Nem sok díszletelemmel él a B monitor látványtervezője, Jeli Luca. Egy kanapé, egy oldalt elhelyezett paravánszerűség ajtónyílással és egy asztal, rajta laptoppal és a film megvágásához szükséges kütyüvel. No, meg a tükör. Amelybe hol belenéznek szereplőink, hol kerülik a tekintetükkel. Ami lehet csak Színművészeti Egyetem Várkonyi termének egyik berendezése, de akár egy jelentős szimbolikájú díszletelem is.

A vágó, vagyis Bajor Lili nagyon jó párost alkot művésztársával, a rendezőt játszó Koller Krisztiánnal  ̶  habár a darabban kicsit ellentmondásosabb is ez a viszony. Az előadás első negyedében a kettejük között dinamikusan lüktető, tő- és bővített mondatokból álló párbeszéd zajlik. Bajor hol ironikusan, hol pedig ingerültebben áll ellent Koller nyafogásának, olykor már-már hisztibe csapó kifogásainak a filmmel kapcsolatban. Az ő nagy filmjével kapcsolatban! Ami végre meghatározza őt, amivel végre berobban a köztudatba. Vagyis, ami igazából Adéllal közös nagy filmjük. Hiszen rendező és vágó szinte szorosabb szimbiózisban képesek létezni, mint a moha és a fatörzs.

A bonyodalom a filmmel nem más, mint a főszereplő, pontosabban annak mimikája. Hamis, nem életszerű, túl sok vagy túl kevés. Ilyeneken őrlődik a rendező. Ezt az őrlődést segítik az előadásban felhasznált, saját készítésű kamerafelvételek, amelyek hang nélkül, sokat sejtető fényekkel és közelikkel éri el, hogy mi is elgondolkozzunk azon, amin két főhősünk a dolgozószobában. Miszerint: mi értelme is van a filmnek? Miért hasznos, ha hasznos? És egyáltalán, miféle emberfajta a (film)színész? Mennyire őszinte a felvételen vagy a színpadon? Létezik-e igazi arca vagy csak gondolkodik maszkokban? Képes egyáltalán valódi érzelmeket, a belőle fakadó érzéseket az arcán megjeleníteni, instrukciók nélkül? A szóban forgó színészt, Kondits Dénest játszó Fehér András szabályos és kifürkészhetetlen arca, valamint később a színpadon is megjelenő, sokat sejtető, mégis hallgatag figurája Kemény Lili telitalálata.

A másik találat a darabbéli film másik szereplőjét, Fábián Mátét elénk táró Hevesi László, akiről később kiderül, hogy olyan „igazi, alkalmazkodó színészalkat”. Ő nem akar szembe menni sem a művészetben, sem semmilyen más téren a rendezővel. Főleg azért nem, mert közte és Kondits között valami egészen más viszony alakult ki a forgatás alatt, mint azt egy rendező és színész kapcsolatnál várnánk. És ezt mindenki érzi, mindenki érezte, egyedül a szóban forgó Forján András nevű rendező nem akarja bevallani magának. Vagy de. Ki tudja? Amikor rendező, vágó, színészek egy légtérbe kerülnek a darabban, különösen érződik, hogy mindenki maszkot visel a maszkon. Színészkedés a színészi szerepekben. Ez az előadás által kívánt attitűd nemcsak Szalay Bence kissé izgága, eléggé tipikusan, kevésbé árnyaltan megformált meleg operatőrjén érződik, hanem a sznob és tudálékos entellektüelen is, akit Koroknai Sándor egyenletes teljesítménnyel formál meg.

Egy jól irányzott, vulkánszerű, laptophajítós kitöréssel vet véget ennek az életben is oly ismerős színjátéknak Bajor Lili, aki egyenletesen építi fel a teljesen kiborult Adél figuráját. Ekkor jöhet az a „cucc” (talán gyógyszer), amiből az operatőr is előbb nagy marokkal szedett, és most ájultan (vagy holtan?) fekszik a kanapén. Adél mellé ájul.

És ekkor a valós szobából átsétálunk a képzelődés sejtelmesen, színes fényekkel megvilágított helyiségébe. Abba a tudatállapotba, ahol a színész, a vágó és az operatőr sem tud elbújni maga elől. Ahol valamiképp máshogyan, másképpen érzékelünk magunk körül mindent, hallunk mindenkit. Ahol Szalay is kevésbé megjátszott, nőies, filmbéli dolgozó, inkább ember, aki bizonytalan magában és keresi a kötődést. És aki beszélget a teljesen megfáradt, összezuhant, az életét, a munkáját és a rendező iránt érzett vonzódását reménytelennek tartó Adéllal. Itt hangzik el Szókratész védőbeszéde is Fehér Andrásnak a mikrofonba mondott, néhol kissé túl szenvedélyesen, egyébként jól hangsúlyozott eladásában.

Ebben a térben ér véget a B monitor. A másvilágon. Kemény Lili témájában frappáns, korrekt színészi munkával bemutatott előadásában a másvilág nem feltétlenül csak a halálon túli életet jelenti, hanem azt a világot is, amelyet igazán csak a színházzal vagy filmmel foglalkozó emberek látnak, éreznek. Ahol nem alkotsz, nem játszol, nem mímelsz, nem formálsz szerepet, nem állítasz be kamerát, nem bújsz más bőrébe, nem folysz bele egy történetbe. Csak vagy. Egyszerűen, mindenféle manír nélkül. Amiképpen a Várkonyi teremben létezik ez az előadás. Se nem sok, se nem kevés. Csapó kettő.

Fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Kemény Lili: B monitor. Ősbemutató. VESZTEGH ADÉL: vágó, Bajor Lili. FORJÁN ANDRÁS: filmrendező, Koller Krisztián. GÁTI BALÁZS: operatőr, Szalay Bence. KONDITS DÉNES: színész, Fehér András. FÁBIÁN MÁTÉ: színész, Hevesi László. URFI BÁLINT, színházi entellektüel, Koroknai Sándor. Látvány: Jeli Luca. Asszisztens: Perényi Luca. Dramaturg: Schór Ádám. Kellék: Balla Hanga. Kép: Meister Natália. Hang: Kerekes Gábor. Rendezte: Kemény Lili. Bemutató: 2019. március 5., Ódry Színpad, Várkonyi terem