival, rózsaablakaival és kőszobraival, amelyek között egyértelműen a legfelül található, tárt karokkal a város fölött őrködő Krisztus a legjellegzetesebb. A belső szerkezetről is fontos megemlékeznünk: a felső szint enteriőrje ugyanis a klasszikus székesegyházak patetikus hangulatát idézi, az alsó szint, vagyis a kripta viszont csillárjaival, mozaikjaival, és a falakon látható kozmikus-biblikus jelenetekkel arról tanúskodik, hogy egy modern kori, kísérletező alkotással van dolgunk, amely az ortodox és az ókeresztény templomépítészet, illetve a modernizmus stílusjegyeit is ötvözi magában.

Visszatérve a belváros szívébe, elérkezünk utunk egyik legjelentősebb állomásához, amely kiválóan ellenpontozza a fentiekben tárgyalt gótikus, barokk, illetve mór stílusú elemeket: ez pedig a katalán modernizmus (modernisme), ami az építészeti kincsekben egyébként is bővelkedő Barcelonát a világ élvonalába emelte a XX. század folyamán. Az irányzat gyökereit az olyan századfordulós stílusokban találjuk, mint a naturalizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus, vagy a szecesszió, amíg a későbbiek folyamán az avantgárd irányzatok formabontó és merész megoldásai is beépültek a modernista gyakorlatba.

A modernisme olyan jelentős helyi építészekhez kapcsolható, mint Lluís Domènech i Montaner, Josep Puig i Cadafalch, és természetesen a világhírű Antoni Gaudí, akinek neve szinte egybeforrott Barcelonáéval. Montaner két legnagyobb érdeme a Katalán Zene Palotája, illetve az Hospital de Sant Pau, amelyeknek csavart formái, túldíszített stukkói, domborművei, karakteres színei, illetve ambiciózus méretei egyrészt tekintélyt parancsolóak, másrészt viszont könnyed, vidám és játékos mesevilágként emelkednek ki a város többi modernista épületének tengeréből.

Mindenképpen kihagyhatatlan egy séta Barcelona nevezetes sugárútján, a Las Ramblas-n, amelynek mentén a banki székházaktól a kávézókon át a középületekig egymás mellett sorakoznak a modernizmus legváltozatosabb és legkülönösebb teremtményei. A Las Ramblas maga is kontrasztot jelenít meg, hiszen a gótikus negyed keskeny utcáihoz és a mediterrán világ klasszikus sikátoraihoz és zárt tereihez képest már-már határtalan perspektívákat vetít elénk, és az épülethomlokzatok között andalogva a szemlélő kellemesen elmerenghet a monumentalitás, a kifinomultság és az extravagancia bűvöletében. Gaudí két alkotása, a mézeskalács-házikóra vagy tündérkastélyra emlékeztető Casa Battló, illetve az kőkorszaki barlanglakásként körvonalazódó Casa Milá szintén ezen a városrészen található.

Ezekben az épületekben is felfedezhetők a modernizmusnak azok a főbb ismérvei, amelyeket Gaudí juttatott el a leglátványosabb szintre: az élénk színkavalkád, a rendhagyó, bizarr, kanyargó, mégis kecses és esztétikus formák, a szokatlan építőanyagok, és a szoros szimbiózis, amely a képzőművészetekkel láncolja össze az alkotásokat. Fontos szerephez jut ezekben a művekben az ún. organikus építészet is, ami mozgó, vibráló, a környezethez és a tájhoz is ízlésesen illeszkedő élőlényekké formálja előttünk a modernista komplexumokat, akár az ikonikus Güell Parkot, akár a mindannyiunk számára ismerősen csengő La Sagrada Familia bazilikáját említjük meg.

A máig befejezetlen épület a kritikusok és a laikus szemlélődők számára is megosztó alkotás, egyesek ugyanis túlságosan soknak, irracionálisnak, álmodozónak tartják a mester ötletét, mások pedig egy korszakalkotó, és az egyik legnagyobb modernista remekművet látják benne. Bárhogyan is vélekedünk a kérdésről, egészen bizonyos, hogy a katalán modernizmus meghatározó szerepe az egyetemes építészetben tagadhatatlan, hiszen teljesen új távlatokat nyitott meg a jövő építészei előtt az általa képviselt szenvedély, kreativitás és stílusok közti szintézis.

Fotók: Ocsovai Ferenc