A magyar közönség elsősorban Petőfi fordításában és Illyés Gyula átigazításában ismeri Shakespeare e kései tragédiáját, mindhárman a „nép gyermekei”, a népé, mely ebben a műben bizony nem a legszebb képét mutatja. Örökké éhes, telhetetlen és állhatatlan, mint a szélkakas forog jobbra-balra, annak megfelelően, hogy Menenius, a bölcs politikus le tudja-e csillapítani, vagy erkölcsi megfontolások nélküli hataloméhes néptribunok manipulálják. Akárhogy is: tudni kell beszélni vele. 

Sajnos Petőfinek a kisújszállási választásokon ez nem sikerült, mint ahogy a Rómát védő hős katona, Caius Martius Coriolanus is képtelen jól kommunikálni az egyszeri emberekkel, mikor szavazatukat kéne megvásárolni értük szerzett sebei megmutatásával. Coriolanus ízig-vérig katonaember: sem hajlani, sem megalázkodni nem tud, a néppel szembeni gőgje egyszerre taszító – és érthető. A nép nem érti őt, sem ő a népet, akiket védelmez, pedig szükségük van egymásra. Róma elesik, ha Coriolanus nem védi meg a volszkoktól, de a hősiesség is értelmetlen, ha nincs nép, akit védelmezni kell. 

Miután a város védelmezőjét a politikusok és a nép elűzi, és sértettségében az ellenség volszkokhoz menekül, akikkel együtt most Rómára támad, értelmét veszti minden. A hős válhat árulóvá, de vajon lehet-e még egyszer hős a hazaáruló? Coriolanus lehet jó fiú, anyjának büszkesége, de aztán Róma árulója lesz, majd ismét irányt és lojalitást vált, és megállítja a város elleni volszk támadást anyja és felesége könyörgésére. Utolsó fordulatával a jó fiú, a hős, az áruló mind elenyészik. Coriolanus, az ember, magára marad, és a volszkok szétszabdalják testét.

Keserű ez a végkicsengés, és kisebb fajta csoda kell ahhoz, hogy a színházban jól tudjon működni e darab. Az ukrán rendező, Dmitro Bogomazov rendezői víziója révén, fia, a látványt és díszletet megalkotó Petro Bogomazov és a szinte folyamatos érzelmi hangkulisszát adó zene (Olekszandr Kohanovszkij), valamint a sokrétű és pontos színészi alakítások segítségével azonban megszületik a színházi csoda – a közönség három óráig lélegzetvisszafojtva lesi, mi történik Rómában, a volszkoknál, a csatamezőn, a politikai csatározásokban és a főhős otthonában. 

A díszlet egyszerű, és egyben rétegzett jelentésre képes: a színen végighúzódó vasállványzat áttetsző hatalmas üvegablakai előtt és mögött játszódnak az események, időnként fönn, a „tribünön” is végigsétál néhány hatalmasság, előtte egy római katonaszobor áll, melytől Coriolanus egy ponton elveszi majd a kardot. A modern technika gond nélkül simul bele a helyszínteremtésbe: néha egyszerűen állványzatra kivetített feliratok tájékoztatják a nézőt a helyszínről, máskor költőien használja az előadás a háttérvetítést, ahogy tengert látunk hatalmas hullámaival, vagy vérvörös háttér előtt ókori domborműveket idéző árnyékok festik graffitiszerűen az ablakokra a ’halál’-t jelentő latin szót: MORI.

A jelmezek is sokrétűek, akárcsak Shakespeare korában: kortársian modern és egyben és elemelt, időtlen. Coriolanus (Dmitro Ribalevszkij) erőteljes és átélt alakításához nagyon sokat hozzátesz, ahogy látjuk macsósan felnyírt frizurájában egyszer csuromvéres katonanadrágban és trikóban, aztán a kandidátusi szavazatgyűjtés szerény, szürke köntösében, ideiglenesen politikusként kiöltözve (nem is áll jól neki a frakkhoz tartozó ing), majd mindent elveszítve végül meghalni katonai díszben. A néptribunok chaplini bohóctréfákhoz öltöztek, mozgásuk, vicces frizurájuk és elemelt, burleszkszerű gesztusaik a próbafolyamat révén megszülető közös munka eredményeként jött létre, mint ezt elmesélték az előadást követő beszélgetésen. Egyszerre viccesek és taszítóak, ahogyan próbálják a népet manipulálni.

A nép, a római „plebs” az előadás egyik legnagyobb meglepetése. Ahogy Dmitro Bogomazov fogalmazott, „mi szeretjük a népet”, és ez kitűnik abból, hogy ez a nép bár rongyos, állhatatlan, ide-oda csapódik a szerint, ki mit ígér neki, nem gonosz és nem rosszindulatú. Egy tömegként mozognak, kifehérített arcukkal, olcsó hangszereikkel egyszerre esendőek, szeretnivalóak és nyomorultak: ők ugyanúgy inkább elszenvedői az eseményeknek, mint okozói.

