Ahogy várható volt, e két részből álló program információban és ingerekben annyira gazdag, hogy mission impossible volna úgy összefoglalni e hangulatjelentésben, hogy másnak is jusson hely. De nem is szükséges, hiszen külön tudósítás szól róla. A Gács Anna moderálta első blokkban Caroline O'Donoghue (Írország) ragad meg leginkább, aki egy reklámügynökség drámáit írta meg. Érdekesség, hogy ezt egy másik univerzumban a bolgár Natalya Deleva is megtehette volna, aki egy ideig szintén a mintául szolgáló londoni cégnél dolgozott. Biztosan kézbe veszem majd a Gyerekzár című kötetet, amelynek abszurd, rövid novelláiról, illetve a női test bennük is megjelenő átalakulásáról Mécs Anna  szégyenlős, de bizalomkeltő mosollyal beszél.

A  második körben Forgách András próbára teszi interjúalanyait, akik sokszor nem értik a kérdést. Vagy nagyon is (félre?)értik, mint a két férfi egymásra találásáról szóló Lehorzsolt térd szerzője, Dino Pešut (Horvátország), aki  úgy érzi, coming outot várnak tőle. Meg is kapjuk, és nehéz megítélni, hogy ez most kellemetlen, vagy sem. Az Opoe írója, Donat Blum (Svájc) viszont kifejezetten megörül, amikor Forgách felmutatja az általa kiadott meleg irodalmi folyóiratot, a Glittert. A legizgalmasabb elsőkönyves, Anne Catherine Bomann (Dánia) pszichológus később Winkler Nórával beszélget majd az Agathéról, ezért rá még visszatérek.

Bekukkantok Thomas Sandkühler könyve, az Adolf H. bemutatójára, és bár a vártnál kevesebbet tudok meg arról, hogyan képes ifjúságbarát módon megközelíteni Hitler alakját, kíváncsivá tesz. Milyen furcsa, gondolom, hogy éppen ezután megyek át a Harcomról szóló pódiumbeszélgetésre, majd hirtelen elkomorodom, amikor alig találom meg a D épületben kígyózó (ez a szó sem lesz már a régi) sor végét. Ráadásul ez a kígyó, ha nem is a farkába, de furcsa módon a saját oldalába harap, haladási iránya nem egyértelmű, hosszára pedig az éppen arra járó Kukorelly Endre is őszintén rácsodálkozik. Rosszat sejtek. Bármekkora is a terem, kizárt, hogy a várakozóknak csak a fele is beférjen. És valóban, jön is a hír pár perccel 3 óra után, hogy kész, vége, megtelt, ideje lehajtott fejjel elballagni.

György Alida videója a szombati napról

Soha nem tapasztalt elszántságot érzek, hogy ennek ellenére, sajtóigazolvány, magabiztos fellépés, valamint félelmetes újságíró-kisugárzás hiányában is bejussak, és csodával határos módon valaki meg is szán. Odabent cseppet morcos a légkör, mert a szervezőknek feltűnt, hogy többen is a létszámstop után jöttünk be. Remélem, senkinek nem lesz ebből baja. Karl Ove Knausgårdnak sem jár akkora üdvrivalgás, mint Szegő János bejelentésének, tolmács mégis a színpadon lesz. Aztán megérkezik az író, akivel a fesztiválon most találkozhatunk utoljára, ugyanis a program után rögtön a repülőtérre siet.

A közönség odavan érte, ő meg visszafogottan nyilatkozik, olykor hosszas gondolkodás után. Visszatérő kurta „nem” válaszai rendre derültséget keltenek. Persze mindent kifejt hosszabban is. Például azt, hogy bizony sem a forma, sem a tartalom nem alakult tudatosan a hat kötetből álló Harcom megírása során, akár hiszi Szegő, akár nem. Bevallottan inkább nem. Különösen a magyarul frissen megjelent negyedik rész időugrásai mögött szeretné látni a tudatos koncepciót, de Knausgård kérlelhetetlen. Az írást a zenei improvizációhoz hasonlítja, csak úgy áradnak a szavak a feltörő emlékek hatására.

