Szegő János, a kötet szerkesztője, dinamikusan belecsapott és végig kísérte, támogatta a beszélgetést, humorával egy percre sem eleresztve a hallgatóságot. A kötet hét novellából áll, amelyekből az első öt visszhangszerűen fonódik egymásba. Bodor Ádám eleinte könnyed hangvételű, az olvasóval összekacsintó szöveget tervezett, de hamar rájött, hogy ez nem működik. Majd újra visszatalált arra a vidékre, amelyben jól érzi magát, így a kötet kollázsa megpróbál követni egy egyensúlyt, ami egyszerre rántja magával az olvasót a mély vízbe és hagy neki levegőt. Szegő hozzátette, az első és a negyedik novella kicsit olyan, mint egy marionett előadás, amelyben egyszerre látszik a bábú és az őt mozgató színész.

A kötet egyes szám első személyben íródott, ami újítás, ahhoz képest, hogy Bodor szövegeiben inkább az egyes szám harmadik személy a jellemző. Bodor szinte azonnal leszögezte, hogy ennek semmi önéletrajzi oka sincs, csupán vannak olyan szövegek, melyek megkövetelik ezt a személyes megszólalást. Egyrészt furcsa játék ez a tárgyilagos leírással, másrészt így könnyebben hozzáfér az általa megalkotott környezethez, helyszínekhez. És ha már helyszín, Szegő viccesen megállapította, hogy Bodor Ádám helyszíneiből már földrajzi OTDK-t lehetne rendezni, hiszen írásaiban pontosan kimunkált, fiktív terek elevenednek meg. A Seholban ilyen például Pitvarszk, aminek már a neve is eléggé illeszkedik a Bodor-térkép helyszíneihez, amelybe Pataki Ádám felolvasása által betekintést nyerhettünk. De feltűnik Leordina is, ami meglepő, de valódi település. Bodor egyik kedvenc földrajzi és etnikai tájegysége Máramaros, amelynek egyik kisebb települése Leordina, és hát, ez a név követelte a helyét Bodor világában.

Van-e nulladik pont? Teszi fel egyik utolsó előtti kérdését Szegő. A kötetben a helyszínek, az egyes szereplők, rokonelemek lazán összefűzik a novellákat, amitől olyan benyomása lesz az olvasónak, hogy ebből egy kisregény is megszülethetett volna. Bodor mégis megállt és lekerekítette a történeteket, nem bővítette. Úgy gondolja, hogy ez valójában egy mély ötlet kiáradása, amit mégsem gyúrt össze egy regénnyé.

És vajon szereti Bodor Ádám a Staroprament? Mert a novellában ez a „menő”. De nem, Bodor inkább Heinekent iszik, azt is mértékkel, nem valami sörös, azt meghagyja a novella szereplőjének. Szegő ezzel a kérdéssel felvezette a Sehol gasztronómiai különlegességét, a podlenkát, hogy a konyhában maradjunk. Így dél körül a legalkalmasabb volt az idő arra, hogy Bodor tisztázza számunkra mi is az. A recept következik:

A podlenka lángostészta, amelyet egy gyúródeszkán alaposan megnyújtunk. Ezután a derelyevágóval négyzeteket vágunk belőle. A négyzetet megtöltjük fél evőkanál savanyúkáposztával, csípős túróval és füstölt kolbásszal. Ezt leborítjuk egy másik négyzettel, majd a széleket a derelyevágóval összehegesztjük. Ez tetszés szerint kisüthető olajban, zsírban vagy tepsiben. 

A kulináris élmények után a motívumok kerültek terítékre. Szegő kiemelte, hogy Bodor szövegeiben az identitásképzés meghatározó eleme a kinézet, mint például a haj, az arcszőrzet, ezen kívül a közeg, a környezet. Ezek az archaikus elemek a Seholban is megjelennek. Emellett a történetek egy banális helyzetből indulnak, amelyet egy apró elem megzavar, ezzel visszavonhatatlanul felborul az eredeti, törékeny egyensúly. Bodor ezt úgy fogalmazta meg, hogy az atomrobbanáshoz is kell egy kósza neutron. A neutronok minden banális helyzetben ott vannak, hiszen a természetük, hogy berobbanjanak. A szövegekben ezek az apró katalizátorok nem tudatosan vannak belekódolva, hanem az írás sodrásával teremtődnek meg. Ez a sodrás olyan tényező, ami meghatározza a szöveg alaptermészetet, a hangját, ezzel a hitelességét is. Hozzátette, hogy az az írás, ami lassan és kínlódva születik, még a fikcióban sem elég hiteles, azt abba kell hagyni. A legképtelenebb dolgokat jó eszközökkel el lehet hitetni, s ezek az irodalomban megtalálhatók, így válik hitelessé a fikció.

Zárásként Szegő egy 1969-es kérdést ismételt meg, amit talán csak ötven évente lehet feltenni Bodornak, de a válaszból kiderült, hogy nem, még akkor sem. Mi van az íróasztalon? De a választ nem tudjuk meg. Szegő utolsó viccével lecsapta a bemutatót: a Seholtól eljutottunk a semmibe.

Fotó: Bach Máté