irodalom
2008. 04. 25.
A méhecske és a méz – Bret Easton Ellis „nálunk”
Április 24. csütörtök, Teátrum, Millenáris
Tegnap megnyitotta kapuit a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Hiller István oktatási miniszter és a kínai küldöttség nevében fölszólaló miniszter-helyettes köszöntőjét követően az idei Budapest Nagydíjas sztár, Bret Easton Ellis lépett a színpadra Lévai Balázzsal. A beszélgetés "szórakoztató" jellege kizárólag BEE-nek, a "méhecskének" volt köszönhető.
Bret egy "mérsékelt" sztár. Magabiztos negyvenes, kicsit kopaszodik, de még mindig sármos. Magas, jó tartású fickó, átgondoltan helyezkedik el a fotelben, és ha nem szemez éppen a közönséggel, mindig csak a "bal profilja" látszik. Fürkészi a tömeget, intelligensen hunyorog, mosolyában van valami abszolút "odaillően" cinikus. Nem törődik a decensen eléhelyezett ásványvizekkel és flancos poharakkal, a magával hozott félliteres kólát issza, flakonból.
Bret rutinos fellépő. Nyilván mindent megbeszéltek előre, mégis megteszi azt a szívességet, hogy meglepődik a kérdéseken, miközben természetesen semmi meglepettség nincs benne. Több ezerszer megválaszolt már rájuk. Tény persze, hogy Lévai Balázs - lett légyen egy kedves, szimpatikus figura -, egész egyszerűen nem tud kérdezni. Terítékre kerül a "miért írsz", "feloldódsz-e az írás által" és "mit szólsz a díjhoz". Ilyen-olyan formában rendre az a tévhit igazolódik, miszerint a nagyközönség a bulvárra vevő, és kizárólag arra kíváncsi. Nézem az arcokat: az átlagéletkor a teremben huszon-egynéhány év, yuppie-t nem vélek felfedezni. Hétköznapi csajok és srácok, tátott szájjal, az arcukról leoperálhatatlan ámuló mosollyal. Na jó, legyen. Mit jelent Bretnek az írás? Bret nem a közönségnek ír, írás közben nem gondol az olvasóra. Bretnek az írás terápia. Meglepő. Lévai Balázs "jól irányzott" vágással folytatja a bulvárt: mit gondol Bret a hatalmas sikeréről? Mikor tudatosodott benne, hogy ő valóban, de "tényleg", Író? (Emlékezzünk a Holdpark humoros, önironikus passzusaira: "18. sz. e-mail-jelentés: »Cleveland; Író du. 3 óráig aludt, elmulasztva az összes délelőtti és kora délutáni interjút; utána megtalálták amint »gyorskaját zabált« majd közölte hogy »rókáznia« kell. Valamint: Író szállodai tükör előtt áll és azt zokogja »Annyira öreg vagyok«." - M. Nagy Miklós ford., Európa, Bp, 2005, 44.) - Nos, Bret hunyorog, somolyog, nem érti a kérdést. Én sem értem. Lévai újra próbálkozik. Bret mond ezt-azt, majd megkérdezi beszélgetőpartnerét, "erre gondolt-e". Visszatérő mondatok: "Nem értem." "Nem tudom." "Nem érdekel."
No, senki ne higgye, hogy Bret Easton Ellis egy Bret Easton Ellis könyvből érkezett - válaszol ő készséggel, sőt, teljesen rutinosan beszél hosszú mondatokban, és közben játszik, kikacsint felénk, egész egyszerűen elszórakoztat bennünket. Aztán jön újra LB: "Amikor legutóbb találkoztunk, alig volt valami a frissen vásárolt lakásodban. Tisztára minimalista volt, ha szabad ilyet mondani. Azóta bebútoroztad?" Hatásszünet. Bret hunyorog, mosolyog. "Ugyanolyan a pecó. Csak lett egy növényem azóta." Majd, komolyan véve a bulvárt, elkezdi mesélni, hogy neki mennyi tér és mennyi üres hely kell a munkához. A kellő helyeken nevetünk; Bret igazán elbűvölő, szuggesztív személyiség, jó rá odafigyelni.
