gyerek
2008. 04. 28.
Egy kötetkompozíció lehetőségei
Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén
A Hajnali csillag peremén Kovács András Ferenc kilencedik gyermekverskötete, de az első, ami Magyarországon jelenik meg. Az elmúlt harminc év verseiből összeállított kötet kompozíciója a hetes számon alapul: hét ciklus százhetvenhét versét olvashatjuk a kötetben. Külön érdekes lehet, hogy hogyan és milyen rendezőelvek szerint sikerül több évtized verseit utólagosan egymáshoz kapcsolni.
A kötet illusztrátorának, Takács Marinak a képei remek érzékkel adják vissza a versek világát, sőt még az egyes ciklusok közötti átmeneteket is. A ciklusok között ugyanis nincsenek a szó szoros értelmében vett határok: az átmenetiséget hangsúlyozza eleve a szerkesztés (összekötő betétciklusok), ráadásul ez az átmenetiség a ciklusokon belül is jelentkezik: nincsenek állandó, statikus pontok a kötetben, a versek inkább pillanatokat jelenítenek meg, szorosan összefonódva a megelőző és a rákövetkező darabokkal. Az évszakokat megjelenítő blokkok az ébredés - tevékeny nappal - elalvás aktusa szerint szerveződnek, az összekötő részek pedig az álom és az ébrenlét közötti átmenetet jelenítik meg. Az illusztrációk pontosan illeszkednek színeikben nem csak a versek hangulatához, de a kompozícióhoz is: a ciklusok utolsó verseinek háttérszíne az újabb rész címlapján uralkodó szín halványabb árnyalata.
Folytonos alakulás figyelhető meg az évszakok egymást váltó képeiben, állapotaiban, melyet a versek beszélőjének visszaemlékezése tart mozgásban. A Hajnali csillag peremén első ciklusa, a Holderdő a tél múlását, a friss tavasz élénkségét, és a késő tavasz nyárba fordulást szemlélteti. A versek jellemző ritmusa gyors, pörgő, könnyed. Ez a könnyedség pedig a témákban és a motívumokban is jelentkezik. A versek tematikus rendezésének, a kötet igen alapos szerkesztésének bravúrját mutatja az is, ahogyan a télutó kék és szürke árnyalatú motívumait (jég, szarka), az ébredés szakaszosságát (a medve ügyetlenkedése a jégen) észrevétlenül felváltják a tavasz motívumai. A színek és a motívumok jelentése szorosan összefonódik, ezt a kapcsolatot pedig a ciklusok segítségével a kötet egészében végigkövethetjük. A versek tárgyai légies, könnyű, sokszor megfoghatatlan dolgok lesznek (pl. tavaszi szél, tó víztükre, felhő, kankalin, zápor stb.), a ciklus egyik utolsó verse, a Barna bogár ugyanakkor már a tavasz lezárását jelképezi: a barna élesen elüt a tavasz vidám, élénk színeitől nyugodt, mély tónusával. De az évszak átfordulását érzékelteti az is, amit a bogár válaszol a "hova szállsz" kérdésre: "Barna bogár miért menekülsz, /ujjbegyemen mért le nem ülsz?// Mert sietős hazamennem, /kósza pihén lepihennem."
Az Állati dolgok! átmeneti blokk változatos állatvilága a hollótól a kakaduig, a világjáró nanduktól a nyugalmazott kajmánon át a pénzszűkében lévő vombatig egyfajta vidám görbe tükröt tart az olvasó elé az emberi attribútumokkal felruházott lényeken keresztül. Az Állati dolgok! verseiben mindig történik valami izgalmas: tavaszi zsongás járja át őket... Ezzel pedig meg is érkezünk a nyárba.
