Schuller Gabriella, az Artpool Art Research Center kutatójának történeti előadása a hetvenes évek experimentális színházáról két független csoportot, a Dohány utcai lakásszínházat és a Kovács István Stúdiót emelte ki. Érdekességük, hogy ezen két társulat szellemi öröksége az intézményesülő tudás és a privát emlékezet határvonalára került. Halász Péter és Najmányi László már-már kultikus hősfigurává nőtték ki magukat, bár Schuller hangsúlyozta, hogy mindkét társulat csoportos munkát végzett, és hogy a női tagok (Koós Anna, Buchmüller Éva, Kollár Marianne) sem merülhetnek feledésbe, hiszen meghatározó szerepük volt a színház működésében és túlélésében. A Dohány utcai lakásszínház és a Kovács István Stúdió története tehát nem csupán a legendás férfiak mítosza.

Schuller ezt a két színházi társulást sorolja csak az experimentális színház kategóriájába a hetvenes évek Magyarországában, mivel értelmezése szerint rájuk jellemző csak a színházi formanyelv állandó megújítása, a szövegtől való függetlenség, a néző–szereplő viszony folytonos újraértelmezése. Kiemelte a Dohány utcai lakásszínház 1972-es Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre című előadását, melynek keretében kifeszítettek egy fehér lepedőt a szobában, melybe lyukak voltak vágva, és a színészek a közönség közé vegyülve beszéltek személyes témákról, improvizáció keretében. Az 1973-as Alíz nővérei szürreális elemekkel dolgozott, ahogy egy kristálycukorral borított szobán áthaladva egy sakkozó, káposztafejű nővel találta magát szembe a közönség. A szürrealitás visszatért a háromnapos King Kong előadásban (1973), mely a transzformáció rituáléját járta körbe, ahogy King Kong kedvese férfiból nővé alakult, és vérét tejbe csepegtette, melyet körbekínált a közönségnek. Előadásaik kihasználták a lakás személyes terét: nemcsak színházi előadások voltak egy lakásba helyezve, tudatosan őrizték meg vagy bontották meg a lakás intim bűvkörét.

A Najmányi László kezdeményezésével 1971-ben létrejött Kovács István Stúdió állandó társulat, színhely vagy próbák nélkül működött: mindig az szerepelt, aki jött. Ennek a megvalósítására gyakori eszköz volt a hangszalagra rögzített narráció, melynek utasításaira az épp megjelent néző-színészek reagálhattak, követve a szöveget vagy ellenállva neki. Bár a Dohány utcai lakásszínház munkái (az állandó letiltások ellenére) nehezen helyezhetőek politikai olvasatba, a Kovács István Stúdió élesebben reagált a Kádár-korszakra. A császár üzenete (1973) keretében Najmányi Kaffka azonos című szövegét olvasta fel, míg a nézők előtt nejlonfüggönyök omlottak le, az előadás végére felfedve a velük szemben ülő nemkívánatos, marginális kortárs figurákat, hajszolt színészeket és üldözött művészeket.

Mindkét társulat disszidálásra kényszerült. Magyarországon a realizmus és a politikai színház népszerűsége a mai napig kitart, de a kortárs kísérleti színház feltörni látszik. A kerekasztal-beszélgetés Antal Attilával (rendező, zeneszerző, dramaturg), Szabó Veronikával (ének, színész, játékmester), Boross Martinnal (rendező, alkotó, előadó) és Forgács Miklóssal (dramaturg, fordító, előadó) ezt a szférát vizsgálta meg.

Az első problémát pont az adja, hogyan nevezhetjük azt a határterületeken mozgó, formakereső, közösségi és nem történetközpontú színházat, ami változékonysága miatt nem kezelhető mozgalomként. Boross meglátása szerint az olyan fogalmak, mint „kísérleti színház,” „független színház” vagy „alternatív színház” marginalizálnak. Hozzátette, hogy a kísérletezés nem elhatározásból születik, hanem az alkotói igénynek felel meg. Az egyetlen terminus, amivel Boross azonosulni tud, az a „kortárs” jelző.