Az ukrán Coriolanus nem akar egyszerű üzeneteket átadni, kétség nélkül valaki(k)re hárítani a bajt – itt, ebben a világban senki nem ártatlan, de nem is egyértelműen bűnös. Ahogy az előadás alkotói fogalmaztak: „sok Coriolanus van manapság Ukrajnában”. Anyák, akik harcba küldik fiaikat, majd kétségbeesetten könyörögnek nekik, hogy ne folytassák – ez a Volumnia, Natalija Szumszka erős és érzelemteli alakításában nem a rideg római matróna, hanem sokkal emberközelibb, szívszorítóbb alak. A vágások és az apró változtatások mind afelé mutatnak, hogy ez a dráma itt és most rólunk szól, a tét a mi sorsunk, a mi jövőnk. Coriolanus felesége még kisfiát méhében hordva narrálja a férjének nevet és dicsőséget hozó véres csatát, majd már újszülött kisfiával együtt könyörög férjének, hogy vessen véget a Róma elleni ostromnak. Mi lesz a kisfiuk sorsa? Milyen jövő vár a gyerekekre? Nem tudni.

A MITEM nagyszerű alkalmat ad arra, hogy együtt gondolkodjunk a színház kapcsán a világról, az emberekről. Nemcsak az ukrán helyzethez vagy Shakespeare tragédiájához hozta közel a magyar közönséget ez az előadás, hanem arra is rávilágított, hogy egy világban létezünk, küzdünk, remélünk és veszítünk, ukránok, magyarok, rómaiak vagy bárki a világon. Hatásos példát adott arra a színpadon és a színpadon túl is, hogy amit a politika elválaszt, a művészet képes összekötni.

Fotók: Nemzeti Színház

William Shakespeare: Coriolanus. Caius Marcius Coriolanus: Dmitro Ribalevszkij. Menenius Agrippa, Coriolanus barátja: Bohdan Benjuk. Cominius, konzul és a hadsereg főparancsnoka: Vaszil Basa /Oleg Sztalcsuk .Titus Lartius, római tábornok: Olekszandr Begma. Szenátor: Volodimir Koljada/Vaszil Mazur. Sicinius Velutus, néptibun: Szerhij Kalantaj/Osztap Sztupka. Junius Brutus, néptribun: Nazar Zadnyiprovszkij/Ivan Saran. Volumnia, Coriolanus anyja: Natalija Szumszka. Virgilia, Coriolanus felesége: Anasztaszija Rula/Marina Koskin. Valeria, Virgilia barátnője: Szvitlana Koszolapova/Hrisztina Fedorak. Első polgár:  Oleksandr Petcherytsia/Olekszandr Pecseritszja, Oleksandr Rudyns`kyi/Olekszandr Rudinszkij. Második polgár, Első aedil, követ: Vitalij Azsnov, Volodimir Nikolajenko. Harmadik polgár, Második aedil: Vjacseszlav Hosztyikojev, Pavlo Spegun. Polgár, cselédlány: Kszenyija Basa-Dovzsenko, Dana Kuz. Első katona, polgár: Roman Sepelj. Második katona, polgár: Dmitro Lukjanyenko. Harmadik katona, polgár: Olekszij Szanzsak. Negyedik katona, polgár: Jaroszlav Bondarenko. Ötödik katona, polgár: Vitalij Mahov. Tullus Aufidius, volszk vezér: Olekszij Bogdanovics. Aufidius  alvezére: ifj. Volodimir Abazopulo/Jaroszlav Gurevics. Szenátor: Arszen Tyimosenko/Anatolij Csumacsenko. Kotus: Pavlo Moszkalj/Dmitro Csernov. Őr: Dmitro Zavadszkij/Ivan Zaluszkij. Lány: Kszenyija Vertyinszka/Vira Zinevics. Első katona, római cselédlány: Nataliia Neshva/Natalija Nesva. Második Katona: Anna Markovych/Anna Markovics. Harmadik Katona: Volodymyr Zbaras`kyi /Volodimir Zbaraszkij. A rendező munkatársa: Andrij Szaminyin. Díszlet-és jelmeztervező: Petro Bogomazov. Zeneszerző: Olekszandr Kohanovszkij. Hangtechnikusok: Olekszandr Kristal, Pavlo Natalusko. Videótervező: Olekszandr Rozskov. Rendezőasszisztens: Maria Szavka. Rendező: Dmitro Bogomazov. 2019. április 24., Nemzeti Színház, MITEM