A Kásavirág, bodzavirág ciklus egyik kulcsmotívuma a tücsök és a tücsökzene. A rímek puhák, lágy hangzásúak, mint a nyárestén hallatszó ciripelés (pl. a Tücsökének zene száll-szalutál, a Kásavirág, bodzavirág cerpen-serken, a Gyermekek és madarak csalogány-halovány rímpárjai). A rímelés, a szavak és a hangzás a nyár egyszerre lusta és üdítő hangulatát jelenítik meg: "Éjszakák tejében/messze néz a csillag: /száll a nyár, akár az/ égi szénaillat." A ciklus lezárása ugyanolyan ötletes, mint a Holderdőé: a Ringató és az Augusztusi sóhajtás című versek a nyár elmúlását idézik már a címükben is. Utóbbi ráadásul nosztalgikusan visszautal a "nyáreleji" Juharfában nő a nyár! című vers láng-motívumára: "Rövidülnek napok, órák, / csak az ég mély tüze kékebb, / s a kezedben ki-kigyúl tán/ a pipacsláng, ha letépted./ Fogy a nyár - szép lobogással/ fut a fény, megtör az árnyon… / Jön az éj, leng a tücsökhang - /hova tűntél, kicsi lányom?"
Amíg azonban a Juharfában nő a nyár! lángja "sürög-forog", addig az Augusztusi sóhajtásban már csak "ki-kigyúl tán", és olyan illanó, mint a letépett pipacs szirmai. A motívumok tehát nem csak a kötet elrendezésében térnek vissza a ciklusokon át, de a mindenkori évszaknak megfelelő változásokon is rendre átesnek. A nyár végét, és az elalvás-elmúlás érzetét erősíti az éj közelgése és a Barna bogárban már elhangzott "hova mész?" kérdés ismétlődése: a "hova tűntél, kicsi lányom?". Mintha erre a kérdésre válaszolnának a Szép a szoknyám… és a Hajnali csillag peremén című cikluszáró versek.
Ahogy hosszabbodnak a nyári napforduló után az esték, úgy az éjszaka, vagyis az elalvás is egyre erőteljesebben van jelen az elmúló nyár verseiben. Míg a Szép a szoknyám… az elmúló pillanatot mozgalmasságában, dinamizmusában ragadja meg ("Új a szoknyám - játszi fodrán/ körhintáz a pillanat" (…) "Szoknyám sodrában suhannak/ csipke-ködben csillagok"), addig a Hajnali csillag peremén már az e pillanat utáni állapot verse. Az ősz, a halálba forduló természet eljövetelét jelzi a "mélybe kalimpál a lábunk" és a "mélybe reszket a lábunk" sorok közti ellentét, ahogyan a vidámságot az igék kicserélésével felváltja az elmúlás megérzése.Hangulatukat tekintve sokkal komorabbak ezek a versek, mint amikkel az előző ciklusokban találkozhatunk, ugyanakkor elütnek a következő rész, a Bogyó Bandi boldogsága színházi, farsangi, karneváli mozgalmasságától. Ismételten a kötet szerkesztésének alaposságát mutatja az átkötés a Kásavirág, bodzavirág és a Bogyó Bandi boldogsága között: a Szép a szoknyám… című versben a szoknya körhintával való azonosítása már interpretálja egyben a következő ciklus cirkuszi, karneváli verseit. Innen nézve azonban a Bogyó Bandi boldogsága rész vidám kavalkádjának jelentése is megváltozik: a boldogság mögött érezni lehet a búcsú előtti szomorkás hangulatot, és ez a feltételezés belátható igazolást nyer a ciklus utolsó versében, a Bogyó Bandi búcsúzikban, ahol a bábuk már szögre akasztva, "falon lógva" pihennek. A karnevál hagyománya viszont a tavasznak, az újjászületésnek az üdvözlése, vagyis pont hogy nem lezárása, hanem inkább nyitánya egy újabb résznek, ha úgy tetszik, egy újabb versciklusnak (ahogy Bogyó Bandi sem elalszik, csak lepihen).
Az Őszi nap ciklus nyitó verse, az Éji égbolt visszakapcsol a Hajnali csillag peremén első két sorára: "Van-e szebb, mint a messzi, rezgő/ Csillagvilág?" A versek szavai, témái (szüret, sár, gagonya, pihés barack stb.) és a találó illusztrációk színvilága visszaadja az ősz hangulatát. A színek és a versek az utolsó oldalakon viszont már a télhez igazodnak. Jó példa erre a Malakiás című vers és a hozzá készített, csak a kék árnyalatait felvonultató illusztráció: "Malakiás, Malakiás, / Jó kertész vagy Malakiás! / Éjjel mégis Malakiás, / Kerted mélyén valaki ás. / Malakiás, hallga, ki ás?/ Valaki ás… Valaki ás, / De nem te vagy, Malakiás! / Valaki ás…Valaki más?"