Szabó Veronika szerint még a „kísérleti” lehet a legjobb válasz erre a definíciós kérdésre, hiszen ő a néző/színész pozíciókkal való kísérletezést, az előadói jelenlétet látja az ilyen előadások legfontosabb elemének. Fontosnak tartja, hogy a kísérlet kockáztat: értelmezhető lesz-e a darab? Kik csinálják? Kiknek csinálják? Milyen kontextusban? Antal Attila egyetértett azzal, hogy a kísérlet nem feltétlen sikerül, de hangsúlyozza, hogy az előadás maga már egy kísérlet eredménye.

Forgács a maga részéről, szlovák-magyarként nem bánja a marginalizálást: ezt az élettapasztalatot is a színháza részévé teszi. A kísérletezés szükséges, mivel a színház konvencióalapú: a sikeres kommunikációhoz közös kódrendszer kell. Ennek a kikísérletezése a feladat. Ebben érzése szerint döntő szerepe van a mainstream és az underground folytonos kölcsönhatásának, hiszen az underground formanyelve pár évtizeden belül rendre bekerül a mainstream felfogásba.

Arra a kérdésre, hogy mikor bukik meg egy ilyen experimentális produkció, az alkotók mindegyike hangsúlyozta a helyi közösség ismeretének fontosságát ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen. Bár Szabó Veronika groteszk bohócelőadása, melynek keretében Szűz Máriaként ügyetlenkedett egy kisbabával, nagy sikert aratott Londonban és az Aurórában, egy utcai előadás során a járókelők el akarták kergetni: abúzív anyukának nézték. Antal Attila egy belgrádi kőszínház által rendelt előadásnál érezte, hogy túltolta a témát és a formát: a konzervatívabb előadásokhoz szokott szakmai zsűri nem volt felkészülve arra, hogy a nemi erőszak témájával foglalkozó, idősíkokat megbontó, vetítést prominensen alkalmazó darabot bemutassák. Boross Martin Promenád előadása (Artus & Stereo Akt) Amerikában a paranoia témájára reagálva bombariadót okozott, és kihívták rájuk a rendőrséget. Az incidenseket egyikük sem értelmezte viszont teljes kudarcként, hiszen erős érzelmeket váltottak ki, és izgalmas helyzeteket szültek.

Boross Martin kiemelte a tendenciák hiányát: a kortárs színházban nincs egységes mozgalom, nagyobb konkurenciára, több alkotóra lenne szükség ahhoz, hogy megvalósulhasson. Fájlalta, hogy a legalternatívabb kőszínház sem fogad be olyan előadást, ahol nincs színész. Szabó Veronika felszólalt az alkotói folyamat limitálása ellen: úgy érzi, a magyar színészek, hangtechnikusok, világosítók és egyéb színházcsinálók sokszor nem tekintenek magukra alkotóként. Pozitív példának hozta fel a kortárs tánccsoportok együttműködését, közös ötletelését. Antal Attila az olyan gyakorlati problémákat látja a magyar színházi szféra merevsége mögött, mint a pénz- és időhiány: sajnos nem elérhetőek az ideális laboratórium-színházi körülmények, melyek teret engednének a szabad kísérletezésre.

Forgács Miklós viszont hisz benne, hogy az „új autentitás” keresése előre viszi a túlélésükért küzdő társulatokat, és hogy a hiteles, igaz történetek közönségre találnak. Ez lassan talán megtörheti a pszichorealista dráma egyeduralmát. A kerekasztal tagjai mind tapasztalták, hogy a nézőknek hatalmas igényük van arra, hogy valami kibillentse őket a komfortzónájukból, és ők kitartóan kutatni fogják azokat a technikákat, melyek ezt lehetővé teszik. Nincs tehát minden remény veszve.

Dunszt.sk & Stúdió K: Kulturális Szabadegyetem
Április 25. 18:00-20:30
Előadás: Schuller Gabriella
Kerekasztal: Szabó Veronika, Antal Attila, Boross Martin,  Forgács Miklós