A történet az ismertetés szerint klasszikusan egyszerű: „Egy szép napon a negyvenes éveiben járó, apjával élő Kath egy húsz év körüli fiúval tér haza. Anyai ösztöneitől és szerelemvágyától hajtva befogadja házukba a vonzó árvát, aki hamarosan a nő bátyját, Edet is ujjai köré csavarja. Apjuk, Kemp kezdettől gyanakodva szemléli a jövevényt: felismerni véli benne volt főnöke gyilkosát…”

És valóban nem történik egyéb, minthogy az illegális szemétlerakó melletti szuterénlakásban négy ember játszmázik. Szemét kis játékok ezek, ahogy szemét minden, ami körülveszi őket: kukázott bútorok, szedett-vedett tárgyak, élelmiszeripari hulladékból készült étel, de szemét a nyelv is, amin beszélnek, csupa össze nem illő szólimlom, finomkodás és szívtelen vakkantás egyszerre.

Ezek a játszmák azonban vérre mennek, de nem is várhatunk mást, hiszen az „ortoni” mint jelző egyet jelent a látszaterkölcsöt ízeire szedő történetvezetéssel, a gyilkos humorral, az egyértelműen kétértelmű helyzetek és párbeszédek sortüzével, a mindig elevenbe vágó replikákkal. Parti Nagy Lajos az előadáshoz készített, zseniális új fordítása pedig megköveteli, hogy a darab minden szavát komolyan vegye színész és rendező, hiszen csak így adhatja meg a nézőknek a felszabadító, félelmet megmérgező és azt legalább karnyújtásnyira eltávolító nevetést. Mert van mitől félnünk: szégyenletes, vállalhatatlan és brutális, amit megteszünk egy jó szóért, egy kis figyelemért, az érzésért, vagy annak akár csak annak látszatáért, hogy fontosak vagyunk.

Az előadás igazi jutalomjáték nemcsak a négy szereplőnek, de a rendezőnek és a közönségnek is, pedig 120 perc – az eredetileg három felvonásos darabot szünet nélkül játsszák – kíméletlen játékidő. Ebben az előadásban azonban annyira sűrű a jelenlét, hogy a nézőéren se vakaródzás, se nyaktekergetés, se óranézés se sóhajtozás nem volt. A rendezés szellemes turbulenciája mellett is fegyelmezett, kitűnő ritmusú, a játék kreatív, a poénok ülnek, minden mozgás és gesztus végiggondolt, praktikusan elegáns. Még az olyan direkt jelzések, mint, hogy a kellemetlen és haszontalan dolgokat tényleg a szőnyeg alá rejtik, igen, ezek sem hatnak zavaróan, mindennek megvan a pontos helye és ideje.

Bíró Kriszta Kath szerepében komoly szakmai tudással és rég nem látott felszabadultsággal hozza az álnaiv, álszemérmes, álkedves lányt, húgocskát, anyát, szeretőt, a mindenki cselédjét, aki azonban, ha veszélyt szimatol, tigrisként védi Mr. Sloane-t, az ő babyjét, megszerzett zsákmányát. Hányingert keltően tökéletesen keveri az édeset a keserűvel.

Kath idilljében az elsődleges veszélyforrás bátyja, Ed, aki mindenképpen akarja a szerelmet, és meg is kapja, mindegy milyen áron. Király Attila pontosan ragadta meg a jól menő üzletember karakterét, aki rejtett szeretetéhsége és homoszexualitása miatt mégis végtelenül sebezhető. Mr. Sloane nem is teketóriázik, térdre kényszeríti, s az előző percben még komolyan vehető, meglett férfi szűkölve kuncsorog egy mosolyért.

S bár körülötte forog a világ, Mr. Sloane-ról szinte semmit sem tudunk, nem tudjuk, honnan jött, nem tudjuk, mi a szándéka, milyen képet rejtő medált hord a nyakában, nem tudjuk ki is ő valójában. Dékány Barnabás merészen játssza ezt a kettős figurát: egyszerre gátlástalan és bizonytalan, kegyetlen és szánalomra méltó, hol aljas és számító, hol kihasznált és félszeg kisfiú, olykor tökéletes érzékkel manipulál, olykor fejvesztetten kapkod. Ritka élmény egy ennyire fiatal tehetséget látni.

S miközben a testvérekkel Mr. Sloane jól elszórakozgat, az apa egyre biztosabb benne, hogy valami nincs rendben, hogy ennek a mesének nem lesz jó vége, hogy ismeri ezt az angyalarcú démont. Gazsó György kezdetektől ellenszenves, vak, mogorva apafigurájából szépen, nagy rutinnal, de cseppet sem unalmasan bontja ki a tehetetlen, önző, kiszolgáltatott öregembert, aki azonban mégis az egyetlen látó.

Joe Orton fekete komédiája egy antik tragédia kérlelhetetlenségével hajtja szereplőit a végkifejlet felé. Ugyanakkor a krimiszerű történet nem engedi el a néző figyelmét, hiszen az emberi játszmák füzére totális háborúba torkollik, ahol a résztvevők cselekedete mindvégig kiszámíthatatlan marad.

Az egyszerű helyzetek eljutnak az őrületig, az indítékok, a cselekedetek és reakciók abszurdak és ismeretlenek számunkra. Talán néha, egy-két tétova mozdulatban, zavart hadarásban, felturbózott mosolyban, égő tekintetben magunkra ismerhetünk. Ez félelmetes, de kiröhögjük őket, kiröhögjük magunkat. Az, hogy nincs olyan szereplő, akit megkedvelhetnénk, akivel együtt érezhetnénk, a legbiztosabb jele, hogy a szerző és a rendező is ismer minket és szeret, nem engedi, hogy azonosnak lássuk magunkat ezekkel a torz alakokkal. Nem büntet, csak figyelmeztet, és reméljük teszi ezt a következő évadban is.

Joe Orton: Mr. Sloane szórakozik. Magyar szöveg: Parti Nagy Lajos. Látvány: Juhász Nóra. Mozgás: Király Attila. A rendező munkatársa: Kovács Henrietta. Rendező: Guelmino Sándor. Producer: Orlai Tibor. Szereplők: Bíró Kriszta, Király Attila, Gazsó György, Dékány Barnabás. Az előadás a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre. Fotó: Takács Attila