Az írásjelek feltűnő (az eddigi versektől elütő) halmozása, és a változatlan, komor rímek nem várt feszültséget keltenek: pánikszerű felkiáltásnak hat tőlük a vers. A blokkban ez azonban csak egy baljóslatú pillanat, a következő versek már újra a kötet játékos fonalát veszik fel, és csak az utolsó két vers, az Őszi hold és a Szállj el madárka… hozza vissza a Malakiás emlékét. Habár ezek is az elmúlást, a halált, a telet vetítik előre, mégis ezt (a kötet egészéhez viszonyítva) kevésbé meghökkentő módon, és optimista kicsengéssel teszik (ld. "de élnek itt a fák mind, s a hó alatt magok…/ (…) a dús tavasz se késhet, ha már dühöng a tél").
A Világjáró Malacika átmeneti ciklus ismét vidám és kacagtató állatokkal vezeti fel a befejező téli részt, a Csillagcsengőt. Már rögtön az első vers, a Behavazott pézsmatulok egy téli (ráadásul sarkvidéki) tájat tár elénk, a Molyocska című vers molya pedig "szőrmét, bundát, jó gyapjút" (téli ruhadarabokat) eszeget. Végül a blokk utolsó darabja, a Gyűlésező hóemberek az elmúlás újra előtérbe kerülő motívumával átköt a Csillagcsengő téli ciklusába, de hangsúlyt kap a télt követő újjáéledés is ("Virágot bont kert, domboldal, / Kacsaúsztató meg berek, / Vidám vizek iramlanak / S nem harsognak hóemberek.").
A Csillagcsengő illusztrációi mind szürke-, fehér- és kékárnyalatúak, a versek pedig (látszólag) a végső elalvás felé vezetnek, ahogy azt a tömör és találó címek is mutatják (Mormota, Altató, Sóhaj). Az itt olvasható Amikor még kicsi voltam… című vers egyedülálló a kötetben: ebben jelenik meg ugyanis az emlékképek konkrét felidézése - nyilván valamennyi vers emlékeket idézhet fel, de itt találni erre egyedül félreérthetetlen utalást is azzal, hogy a vers beszélője tematizálja a gyermek-, felnőtt-, öregkorra, illetve a "most"-ra való emlékezést. Külön érdekes, hogy a múltra az öregkor utánról tekint vissza: "Most, hogy immár nagyobb vagyok, / bennem élnek kicsik-nagyok: / nevetésem azért ragyog / messze, akár a csillagok…" A végső elalvás a kötetet záró Téli éjszakákban végül meg is jelenik: "Alszik a csillag a csöndben: / alszik a lent is a föntben. Hold vacog, alszik a tóban. / Őz nyoma távolodóban / halkan elalszik a hóban."
A kötetkompozíció tehát maradéktalanul képes a ciklusokba szervezett verseket egy nagy, végső természeti körforgásba illeszteni, miközben a motívumháló bonyolult belső összefüggésrendszerei minden egyes verset sok másikhoz kapcsolnak. KAF lírájának évtizedeket felölelő gyermekversei e kötetben így egy teljesen egységes korpuszként jelennek meg a magyar olvasó számára. Ahogy évszakok körforgása nem végződhet az elmúlással és a téllel, úgy az olvasó is azonnali késztetést érez az újraolvasásra. Ami pedig a kötetkompozíció szerint a télnek az elmúlásával, azaz a tavasz eljövetelével kezdődik.
(Magvető, 2007, 151 oldal. A kötetet Takács Mari illusztrálta.)
Szerzők
-- Varga Betti --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Tudósítás a „Szaporodnak a jelek” című Esterházy-konferencia második napjáról