Aztán, figyeljék, jönnek a tuti kérdések. "Nehéz volt megírni ezt meg ezt?" "Nehéz?" - kérdez vissza Bret. "Nézd, írni nem kell, hogy nehéz legyen. Soha nem értettem azokat, akik állandóan panaszkodnak, milyen nehéz írni, és egyáltalán, hogy az írás »gyötrelem«. Hogy ránéznek arra a fehér lapra, és berezelnek. Akkor ne írj, haver. Go out." - "Jó, jó - erősködik Lévai -, de nehéz volt megírni a gyilkosságokat? A szexjeleneteket? Nehéz megölni valakit?" Bret mosolyog, hunyorog, aztán már nem mosolyog. "Nézd, ez egy regény." - Nevetés. Én is nevetek, de már Brettel együtt - tényleg, miért olyan nehéz megérteni, hogy a regény nem valóság, és megírni egy gyilkosságot nem egyenlő azzal, hogy "meg is ölünk" valakit? Aztán Bret elhatározza, komolyan veszi a kérdést, és hosszasan beszél arról, milyen nehéz is megírni azokat a bizonyos szexjeleneteket, problémája azonban sokkal inkább a nyelvre, mintsem a tematikára vonatkozik, ezt azonban LB egyáltalán nem veszi. Ezt tapasztalván Bret visszakanyarodik a humorosabb felfogáshoz, és elmagyarázza, hogy az Amerikai Psycho írásakor azt a sok poplemezt és újságcikket volt a legnehezebb végigtűrni, melyek a regényben is szerepet kapnak.
Jön még egy-két bulvár, de már nincs élük: Stephen King-hommage-e a Holdpark ("Igen."), meg hogy "mit gondolsz, a nyolcvanas és kilencvenes években írt könyveidnek van-e még ma is érvénye"? Bret ezen gondolkodik egy csöppet, nincs zavarban, de hát mi a fenét mondjon erre? Először "nem tudja", aztán "nem neki kell megítélnie", majd "gondolom, azt kéne mondanom, igen", a közönség pedig oldódik a nevetésben. Persze, mit is várhatunk mindezek után, naná, előjön a recepció dilemmája: LB olvasott egy hosszú szaktanulmányt a Glamorámáról (kicsit megijedek), ami tele volt mindenféle csúnya szakszóval - Bret, aki egyébként érdeklődik saját fogadtatása iránt, erre már csak annyit mond, "minek olvasol ilyeneket? Nincs jobb dolgod?" A nevetésnek itt már alákevert hatása van, bár nem tudom, mennyien voltak, akik érezték, tudták, Bret min mosolyog, és valójában miért ezt a választ adta erre a kérdésre. Nem meglepő, hogy ezek után "a közönség kérdez" szakaszban az érdeklődés pusztán arra irányul, létezik-e igazából L. A.-ben az az útszakasz, amelyen Clayék hajtanak, és ahol annyi baleset történt, és "igaz-e" a kislányt megerőszakolós jelenet.
Bret készséges, igazán intelligens és önmagát rendkívül jól színrevivő figura, kár volt bulvárt csinálni belőle. "Megundorodtam a New York-i irodalmi élettől, hogy állandóan felolvasásokra járjak, ugyanazokkal az arcokkal legyek; megundorodtam a sztárságtól." Oké. De azért nem kellett volna M. Nagy Miklósnak a laudáció során ezeket totálisan félreértelmezni. Mert itt megint az derült ki, hogy az igazi mumus az "irodalomtudomány", amely csak dobálózik, rakosgat, mellébeszél, úgy mint pl. "individuum". A nagyszerű fordító, M. Nagy Miklós számára az irodalomtudomány az "individuum" meg más ilyenek. Köszönjük szépen. Nem tudom, hogy akkor most fejezzem-e be az irodalomtudományi PhD-képzést, és menjek el árumozgató menedzsernek, mert még úgy is többet keresnék, mint amennyi az ösztöndíjam, vagy amennyit adott esetben tanársegédként kapnék. Az "irodalomtudomány" a bűnös. Hát persze. Mert Bret Easton Ellis könyveit "érezni" kell. Impresszionista árnyékboksz, Bret már le is veszi a tolmácsgépet, már nem figyeli a kinyomtatott laudációt, melyet MNM nyomott a kezébe.
