Az imént szándékosan használtam a felvilágosodás szellemi tradíciójára (egyebek mellett Humboldtra és Kantra) visszavezethető világszemlélet (Weltanschauung) fogalmát, mintegy a látszólag hasonló jelentésű világkép (Weltbild) terminusa ellenében is. Az előbbi ugyanis a sensus communis eszménye alapján közösséggé érzékenyíthető szubjektumok megismerő képességére, illetve ezeknek a megismerés tárgyaihoz, a világhoz fűződő közvetlen kapcsolatára utal. Utóbbi viszont arra a természettudományos és techno-kulturális folyamatra mutat rá, amely a napnyugati gondolkodás történetében – legalábbis Martin Heidegger A világkép korszaka című korszakos írása szerint – az ember és a világ fokozatos szétválasztottságát eredményezte. Heidegger szerint ebben a folyamatban kulcsfontosságú az a pont, ahol a középkori és az újkori gondolkodás elválik egymástól. Meglátása szerint ugyanis ezen a ponton nem egyszerűen az történik, hogy a középkori világképet az újkori váltja fel, hanem hogy a természettudományos módszertanok, a racionális ismeretelmélet, egyszóval az újkori gondolkodás révén először válik a világ képpé, s ezzel párhuzamosan pedig az ember e világ ellenében önmagát szubjektiváló elvont megismerővé.

Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni Cséfalvay András műveinek vonatkozásában, mivel az itt látható művek, meglátásom szerint, a művészet eszközeinek segítségével ezt a konfliktust járják körül. Természettudományos érdeklődésű művész lévén, Cséfalvay elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy az uralkodó (tehát a modernitás folyamán kifejlődő, jellemzően euro-atlanti központú, autoritás- és intézményelvű, stb.) tudományos világszemlélethez képest milyen féltudományos, áltudományos vagy éppen nem tudományos (így például: mágikus, törzsi, vallásos, spirituális, ezoterikus vagy éppen extrateresztriális) világmagyarázatok léteznek még? Ám nem egyszerűen ütközteti egymással vagy éppen kijátssza egymás ellenében ezeket a párhuzamos világmagyarázatokat, hanem a művészet tárgyalóasztalához ülteti a feleket. Teszi mindezt abban a nem titkolt reményben, hogy rávilágítson arra – és itt most a művész egyik előszeretettel használt szempontját kell kölcsönözzem – mennyire "szituatív jellegű", tehát geokulturális, politikai, gazdasági, társadalomtörténeti meghatározottságok függvénye e magyarázatok igazságértéke. Ennyiben kérdésfelvetése a huszadik századi tudományfilozófiai irányzatok közül elsősorban Paul Feyerabend munkásságához kapcsolható leginkább. A módszer ellen című radikális munka szerzője ugyanis szintén arra hívja fel a figyelmünket, hogy az a fejlődés- és felhalmozáselvű tudományeszmény, amely a modernitás során uralkodóvá vált, kizárólagosságát az ideológiaként bebetonozott módszeresség és tudományos objektivitás merőben konstruált célelve révén alapozza meg. A társadalom számára valóban hasznos tudomány ezzel szemben, állítja Feyerabend, az egymással folytonos összemérettetésben álló módszerek sokszólamúságában lenne.

Van azonban Cséfalvay munkáinak egy másik, művészetfilozófiai szempontból talán még ennél is fontosabb vonása, amely az ismeretelméleti szkepszis perspektívájából kívánja az esztétikai és etikai szférákat összehangolni. E szkepszis alapja nem más, mint az E/3 személyű tudományos leírásokra épülő racionális világkép, valamint az E/1 személyű szubjektív élmények közötti "magyarázati szakadék" problémája. E problémát a következő példával tudnám leginkább szemléltetni. Ha azt állítjuk, hogy vetülettani szempontból összefüggő gömbfelületként értett planétánknak a tudomány mai állása szerint valóban nincs egyetlen sík felülete sem, akkor ehhez képest vajon Petőfi Sándor laposföld-hívőnek mondható-e, amikor a 19. századi nemzeti tájköltészetünk egyik csúcskölteményében így ír a pusztáról: "Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, /Alant röpül a nap, mint a fáradt madár...", vagy: "Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről..."? Vajon egymást kizáró ellentétként feszül-e egymásnak ebben az esetben a földrajztudomány racionális igazsága, valamint a tájköltemény művészeti igazsága?

Úgy gondolom, hogy Cséfalvay itt látható installációi ehhez hasonló, megrendítő erejű kérdéseket szegeznek nekünk. A Milyen lehet denevérnek lenni? című alapvető ismeretelméleti tanulmány szerzőjének, Thomas Nagelnek  nyomán ugyanis olyan, szinte képtelen dolgokat kérdeznek, amelyek a racionális megismerés érdekében, mondhatni annak védelmében ássák éppen alá e racionalitás normatív kereteit. Ezek a képtelen kérdések így hangoznak: vajon milyen lehet őscickánynak, hawaii őslakosnak, űrlénynek, csillagásznak, Plútó-rajongónak, Sir Isaac Newtonnak lenni? Ám Cséfalvay nem csupán formális értelemben kérdez rá mindezekre, de művészeti és technológiai eszközök segítségével bele is helyezkedik, sőt, szinte valósággal belebújik e karakterek bőrébe, hogy megmutassa számunkra, miként is néz ki a világ e nézőpontokból. Ha ugyanis valóban egy olyan világban élünk, miként azt a tárlat címe is sugallja, ahol nincsenek tények, s már csak a jóság maradt számunkra, akkor mindez azt is jelenti, hogy a felvilágosodás vívmányainak híveiként nap mint nap gyakorolnunk kell e jóságot. Éppen ezért arra bátorítanám most Önöket, hogy Cséfalvay András példáját követve váljanak Önök is a ráció nagyköveteivé, s gyakorolják a beleérzés fenomenológiáját és az együttérzés teológiáját: fogadjanak örökbe mindannyian egy-egy laposföld-hívőt, globális felmelegedést vagy evolúciót tagadót, s egy pillanatra próbálják meg elképzelni, milyen is lehet a világ az ő szemszögükből.

Képek: ©Surányi Miklós (Enteriőr-fotók), ©Cséfalvay András

Cséfalvay András Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad című kiállítása május 19-ig tekinthető meg a Trafó Galériában (1094 Budapest, Liliom u. 41.) Az írás Miklósvölgyi Zsolt április 4-én elhangzott megnyitószövegének szerkesztett változata.