Amikor említettem néhány ismerősömnek, hogy melyik zenekar koncertjére indulok, a legtöbben tudták, kikről van szó, de néhányan feltették nekem a kérdést, hogy „azok, akik úgy öltöznek, mint a Rolling Stones, nem?” Tény, hogy az összehasonlításnak van alapja, hiszen a hatvanas és hetvenes évek zenei világát képviselő csapat egyik fő inspirációját mind stílus, mind szellemiség tekintetében valóban Mick Jaggerék jelentik.

Mégis, ami számomra mindig is kiemelte és eredetivé tette az Ivan & The Parazolt a hasonló műfajban alkotó előadókhoz képest, az az, hogy profi módon valósítottak meg szintézist az általuk felhasznált elemekből, így habár egy sor további hatást is meg lehetne említeni, mint a Ramones, a Beatles, a Dire Straits, a Jethro Tull, a Deep Purple, a Uriah Heep, a Led Zeppelin vagy Eric Clapton, az együttesnek megvan az egyedi és jellegzetes zenei aurája.

Sőt, olyan magyar előadókra is elődjeként tekint, mint az Illés, az LGT vagy az Omega, miközben azok a garage rock-, punk-, beat-, stoner-, pszichedelikus-, pop- és blues motívumok, amiket a zenekar alkalmaz, együttesen egy olyan komplex receptet alkotnak, ami sok mindenre emlékeztet, és ami sokfelé ágazik ugyan, de valahogyan mindezek mellett is fiatalos, lendületes, hiteles, és önazonos képes maradni.

Két előzetes aggodalmam is volt a koncerttel kapcsolatban: az első arra irányult, hogy milyen lesz a performansz, mert bár számos fesztiválon és külföldi turnén van túl a csapat, a magas minőségű stúdiómunka ellenére élőben korábban soha nem volt számomra elég meggyőző. A másik kétely magát a zenei anyagot illetően merült fel, mert több olyan véleménnyel is találkoztam, miszerint teljesen szakított a zenekar az új korongon azokkal a hagyományokkal, amelyek miatt az elmúlt években olyan sokan megkedvelték.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az előadás végére mindkét aggályomat sikeresen eloszlatták a fellépők, mert nem csak azt kapta a közönség, amire számított, hanem még talán annál is színvonalasabb programot, úgyhogy már most ki merem jelenteni, hogy az idei év egyik legnagyobb koncertélményében volt részem.

Az előzetes kritikákkal ellentétben éppen azt tapasztaltam inkább, hogy beérett annak a munkának a gyümölcse, amit Ivánék hosszú időn keresztül kísérleteztek ki a maguk zenei műhelyében, és sikerült magasabb szintre emelni és kiteljesíteni a védjegyükké vált eklektikus stílust, ami nemzetközi viszonylatban is mindenképpen megállja a helyét. Valóban sokkal markánsabban van jelen az alternatív és a klasszikus hard rock vonal a lemezen, ezt azonban egyáltalán nem nevezném radikális váltásnak vagy negatívumnak, hanem sokkal inkább egy érettebb és tartalmasabb zenei koncepció térnyerésének.

A srácokat övező népszerűség ellenére egyébként érdekes paradoxon, hogy továbbra is megmaradt a bandában a kezdeti időszakra jellemző kívülálló, lázadó és retrográd attitűd, ami miatt talán úgy lehetne a helyzetet a legtalálóbban jellemezni, hogy amennyiben létezik a kissé képzavarosnak mondható „mainstream underground” fogalma, úgy Magyarországon ennek az Ivan & The Parazol az első számú megtestesítője.

Mindig merész húzás a jól bevált, tucatnyi alkalommal eljátszott, már-már kötelező és közönségkedvenc dalokat háttérbe szorítani, és helyettük az új albumra helyezni a hangsúlyt, a fellépők azonban tökéletesen megoldották a feladatot, hiszen a koncert első felében, a felvételek sorrendjében előadott számok önmagukban is teljes értékű élményt adtak a hallgatóságnak, így az egymás után lejátszott slágerek által fémjelzett második blokk már egy „koncert utáni koncert”, egy eksztatikus ráadás volt a publikum és a zenészek számára egyaránt.

Ez viszont nem történhetett volna így, ha nem valósul meg két feltétel: egyrészt az, hogy az Exotic Post Traumatic anyaga is legalább ugyanolyan igényes és kiforrott legyen, mint a korábbi lemezeké, másrészt az, hogy olyan magabiztos és rutinos művészek álljanak a színpadon, mint ahogyan azt a koncerten láthattuk és hallhattuk.

