A kilencvenes évek jelentős változást hoztak az élet minden területén, és elérték a a művészeti szcénát is. 1990-ben például megkezdte működését a budapesti Ludwig Múzeum, amely fontos színtere lett a kortárs képzőművészetnek, a kritika a megújult Művészetben, az Új Művészetben töltötte új szerepét Sinkovits Péter főszerkesztésében, a Képzőművészeti Főiskolán pedig a mindaddig mellőzött művészek, tanárok is katedrát kaptak. Megjelentek a köztudatban a közelmúlt feldolgozására irányuló törekvések is, és a korábban hivatalosan nem vagy csak kevéssé kanonizált stílusirányzatok – mint a neo dada és a bad painting – is bekerülhettek a kánonba. Ebben a korszakban jöttek létre a kereskedelmi galériák is, amelyek fontos platformot jelentettek a kortársakat gyűjteni akarók számára.

A szentendrei kiállítás, amely a ’90-es évekbeli magyar képzőművészet magángyűjteményi reprezentációjának eddigi legnagyobb ívű áttekintését kívánja adni, egyszerre igyekszik láttatni a műgyűjtés tendenciáit és a képzőművészetben megfigyelhető tematikus, mediális változásokat. A kilencvenes évek magyar képzőművészetét a rendszerváltás miatt ugyan az összetorlódó stílusok jellemzik, de általában az individualitás, pontosabban a művészi individuum középponti helyzetét emeli ki a kiállítás.

A tárlat három tematikus blokkra osztja, és  tendenciózusan megfigyelhető jelenségek szerint osztályozza az anyagot. A médiatudatos alkotásokat – amelyeket egy adott médium önreflektív használata határoz meg –, a művész és a művészet új szerepeit, témáit (mint pl. a nőiséget), valamint a neoavantgárd és posztmodern kapcsolatát emeli ki, ám ezek az egységek a kiállítótér sajátosságaiból – több kis szoba, emeletek, folyosók – eredően nem feltétlen különülnek el a látogatók számára is követhető, logikus módon. (A főbb gondolati ívek azért könnyen követhetők.)

A tematikus osztályozás egyfelől magában foglalja a reklámok világát kifricskázó alkotásokat, az addigi rendszerből immár nyíltan viccet űző műveket, a nemiség és a test női szempontú megközelítéseit, a korábbi női szerepek feladatok látványos kigúnyolását tárgyul választó fotókat, festményeket, kollázsokat vagy a társadalomnak görbe tükröt tartó alkotók munkáit. Ezeket mind-mind külön terembe rendezték, így még érthetőbbé, áttekinthetőbbé tették az anyagot kurátorok.

A tárlaton figyelmesen haladva másfelől különböző műgyűjtési tendenciákat, stratégiákat figyelhetünk meg. Ezekre általában nagy hatással vannak a személyes kapcsolatok, barátságok a művésszel, és a személyes preferenciák is. Ugyanitt az életkor is meghatározó lehet, noha az itt felsorakoztatott művek gyűjtői nagyrészt abból a generációból kerültek ki, mint a művészek meghatározó hányada, azaz, akik a ’90-es évek körül kezdték meg felnőtt, önálló életüket.

A legizgalmasabb szobák egyikében a női sztereotípiákat negatív színben bemutató alkotásokat láthatunk, valamint női alkotóművészek munkáit, amelyeken a női lét nehézségeit és a szexualitást dolgozzák fel. Itt látható Bakos Gábor és Weber Imre Vágy 1. című 1999-es printje, amelyen egy Hajdú Molnár Róza nevű tanulót láthatunk és a kép alsó részén az ő álmait olvashatjuk. „Legyen egy szépruhám, … vagy arany, vagy ezüst, vagy valamilyen földig érő, … és három lovam, … egy barna, egy szürke és egy fekete, … a palotám egy rét közepén lenne.” A fotó láttán a nézőt kétségbeesés foghatja el, a mű pedig erőteljes gondolatébresztő hatású lehet, akárcsak a teremben kifüggesztett többi kép.

Egy másik figyelemfelkeltő alkotás pedig a politikai kérdéseket is érintő művek között kapott helyet. St. Auby Tamás Szabadság lelkének szobra című projektjét mutatja be, amely során a Budapest panorámáját uraló Szabadság-szoborból csinált – egy ejtőernyővászon segítségével – egy a város felett lebegő szellemalakot; így próbálta elérni, hogy gondolkodjunk a szoborról, árnyaljuk annak jelentését.

A bemutatott műveken keresztül leginkább egy életérzésbe csöppenhetünk, és vizuálisan egyszerre át is élhetjük, hogy milyen volt az a művészeti éra, amelyben egyszerre kaptak helyet a nemrég még underground, de akkorra már fősodorba került irányzatok és a rendszerváltás után megjelenő hangsúlyos tendenciák.

A Publikus magánügyek. A 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben című kiállítás 2019. május 12-ig tekinthető meg a szentendrei MűvészetMalomban (2000 Szentendre, Bogdányi út 32.)

Fotók: Edvy Athina