Múlt héten már láttam a villamoson, félhangosan próbálta levezetni magának, miért kell most azonnal fognia a cókmókját és minden általa ismert dimenzió mocskát, hogy kiülhessen a világ peremére, csak úgy, nézelődni. Rögtön elneveztem magamban Andrej Bodornak. Az ernyője már akkor is megvolt, lábai közül összecsukva árasztotta a nikotinbűzt. Egyből gyanús volt, hogy hárman beszélget a srác, vajon hány bérletük lehet, latolgattam.

Egy héttel később, az első igazán nyárias áprilisi napon kész a fotócsapda, ide már régóta készültem. Először megörülök, hogy a képnek lesz egy frankó háttere, egy srác bambán cigarettáznak, most beléphetne ide egy néni, aki túlélte a Nagy Tunguz Náthát is, de ennél is jobb jön, a fiúk, aki láthatóan kipihenték magát, már nem beszélgetnek, csak rágyújt és még viccelni is van kedvük. Háttal nem fejezünk be fotónaplót, ezért még elmesélem, hogy még a tolatós játék előtt pont elcsípem az utolsó spontán pillanatot, amit biccentve köszönök meg, majd odébbállunk.