Az együttes tengelye egyértelműen a gitáros-énekes páros, Balla Máté és Vitáris Iván, akik dalszerzés és hangulatteremtés terén is rengeteget fejlődtek az utóbbi időben. Nem számított, hogy éppen milyen hangszerrel, vagy milyen effekttel kellett kiállnia a gitárosnak, minden esetben bebizonyította, hogy széles zenei szókinccsel, mondanivalóval és perspektívákkal rendelkezik, és több alműfajon belül is otthonosan mozog, miközben befogadható és szerethető, laza és lendületes pentaton-szólókkal örvendeztette meg a közönséget, amelyek ismerőssé és újjá, könnyen azonosíthatóvá és jellegzetessé tették a gitárjátékot, miközben a zenész átszellemült színpadi show-ja az egyik fő motorja volt az egész estének.

Performansz szempontjából viszont még őt is felülmúlta a frontember teljesítménye, aki pimasz és provokatív stílusával, valamint könnyed, extravagáns, közvetlen és dinamikus jelenségével folyamatosan fenntartotta a közönség lelkesedését, és sikerült olyanná varázsolnia a produkciót, hogy annak egyetlen másodpercét se akarja elmulasztani az ember. A karakteres és robbanékony hangszín, illetve énektechnika mellett, ami a zenészre jellemző, a humoros és a személyes pillanatok megfelelő időzítése is kiemelt szerepet játszottak a sikerben.

Ilyen volt például, amikor bejelentette, hogy az új albumot és magát a koncertet is korábbi basszusgitárosuknak, Tarnai Jánosnak ajánlják, vagy amikor közös dalszerzések emlékeit elevenítették fel, és az is, amikor megszólalt a zenekar akusztikus balladája Ha megnyitod a szíved címmel, aminek eredetileg angol változatához maga Bródy János írta a magyar szöveget.

Utóbbit a tömeg egy emberként énekelte, ami még tovább fokozta az egyébként is intenzív közösségélményt, de ugyanígy hozzátartozott a színvonalas szerepléshez a ritmusszekció munkája: a kongák és a dobok összhangja és virtuóz játéka ugyanis mindenképpen dicséretet érdemel, amíg a vendéghangszerként beugró szaxofon és a billentyűk is sokat segítettek abban, hogy igazán monumentálissá válhasson a műsor.

A program első felében elhangzó új szerzeményeket tényleg egész egyszerűen fel lehetne sorolni egymás után, hiszen valamennyien hozták azt a szintet, amiben a rajongók és a kritikusok reménykedtek - mégis, ha választanom kellene, akkor a legteljesebbnek és leginkább átélhetőnek az I Can’t Recall, a What I've Been Through, a Changin’ és a When I Was 17 című dalokat éreztem, amelyek mindegyike potenciális slágernek tekinthető, és mindegyik képes arra, hogy mesterien teremtsen egyedülálló atmoszférát, színeket és benyomásokat, illetve arra is, hogy egy jó nagy adag nosztalgiát és tettvágyat ültessen el a hallgatóságban.

Nem is beszélve a Serial Killer című remekműről, ami megjelenése óta a zenekar legismertebb számai közé tartozik, és amellyel a banda a koncerten is talán a legnagyobbat tarolta, köszönhetően a hangulatos és fülbemászó zenei témáknak, amelyekre a dal építkezik.

A második felvonásból természetesen nem maradhattak ki az olyan klasszikus Ivan & The Parazol-nóták sem, mint a Sellin' My Soul, a Cold & Deep, a csalafinta módon felvezetett Take My Hand, az ars poeticus szellemiségű és szintén hangulatteremtő Modernial, vagy a véleményem szerint legőszintébben és leghatásosabban előadott Don’t  Wanna Die, amit egyértelműen az este egyik csúcspontjának tekintek.

Az Add a kezed című Illés-feldolgozás, ami a zenekar előadásainak már-már visszatérő vendége, valamint a viszonylag ritkán hallható Wish You The Best zárta a programot, miközben még legalább négy-öt olyan ikonikus dalt meg lehetne nevezni, amelyekre már nem jutott idő, ez pedig ugyancsak alátámasztja, hogy egy tehetséges és méltán befutott magyar együttesről beszélünk, amely a szó szimbolikus értelmében valóban „szétverte” az Akváriumot ígéretes új albumával.

Bélyegkép forrása: rockbook.hu

Fotó: Barta Ime (Barta Imre Photography)