Ennek a sajátosan kevert képi nyelvezetnek már állandósulni látszik a vizuális és technikai eszköztára, mégis kiállításról kiállításra egyre érettebben, letisztultabban fogalmazzák meg PAF problémafelvetéseit. Itt, az Art Salon Társalgóban tavaly májusában bemutatott kiállítási anyaga kapcsán kezdtem el többet foglalkozni PAF képeivel. Akkor azt írtam róluk, hogy az anyagiság színrevitele történik a vásznakon. Vagyis hogy a képsíkra került festék a saját materiális jellegét mutatja be, csakis önmagáról tesz állításokat, azaz anyagként sűrűsödik, rétegződik, repedezik, rendeződik színekbe. Az időnként hozzákevert, vagy rászórt homoktól, szemcséktől egyenetlen felszínt kap, másképpen töri meg a fényt, haptikus, vagyis tapintással kapcsolatos tulajdonságokat is felvesz. Tehát egy erőteljes anyagiság uralja a műveket: a festék sűrű massza, a vászon vastag és időnként látszik a szövete, a felület más anyagoktól is kitüremkedik, különböző anyagfolyamatok színterévé válik. A festék mint formátlan, formálható és konkrét anyag, és a színhatásokkal felfokozott geometrikus kompozíciós alap különös feszültséget teremtenek, sőt, bár nem ábrázoló művészetről van szó, mégis fellépnek azzal az igénnyel is, hogy, valamifajta jelentést is társítsunk a látottakhoz. Mintha a káoszból kiinduló kozmikus események tanúivá tennének bennünket, befogadókat. Főleg, ha kiegészülnek az itt-ott megjelenő malevicsi négyzet dimenziók és léptékek nélküli, éteri közegben való lebegésével. Tehát azzal, hogy a figyelmünket az anyag természetének a megértésére irányítjuk, közben meg is haladjuk azt, mert a művek túlmutatnak ezen.

Ez alatt azt is értem, hogy a korábbi évekhez képest ebben a válogatásban érezem leginkább azt, hogy némileg eltérő megközelítési módot is engedélyeznek. a művek. Egyre inkább alkalmassá válnak arra, hogy érzéki képződményekként fogadjuk be őket. Ennek az érzéki nézőpontnak a megismerésére tanítanak ezek a művek és én is ennek a felvételére buzdítok most mindenkit. Természetesen sok szempontból lehetne még vizsgálni a képeket, például a művek tér-idő szerkezete kapcsán, vagy az alkotó pszichikai lenyomatát kifejező gesztusfestészetéből, de én most ezt az érzéki-testi vonalat ragadnám ki. Pollock is élőlényként tekintett a festményeire, szóval mi is megpróbálhatjuk ezt követni.

Merlau Ponty szerint „a festészet egyfajta »testi reflexió«, amely nem gondolati úton, hanem a szemlélet alapzatához való visszatéréssel mutatja meg nekünk a világ elfelejtett dimenzióit.”[1] Tehát nem gondolati úton, hanem egy másfajta látás útján juthatunk ehhez az elfelejtett dimenzióhoz. PAF jól működteti ezt az utat, hiszen felfüggeszti a mindennapok tapasztalatát és egy eredetibb látáshoz tér vissza, melynek feladata nem a dolgok, tárgyak reprodukálása, vagy absztrahálása, hanem az anyag megtapasztalásának a lehetővé tétele, hogy azt alakulásában, reakcióiban tegye láthatóvá, érinthetővé. Tehát a művek érzéki megközelítésének alapját az alkotói szándék és annak technikai kivitelezése jelenti. Ezek a változó textúrájú képsíkok ettől kapják a különös testiségüket, mert a többféle hígítású és kémiai összetételű anyagok találkozásaiból, egymásra hatásaiból olyan felülethatások keletkeznek, melyek akár az organizmusokra jellemző életfolyamatokra, szerveződésekre is asszociálni engednek. Mintha az anyagi teremtés mélységeibe engednének bepillantást, a forma derengő állapotaiba, miközben az az érzésünk, hogy az élet ősi ösztöneit, burjánzó erőit modellezik működésük közben. Konkretizáljuk ezt a képekre: fényes és matt felületek érintkeznek egymással, a nedvesség ráfolyik a kép kiszáradt, érdes bőrfelületeire, szélein nyiroknedvvé halványodik, a rafináltan elhelyezett vörös foltok pedig vércseppek benyomását keltik. A másikon primitív sejtképződések organikus struktúráit láthatjuk. A mellette lévőn a kép felülete bőrként összegyűrődve ereszkedik meg, és mély ráncok, tág pólusok, felszakadt sebek jelennek meg rajta. Tehát a testiség nyelvén szólítanak meg bennünket, sőt még érzelmi állapotukat is közlik, amelyek harsány, vagy visszafogott színeseményekként vannak eltárolva bennük.