Aztán kicsit zavarba jön a díjátadáskor, de rutinosan; megköszöni az elismerést. Magas, fess ember, elegáns öltönyben. Lefényképezi a közönséget. Mögöttem két kiscsaj fejhangon, amolyan kiscsajosan sikonyál, "jajj, olllyan cuuuki". Azért jó lenne egyszer beszélgetni Brettel. De komolyan.
Fotó: L. Varga Péter
Bret rutinos fellépő. Nyilván mindent megbeszéltek előre, mégis megteszi azt a szívességet, hogy meglepődik a kérdéseken, miközben természetesen semmi meglepettség nincs benne. Több ezerszer megválaszolt már rájuk. Tény persze, hogy Lévai Balázs - lett légyen egy kedves, szimpatikus figura -, egész egyszerűen nem tud kérdezni. Terítékre kerül a "miért írsz", "feloldódsz-e az írás által" és "mit szólsz a díjhoz". Ilyen-olyan formában rendre az a tévhit igazolódik, miszerint a nagyközönség a bulvárra vevő, és kizárólag arra kíváncsi. Nézem az arcokat: az átlagéletkor a teremben huszon-egynéhány év, yuppie-t nem vélek felfedezni. Hétköznapi csajok és srácok, tátott szájjal, az arcukról leoperálhatatlan ámuló mosollyal. Na jó, legyen. Mit jelent Bretnek az írás? Bret nem a közönségnek ír, írás közben nem gondol az olvasóra. Bretnek az írás terápia. Meglepő. Lévai Balázs "jól irányzott" vágással folytatja a bulvárt: mit gondol Bret a hatalmas sikeréről? Mikor tudatosodott benne, hogy ő valóban, de "tényleg", Író? (Emlékezzünk a Holdpark humoros, önironikus passzusaira: "18. sz. e-mail-jelentés: »Cleveland; Író du. 3 óráig aludt, elmulasztva az összes délelőtti és kora délutáni interjút; utána megtalálták amint »gyorskaját zabált« majd közölte hogy »rókáznia« kell. Valamint: Író szállodai tükör előtt áll és azt zokogja »Annyira öreg vagyok«." - M. Nagy Miklós ford., Európa, Bp, 2005, 44.) - Nos, Bret hunyorog, somolyog, nem érti a kérdést. Én sem értem. Lévai újra próbálkozik. Bret mond ezt-azt, majd megkérdezi beszélgetőpartnerét, "erre gondolt-e". Visszatérő mondatok: "Nem értem." "Nem tudom." "Nem érdekel."
No, senki ne higgye, hogy Bret Easton Ellis egy Bret Easton Ellis könyvből érkezett - válaszol ő készséggel, sőt, teljesen rutinosan beszél hosszú mondatokban, és közben játszik, kikacsint felénk, egész egyszerűen elszórakoztat bennünket. Aztán jön újra LB: "Amikor legutóbb találkoztunk, alig volt valami a frissen vásárolt lakásodban. Tisztára minimalista volt, ha szabad ilyet mondani. Azóta bebútoroztad?" Hatásszünet. Bret hunyorog, mosolyog. "Ugyanolyan a pecó. Csak lett egy növényem azóta." Majd, komolyan véve a bulvárt, elkezdi mesélni, hogy neki mennyi tér és mennyi üres hely kell a munkához. A kellő helyeken nevetünk; Bret igazán elbűvölő, szuggesztív személyiség, jó rá odafigyelni.