A folyamatot egy hely is beindíthatja, mint az a 270 lelkes falu, ahol mindössze tizennyolc évesen kezdett tanítani. De írásában hiába változtatta meg a település, valamint a karaktereit ihlető lakók nevét, az újságírók mindent kitaláltak. Ez az átka annak, ha a kortárs szerző a saját életét tárja fel, amiről aztán mindenki újabb részletekre lesz kíváncsi. Bezzeg Bovarynét nem lehet felhívni, jegyzi meg találóan Knausgård. Az új kötetből norvégul olvas fel egy részletet, amit a közönség magyarul követhet a kiosztott papírlapon. Fáziskéséssel jutok hozzá, majd lelkesen keresgélem, hol tart éppen a jelenetben. Elmondja, hogy egyszer hiába vonult  egy elhagyatott világítótoronyba, egyáltalán nem ment ott az alkotás, bezzeg otthon, az újszülött gyerek és a hétköznapi teendők mellett remekül tudott dolgozni. 

Szalai Mira videója

Hogy az íráshoz nem kell sem világító-, sem elefántcsonttorony, Anne Catherine Bomann első regénye, az Agathe, is bizonyítja. Bomann ugyanis egy percre sem adta fel pszichológusi praxisát, így alkalma sem lett volna az elvonulásra.  Megörül, amikor az őt faggató Winkler Nóra elárulja, hogy sírt a könyvén egy horvátországi kávézóban. Hiába, a pszichológusok szeretik megríkatni az embereket, kommentálom magamban gonoszul, de valójában tudom, hogy nem erről van szó. Nagy siker ez, és valószínűleg megérdemelt, hiszen Kerekes Viktória színművész felolvasásából is érezhető, milyen mélyen meg tudta ragadni a címszereplőt kezelő idős terapeuta (a könyvben pszichiáter) magányát. Az emberektől elidegenedett férfi egy ponton elhatározza, hogy almás pitét süt siket szomszédjának, amiről azonnal beugrik az Ádám almái, e dán filmben ugyanis a pite elkészítése szintén egy jelentős lelki változást kísér. Dedikálás után rá is kérdezek Bomannál, hogy e film vajon inspirálta-e, és kiderül, hogy bár látta, csak én juttattam most eszébe. Nem zárja ki, hogy tudat alatt hatott rá.

A kedves aláírás és az egyperces „interjú” ára, hogy a Miért írjunk sci-fit? című kerekasztal-beszélgetésre már csak néhány percre tudok benézni, pedig az elhangzottak alapján többre lett volna érdemes. Szóba kerül a műfaj irodalmi kirekesztettsége, amely majdnem olyan érthetetlen, mint a gravitációs csizma működése, megértem, hogy a jelenlévők mérgesek, amiért a legtöbb neves író szégyellik a sci-fi műveiket. Megállapítják azt is, hogy csak annyira kell tudományosnak lenni, amennyire maga a történet megkívánja.

Utolsó állomás Pungor András prózakötetének bemutatója, sajnos ennél már lankad a figyelmem, mégiscsak eltelt kilenc igen tartalmas óra, amióta megérkeztem. A Magácska zenekar jó kis dalai alatt már be is csukom néha a szememet, veszélyes játék ez. Annak alapján, amennyit még felfogok, A hetedik nap a papáé sem az élet vidám oldalát ragadja meg, a szociálisan érzékeny újságíró gyerekkönyvei után fejest ugrott kemény valóságba. Tiszta fejjel biztosan utána fogok nézni.

A szintén fáradt szerző igazán közel akkor kerül hozzám, amikor az utolsó mondatát többszöri próbálkozásra sikerül csak elmondania. Je suis Pungor. Kifelé menet az egyik már záró bódéban ingyen megkapom a limonádét, gondolom, nem úgy nézek ki, mint aki még megtalálja a pénztárcáját.

Fotó: Oláh Gergely Máté és Vörös Szilárd