Említettem a technikai kivitelezés adta testiséget is. Ezalatt azt értem, hogy taktilis tulajdonságaikkal a művek fizikai közvetlenségükről árulkodnak az alkotói folyamatok tekintetében is. (Sok érintés éri őket). Mert a felszín nem csak eszközök által van megdolgozva, hanem a kézi megmunkálás miatt másfajta testiséget is magukon hordoznak. Az anyag előretörő, szétterülő, képlékeny, de egyből engedelmessé válik, amint az alkotó megrángatja felülről vagy megdermedés közben karcolásokkal sebesíti, fémreszelékekkel edzi, érdesíti. Illetve PAF alkalmazza a kollázs, és maszkolás technikáját is, aminek következtében szintén érintéssel telítődnek a felületek. Ragasztja, végigsimítja, letapogatja, spatulával elegyengeti a festéket, majd feltépi a szalagokat, újakat ragaszt rájuk. Ezzel mintha a bőrét tépné, és ha már említettük a színek és érzelmek viszonyát, akkor az érzések feltépése, és más érzéssel való lefedése is megjelenik így a műveletek során. A feltépéssel a festék aláfolyik, nem tudja tartani a neki kijelölt határt. Ezzel is érdekes vizuális hatás keletkezik, mert nem tudjuk, hogy az eredeti szalagnak volt-e ilyen széle, vagy a folyékony festékanyag esetleges mozgásainak nyomát látjuk. És hát ez a negatív lenyomatos technika még az alkotót is nyitottá teszi ezekre a váratlan mozdulatokra, hiszen el kell, hogy engedje az alkotói folyamatok teljes uralását, irányítást. Ami még fontos, hogy a tépéssel a hiány, a festéssel a többlet fogalmai íródnak a felületekre. A hiánnyal a távolság képzetei is hangsúlyt kapnak, látjuk a helyét annak, aki, vagy ami ott volt, testi/anyagi valójában is, de már nincs ott. Emlékeztet valaminek a jelenlétére, ami már eltűnt, de nyoma maradt. A végeredmény egy izgalmasan zajos, formailag zsúfolt és kusza felszín, nem tudjuk felfejteni az eredetet, a kezdő felületet, a legelső színárnyalatot. A festett felületek és festék nélküli hiányok egymásba gabalyodnak, a rétegek ebben a hiány/többlet érzetben tobzódnak, vagyis nem csak materiális, vagy vizuális értelemben, hanem szimbolikusan is hatnak. És nem utolsó sorban izgalmas tapintási élményt is adnak.

A kisképekre is önálló létezőkként tekinthetünk, papír alapjukkal másként mutatják be a különböző anyagfúziókat, és másként a saját biomorfikus képződményeiket, technikai részleteiket. Mediális funkciójuk is van, mert nem csak felerősítik a mellettük állók hatásait, de közvetítenek a többi kép, illetve a termek között is. De nem csak kiteljesítik a kiállítást, hanem PAF általuk aktualizál bizonyos ellentéteket. Hangsúlyosabbá teszik például a számítás és ösztönösség, a tudatos csinálás, vagy a valamivé válás folyamatait az alkotás során, hiszen nem mindig eldönthető az alkotói szándékoltság és az anyag mozgási önkénye, illetve ezek arányai. (Erre utaltam is a szalagfeltépés kapcsán.) A kis felületek egy-egy anyagreakciónak tudnak csak felületet biztosítani, így ellenőrizhetőbb, irányítottabb lesz a végeredmény. Míg a nagyobb felületek mindig teret engednek az anyag esetlegességeinek, túlcsordulásainak, vagy váratlan eseményeinek, kiszámíthatatlanságának is. Továbbá a kisképek egy lezárt teljességet képviselnek, kétszeres, egy fehér és egy fekete keret is kiemeli a befejezettségüket. Addig a keret nélküli nagyobb képek mintha a határtalanságukat, lezáratlanságukat, és egy nagyobb kiterjedésből való véletlenszerű kiemelkedésüket jelezzék, a léptékek kihangsúlyozása nélkül. Vagyis ugyanúgy lehetnek azok nanofelvételek vagy galaktikus ködök részletei. A belső vonalak sem lezáró határok, inkább tükrök széleit jelzik, melyek még inkább megsokszorozzák, szétszórják, végtelenítik a látványt. Ezzel egy tágabb dimenzióra nyitnak ki bennünket is.

Addig is, amíg ez megtörténik velünk, íme, a képek érzéki valósága: színvibrálásuk, az anyagfolyamatok egymásra gyakorolt hatásai, csíraszerű ősformái. Ezek a szemet vonzzák. Érdes, konkrét felületük pedig hívogató bőrként kívánják a tapintást.

[1] Ullmann Tamás: 8.II.I. Maurice Merleau-Ponty (1908-1961) In.: Boros Gábor (Szerk.): Filozófia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 1042. o. 

Pintér András Ferenc F(R)ACTURE című kiállítása június 7-ig tekintgető meg az Art.Salon:Társalgó Galériában (1024 Budapest, Keleti Károly utca 22.)

Az itt közölt írás Tóth Ditta megnyitószövegének szerkesztett változata.  

Repro-k: ©Pintér András Ferenc