Aztán, figyeljék, jönnek a tuti kérdések. "Nehéz volt megírni ezt meg ezt?" "Nehéz?" - kérdez vissza Bret. "Nézd, írni nem kell, hogy nehéz legyen. Soha nem értettem azokat, akik állandóan panaszkodnak, milyen nehéz írni, és egyáltalán, hogy az írás »gyötrelem«. Hogy ránéznek arra a fehér lapra, és berezelnek. Akkor ne írj, haver. Go out." - "Jó, jó - erősködik Lévai -, de nehéz volt megírni a gyilkosságokat? A szexjeleneteket? Nehéz megölni valakit?" Bret mosolyog, hunyorog, aztán már nem mosolyog. "Nézd, ez egy regény." - Nevetés. Én is nevetek, de már Brettel együtt - tényleg, miért olyan nehéz megérteni, hogy a regény nem valóság, és megírni egy gyilkosságot nem egyenlő azzal, hogy "meg is ölünk" valakit? Aztán Bret elhatározza, komolyan veszi a kérdést, és hosszasan beszél arról, milyen nehéz is megírni azokat a bizonyos szexjeleneteket, problémája azonban sokkal inkább a nyelvre, mintsem a tematikára vonatkozik, ezt azonban LB egyáltalán nem veszi. Ezt tapasztalván Bret visszakanyarodik a humorosabb felfogáshoz, és elmagyarázza, hogy az Amerikai Psycho írásakor azt a sok poplemezt és újságcikket volt a legnehezebb végigtűrni, melyek a regényben is szerepet kapnak.
Jön még egy-két bulvár, de már nincs élük: Stephen King-hommage-e a Holdpark ("Igen."), meg hogy "mit gondolsz, a nyolcvanas és kilencvenes években írt könyveidnek van-e még ma is érvénye"? Bret ezen gondolkodik egy csöppet, nincs zavarban, de hát mi a fenét mondjon erre? Először "nem tudja", aztán "nem neki kell megítélnie", majd "gondolom, azt kéne mondanom, igen", a közönség pedig oldódik a nevetésben. Persze, mit is várhatunk mindezek után, naná, előjön a recepció dilemmája: LB olvasott egy hosszú szaktanulmányt a Glamorámáról (kicsit megijedek), ami tele volt mindenféle csúnya szakszóval - Bret, aki egyébként érdeklődik saját fogadtatása iránt, erre már csak annyit mond, "minek olvasol ilyeneket? Nincs jobb dolgod?" A nevetésnek itt már alákevert hatása van, bár nem tudom, mennyien voltak, akik érezték, tudták, Bret min mosolyog, és valójában miért ezt a választ adta erre a kérdésre. Nem meglepő, hogy ezek után "a közönség kérdez" szakaszban az érdeklődés pusztán arra irányul, létezik-e igazából L. A.-ben az az útszakasz, amelyen Clayék hajtanak, és ahol annyi baleset történt, és "igaz-e" a kislányt megerőszakolós jelenet.
Bret készséges, igazán intelligens és önmagát rendkívül jól színrevivő figura, kár volt bulvárt csinálni belőle. "Megundorodtam a New York-i irodalmi élettől, hogy állandóan felolvasásokra járjak, ugyanazokkal az arcokkal legyek; megundorodtam a sztárságtól." Oké. De azért nem kellett volna M. Nagy Miklósnak a laudáció során ezeket totálisan félreértelmezni. Mert itt megint az derült ki, hogy az igazi mumus az "irodalomtudomány", amely csak dobálózik, rakosgat, mellébeszél, úgy mint pl. "individuum". A nagyszerű fordító, M. Nagy Miklós számára az irodalomtudomány az "individuum" meg más ilyenek. Köszönjük szépen. Nem tudom, hogy akkor most fejezzem-e be az irodalomtudományi PhD-képzést, és menjek el árumozgató menedzsernek, mert még úgy is többet keresnék, mint amennyi az ösztöndíjam, vagy amennyit adott esetben tanársegédként kapnék. Az "irodalomtudomány" a bűnös. Hát persze. Mert Bret Easton Ellis könyveit "érezni" kell. Impresszionista árnyékboksz, Bret már le is veszi a tolmácsgépet, már nem figyeli a kinyomtatott laudációt, melyet MNM nyomott a kezébe.
Aztán kicsit zavarba jön a díjátadáskor, de rutinosan; megköszöni az elismerést. Magas, fess ember, elegáns öltönyben. Lefényképezi a közönséget. Mögöttem két kiscsaj fejhangon, amolyan kiscsajosan sikonyál, "jajj, olllyan cuuuki". Azért jó lenne egyszer beszélgetni Brettel. De komolyan.
Fotó: L. Varga Péter
További írások a rovatból
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról
A BÁZIS harmadik, "Hálózati organizmusok" című líraantológiájának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon